Az utóbbi évek legnagyobb botrányai közé tartozik a négy éven keresztül egész Németországban bemutatott és nemrégiben ideiglenesen bezárt vándorkiállítás, mely a Wehrmacht háborús bűntetteiről szólt. A kiállítás alulnézetből, az egyszerű katonák által készített, olykor haza is küldött, olykor az elesésük után a ruházatukban megtalált fotográfiák segítségével sokkolta nézőit.
A kiállítás kettős botrányt is okozott: megnyitása azért, mert polemikus téziseivel és sokkoló képeivel provokálta a német közéletet, bezárása pedig azért, mert a képek jó részéről kiderült, hogy valójában nem is ebbe a kiállításba való: zsidókat öldöklő német katonák helyett például a szovjet titkosszolgálat által meggyilkolt hullákat exhumáló német katonákat mutat, ami nem ugyanaz.
Az, hogy a Wehrmacht számos háborús bűntettet követett el, Németországban már a 60-as években is ismert volt. A II. Birodalom orvosainak, jogászainak és katonáinak bűncselekményei szervesen beépültek a német köztudatba. A kiállítás nem ezek bemutatásával, hanem radikális téziseivel keltett botrányt. Szervezői szerint a Wehrmach katonái testben-lélekben azonosultak a totális háború hitleri koncepciójával, rémtetteiket ideológiai motivációjuk határozta meg, és mentalitásuk semmiben sem különbözött az SS-étől.
A német közvélemény megbotránkozott, a történészszakma hallgatott. A német társadalom antifasiszta reflexei lehetetlenné tették a tézisek kritikáját, melyek ellen először a német jobb- és szélsőjobboldal tiltakozott. Nem véletlen, hogy végül két kelet-európai történész hívta fel a kiállítás hibáira a figyelmet (akiket a részben szélsőbaloldali indíttatású kiállítók korábban perekkel, rágalmazásokkal akartak lehetetlenné tenni).
Furcsa, hogy a kiállítás hibáit négy éven keresztül senki más nem tette szóvá. Hiszen aki Kelet-Európáról csak minimális ismeretekkel rendelkezik, az tudhatja, hogy a Wehrmacht által elkövetett borzalmak a térségben korántsem egyedülállók. Sajátos módon minden kelet-európai állam szomszédját vádolja népirtással és barbarizmussal, ahelyett, hogy saját portája előtt seperné a sepernivalót. Bár a magyar történeti tudat számos szempontból fejlettebb szomszédaiénál, az ország második világháborús szerepéből az emlékezés kánonjába mégis csak a hős és az áldozat szerepe épült be. A 2. magyar hadsereg doni golgotájáról mindenki tud, de - ellentétben Németországgal - senki sem akar hallani a magyar mundérban elkövetett háborús bűncselekményekről. Az újvidéki hideg napok feldolgozása ebben a kérdésben talán az egyetlen kivétel, szomorú, hogy szerb vagy román részről még csak hasonló próbálkozás sem született.
A Wehrmacht bűntetteiről szóló kiállítást szerkesztő történészek meglepődtek volna, ha téziseiket a németekkel szövetséges csapatok tevékenységére alkalmazzák. A magyar, román, szlovák tisztikar és katonaság bizonyíthatóan nem volt náci. Tevékenységükről mégis ugyanannyira sokkoló képkockák maradtak az utókorra. Sokan készítettek fényképeket; ellentétben a szovjet hadsereggel, ahol a katonáknak, de még a tiszteknek sem lehetett fényképezőgépe, és különösen tilos volt bármilyen hadi esemény megörökítése. (Nem születhettek szovjet fényképek például a katyni gyilkosságokról sem.)
A fényképezés legkedveltebb témáihoz tartozott a győzelmi trófeáknak, a háború borzalmainak megörökítése. A pusztulás ábrázolása iránti vágy talán sehol sem volt olyan nagy, mint azoknál az embereknél, akik maguk is mindennap életüket tették kockára -függetlenül attól, hogy katonáskodásuk önkéntes volt-e vagy sem.
Az állandó életveszélynek kitett kis csoportban különösen élesen válik ketté a befelé és a kifelé alkalmazott morális, etikai mérce. Az egymásrautaltság, a közösen elszenvedett krízishelyzetek hatalmas kohéziós erőt teremthetnek. Ez a kohézió egyúttal belső informális szabályokat teremt, a kis csoporton belüli szolidaritás óriási mértékben megnő. Az érem másik oldala, hogy az összetartozás élménye mindig másokkal, a vélt vagy valós ellenséggel szemben definiálódik. Míg egymástól kenyeret lopni halálos bűn, addig teljesen természetes, ha a helyi lakosság utolsó tehenét is elkötik azért, hogy a csoport többi tagja jóllakhasson. A katona a háború során állandóan ütközteti érdekeit ellensége és a helybeli lakosság érdekeivel. Elsősorban saját és társai javát nézi a külső csoport érdekeivel szemben. Az is egyértelmű, hogy kérdéses esetben inkább a számára idegen lakosság épségét teszi kockára, mint bajtársaiét. Ráadásul állandóan azzal az etikai dilemmával konfrontálódik, hogy olyanokat kell elpusztítania, akik ugyanolyan besorozott katonák, mint ő maga. Ezt az ellentmondást csak az ellenség démonizálásával, emberi mivoltának megtagadásával lehet feloldani, ami szörnyű kegyetlenségek forrásává válik.
Szélsőséges helyzetben a kis csoport a külvilággal szembeni összes gátlását elvesztheti. Ilyenkor a csoporton kívüli emberek élete megszűnik értéknek lenni. Nem kell tekintettel lenni az ellenség emberi méltóságára, hiszen az csak fizikai értelemben képviseli az ember mivoltát.
Erről a jelenségről tanúskodnak azok a fényképek, melyeken az ellenséges hullák mellett jelennek meg a komor vagy mosolygó katonák. A képek nem pusztán a tettet örökítik meg: ehhez nem volna szükséges az elkövetők szerepeltetése. Üzenetük ennél összetettebb: egyrészt sajátos kárpótlás az elszenvedett halálfélelmekért és frusztrációért, másrészt a vadászmotívum, mely büszke elejtett áldozatára, mely számára nem rendelkezik semmilyen emberi méltósággal. Készítőik gyakorta széles körben osztogatták a felvételeket, esetenként cirkalmas betűkkel emlékül X. Y.-tól felirattal ellátva.
Sajátos módon több tényező is segítette, semmint gátolta ezeknek a képeknek a fennmaradását. Készítőik általában magukkal hordozták ezeket: volt olyan magyar katona, aki 1945-ben, Budán, hadifogságba kerülése után bukott le szovjet motozás alkalmával: 1942 óta zsebében hordozta azokat a felvételeket, melyek csoportos akasztást örökítettek meg. Magyarországon 1945 után számos feljelentés érkezett azoktól, akik korábban ilyen képeket kaptak ajándékba, vagy ismerték a felvételeket osztogató személyt. Íme egy idézet egy 1946-ban készült feljelentésből:
Jelentem, hogy Kocsis Lajos ellen háborús bűntett gyanúja miatt a nyomozást lefolytattam. Feljelentő özv. Máté Jánosné 16 drb. fénykép felvételt csatolt, melyek bizonyítják az ukrajnai hadműveleti területen elkövetett törvénytelen kivégzéseket (...) A 16 drb. fénykép három kivégzést dokumentál.
Az I. jelölt kép 1942 márciusában Gajsinban készült, melyen két orosz és egy zsidó partizán előtt a halálos ítéletet kihirdetik.
A II. III. IV.-es számú képek az I. számú képen elítéltek akasztását mutatják.
V. VI. VII.-es számú képek szintén Gajsinban készültek, egy pár héttel később, amikor a zsidókat kihajtották, asszonyokat, gyermekeket és férfiakat.
VIII. IX.-es számú képek ugyanazon alkalomkor készültek az áldozatok levetkőztetését ábrázolva.
X. és XI.-es számú képek a levetkőztetett áldozatok csoportonkénti irányítása a tömegsír felé /8-10-es csoportokban élve sírba terelik, hasrafektetik, majd agyonlövik őket.
XII. számú kép a tömegsírt ábrázolja, a részben halott és részben halálosan megsebesített áldozatokkal, kik közül sokan még órák múlva is életben voltak /nagyító lencsén jól látható.
A német és a magyar hadsereg vezetése - hasonlóan minden más hadsereg gyakorlatához - kezdettől fogva tiltotta ilyen tárgyú fényképek készítését. A fennmaradt parancsokból kiderül, hogy sok katona látványosságnak tekintette a tömeges kivégzéseket. Egyes esetekben több száz bámészkodó, fényképező előtt történtek az agyonlövések és akasztások, és a végrehajtásban gyakran a nézők közül is besegített néhány önkéntes.
Ezek a jelenségek egyre inkább aggasztották a felsőbb parancsnokságokat. Egyrészt katonáik meglazuló erkölcseitől és fegyelmétől tartottak, másrészt felismerték, hogy az öldöklés propagálása a hátországra is mérhetetlenül káros hatással van. A német vezetés különösen árgus szemekkel figyelte a magyarok érdeklődését. A német külügyi hivatal egyik 1943. november 23-i feljegyzése szerint: a magyar tisztek körében állandóan találkozhatunk azzal, hogy a zsidókérdés, ill. annak galíciai megoldása (sic!) iránt nagyon érdeklődnek. Ennek során megállapíthattuk, hogy magyar tisztek fényképeket készítettek a Sztaniszlau környékén található zsidó tömegsírokról. Mindezek a dolgok nem gátolhatók meg, mivel a magyar tisztek Galícia legkisebb sarkaiban is akadálytalanul mozoghatnak.
Más jelentések is kiemelik a tömegsírok, gettók, lágerek rendkívüli népszerűségét a fotózni vágyó magyarok (és németek) körében. 1943 februárjára a német vezérkar főszállásmesteri osztálya (Oberquartiermeister des Heeres) külön parancsban utasította az alárendelt parancsnokságokat a gyakran szenzációként végrehajtott nyilvános akasztás beszüntetésére.
A német hadsereg kegyetlenségeit megörökítő képeket egyes német történészek előszeretettel használják annak bizonyítására, hogy a Wehrmacht is át volt itatva a nemzetiszocialista hadi célokkal, és ezért a keleti fronton nem normális háborút, hanem irtóháborút (Vernichtungskrieg) viselt a szláv lakossággal szemben. Holott a helyzet ennél sokkal bonyolultabb. Ugyanilyen képeket ugyanis sok más hadseregről, például az amerikairól, a szlovákról vagy a magyarról is be lehet mutatni. Éppen ezért helyesebb maguknak a felvételeknek a létrejöttét politikai motiváció helyett az emberi szadizmusnak, illetve a már ismertetett pszichológiai tényezőknek tulajdonítani. Elég nehezen feltételezhető, hogy a kivégzésekben önként részt vevő falusi származású, elemit végzett magyar katonát a fajelmélet, az élettér iránti vágy vagy hasonló elvont eszme hajtotta volna szörnyű tetteire. Magyar szempontból viszont fontos és kívánatos, hogy a saját mundérban elkövetett bűntettek éppúgy jelen legyenek az emberek történeti tudatában, mint a több százezer katona helytállása, hősiessége és értelmetlen halála.
A szerző történész.
