Ungváry Krisztián: Képbíróság

  • 1999. november 18.

Publicisztika

Az utóbbi évek legnagyobb botrányai közé tartozik a négy éven keresztül egész Németországban bemutatott és nemrégiben ideiglenesen bezárt vándorkiállítás, mely a Wehrmacht háborús bűntetteiről szólt. A kiállítás alulnézetből, az egyszerű katonák által készített, olykor haza is küldött, olykor az elesésük után a ruházatukban megtalált fotográfiák segítségével sokkolta nézőit.

Az utóbbi évek legnagyobb botrányai közé tartozik a négy éven keresztül egész Németországban bemutatott és nemrégiben ideiglenesen bezárt vándorkiállítás, mely a Wehrmacht háborús bűntetteiről szólt. A kiállítás alulnézetből, az egyszerű katonák által készített, olykor haza is küldött, olykor az elesésük után a ruházatukban megtalált fotográfiák segítségével sokkolta nézőit.

A kiállítás kettős botrányt is okozott: megnyitása azért, mert polemikus téziseivel és sokkoló képeivel provokálta a német közéletet, bezárása pedig azért, mert a képek jó részéről kiderült, hogy valójában nem is ebbe a kiállításba való: zsidókat öldöklő német katonák helyett például a szovjet titkosszolgálat által meggyilkolt hullákat exhumáló német katonákat mutat, ami nem ugyanaz.

Az, hogy a Wehrmacht számos háborús bűntettet követett el, Németországban már a 60-as években is ismert volt. A II. Birodalom orvosainak, jogászainak és katonáinak bűncselekményei szervesen beépültek a német köztudatba. A kiállítás nem ezek bemutatásával, hanem radikális téziseivel keltett botrányt. Szervezői szerint a Wehrmach katonái testben-lélekben azonosultak a totális háború hitleri koncepciójával, rémtetteiket ideológiai motivációjuk határozta meg, és mentalitásuk semmiben sem különbözött az SS-étől.

A német közvélemény megbotránkozott, a történészszakma hallgatott. A német társadalom antifasiszta reflexei lehetetlenné tették a tézisek kritikáját, melyek ellen először a német jobb- és szélsőjobboldal tiltakozott. Nem véletlen, hogy végül két kelet-európai történész hívta fel a kiállítás hibáira a figyelmet (akiket a részben szélsőbaloldali indíttatású kiállítók korábban perekkel, rágalmazásokkal akartak lehetetlenné tenni).

Furcsa, hogy a kiállítás hibáit négy éven keresztül senki más nem tette szóvá. Hiszen aki Kelet-Európáról csak minimális ismeretekkel rendelkezik, az tudhatja, hogy a Wehrmacht által elkövetett borzalmak a térségben korántsem egyedülállók. Sajátos módon minden kelet-európai állam szomszédját vádolja népirtással és barbarizmussal, ahelyett, hogy saját portája előtt seperné a sepernivalót. Bár a magyar történeti tudat számos szempontból fejlettebb szomszédaiénál, az ország második világháborús szerepéből az emlékezés kánonjába mégis csak a hős és az áldozat szerepe épült be. A 2. magyar hadsereg doni golgotájáról mindenki tud, de - ellentétben Németországgal - senki sem akar hallani a magyar mundérban elkövetett háborús bűncselekményekről. Az újvidéki hideg napok feldolgozása ebben a kérdésben talán az egyetlen kivétel, szomorú, hogy szerb vagy román részről még csak hasonló próbálkozás sem született.

A Wehrmacht bűntetteiről szóló kiállítást szerkesztő történészek meglepődtek volna, ha téziseiket a németekkel szövetséges csapatok tevékenységére alkalmazzák. A magyar, román, szlovák tisztikar és katonaság bizonyíthatóan nem volt náci. Tevékenységükről mégis ugyanannyira sokkoló képkockák maradtak az utókorra. Sokan készítettek fényképeket; ellentétben a szovjet hadsereggel, ahol a katonáknak, de még a tiszteknek sem lehetett fényképezőgépe, és különösen tilos volt bármilyen hadi esemény megörökítése. (Nem születhettek szovjet fényképek például a katyni gyilkosságokról sem.)

A fényképezés legkedveltebb témáihoz tartozott a győzelmi trófeáknak, a háború borzalmainak megörökítése. A pusztulás ábrázolása iránti vágy talán sehol sem volt olyan nagy, mint azoknál az embereknél, akik maguk is mindennap életüket tették kockára -függetlenül attól, hogy katonáskodásuk önkéntes volt-e vagy sem.

Az állandó életveszélynek kitett kis csoportban különösen élesen válik ketté a befelé és a kifelé alkalmazott morális, etikai mérce. Az egymásrautaltság, a közösen elszenvedett krízishelyzetek hatalmas kohéziós erőt teremthetnek. Ez a kohézió egyúttal belső informális szabályokat teremt, a kis csoporton belüli szolidaritás óriási mértékben megnő. Az érem másik oldala, hogy az összetartozás élménye mindig másokkal, a vélt vagy valós ellenséggel szemben definiálódik. Míg egymástól kenyeret lopni halálos bűn, addig teljesen természetes, ha a helyi lakosság utolsó tehenét is elkötik azért, hogy a csoport többi tagja jóllakhasson. A katona a háború során állandóan ütközteti érdekeit ellensége és a helybeli lakosság érdekeivel. Elsősorban saját és társai javát nézi a külső csoport érdekeivel szemben. Az is egyértelmű, hogy kérdéses esetben inkább a számára idegen lakosság épségét teszi kockára, mint bajtársaiét. Ráadásul állandóan azzal az etikai dilemmával konfrontálódik, hogy olyanokat kell elpusztítania, akik ugyanolyan besorozott katonák, mint ő maga. Ezt az ellentmondást csak az ellenség démonizálásával, emberi mivoltának megtagadásával lehet feloldani, ami szörnyű kegyetlenségek forrásává válik.

Szélsőséges helyzetben a kis csoport a külvilággal szembeni összes gátlását elvesztheti. Ilyenkor a csoporton kívüli emberek élete megszűnik értéknek lenni. Nem kell tekintettel lenni az ellenség emberi méltóságára, hiszen az csak fizikai értelemben képviseli az ember mivoltát.

Erről a jelenségről tanúskodnak azok a fényképek, melyeken az ellenséges hullák mellett jelennek meg a komor vagy mosolygó katonák. A képek nem pusztán a tettet örökítik meg: ehhez nem volna szükséges az elkövetők szerepeltetése. Üzenetük ennél összetettebb: egyrészt sajátos kárpótlás az elszenvedett halálfélelmekért és frusztrációért, másrészt a vadászmotívum, mely büszke elejtett áldozatára, mely számára nem rendelkezik semmilyen emberi méltósággal. Készítőik gyakorta széles körben osztogatták a felvételeket, esetenként cirkalmas betűkkel emlékül X. Y.-tól felirattal ellátva.

Sajátos módon több tényező is segítette, semmint gátolta ezeknek a képeknek a fennmaradását. Készítőik általában magukkal hordozták ezeket: volt olyan magyar katona, aki 1945-ben, Budán, hadifogságba kerülése után bukott le szovjet motozás alkalmával: 1942 óta zsebében hordozta azokat a felvételeket, melyek csoportos akasztást örökítettek meg. Magyarországon 1945 után számos feljelentés érkezett azoktól, akik korábban ilyen képeket kaptak ajándékba, vagy ismerték a felvételeket osztogató személyt. Íme egy idézet egy 1946-ban készült feljelentésből:

Jelentem, hogy Kocsis Lajos ellen háborús bűntett gyanúja miatt a nyomozást lefolytattam. Feljelentő özv. Máté Jánosné 16 drb. fénykép felvételt csatolt, melyek bizonyítják az ukrajnai hadműveleti területen elkövetett törvénytelen kivégzéseket (...) A 16 drb. fénykép három kivégzést dokumentál.

Az I. jelölt kép 1942 márciusában Gajsinban készült, melyen két orosz és egy zsidó partizán előtt a halálos ítéletet kihirdetik.

A II. III. IV.-es számú képek az I. számú képen elítéltek akasztását mutatják.

V. VI. VII.-es számú képek szintén Gajsinban készültek, egy pár héttel később, amikor a zsidókat kihajtották, asszonyokat, gyermekeket és férfiakat.

VIII. IX.-es számú képek ugyanazon alkalomkor készültek az áldozatok levetkőztetését ábrázolva.

X. és XI.-es számú képek a levetkőztetett áldozatok csoportonkénti irányítása a tömegsír felé /8-10-es csoportokban élve sírba terelik, hasrafektetik, majd agyonlövik őket.

XII. számú kép a tömegsírt ábrázolja, a részben halott és részben halálosan megsebesített áldozatokkal, kik közül sokan még órák múlva is életben voltak /nagyító lencsén jól látható.

A német és a magyar hadsereg vezetése - hasonlóan minden más hadsereg gyakorlatához - kezdettől fogva tiltotta ilyen tárgyú fényképek készítését. A fennmaradt parancsokból kiderül, hogy sok katona látványosságnak tekintette a tömeges kivégzéseket. Egyes esetekben több száz bámészkodó, fényképező előtt történtek az agyonlövések és akasztások, és a végrehajtásban gyakran a nézők közül is besegített néhány önkéntes.

Ezek a jelenségek egyre inkább aggasztották a felsőbb parancsnokságokat. Egyrészt katonáik meglazuló erkölcseitől és fegyelmétől tartottak, másrészt felismerték, hogy az öldöklés propagálása a hátországra is mérhetetlenül káros hatással van. A német vezetés különösen árgus szemekkel figyelte a magyarok érdeklődését. A német külügyi hivatal egyik 1943. november 23-i feljegyzése szerint: a magyar tisztek körében állandóan találkozhatunk azzal, hogy a zsidókérdés, ill. annak galíciai megoldása (sic!) iránt nagyon érdeklődnek. Ennek során megállapíthattuk, hogy magyar tisztek fényképeket készítettek a Sztaniszlau környékén található zsidó tömegsírokról. Mindezek a dolgok nem gátolhatók meg, mivel a magyar tisztek Galícia legkisebb sarkaiban is akadálytalanul mozoghatnak.

Más jelentések is kiemelik a tömegsírok, gettók, lágerek rendkívüli népszerűségét a fotózni vágyó magyarok (és németek) körében. 1943 februárjára a német vezérkar főszállásmesteri osztálya (Oberquartiermeister des Heeres) külön parancsban utasította az alárendelt parancsnokságokat a gyakran szenzációként végrehajtott nyilvános akasztás beszüntetésére.

A német hadsereg kegyetlenségeit megörökítő képeket egyes német történészek előszeretettel használják annak bizonyítására, hogy a Wehrmacht is át volt itatva a nemzetiszocialista hadi célokkal, és ezért a keleti fronton nem normális háborút, hanem irtóháborút (Vernichtungskrieg) viselt a szláv lakossággal szemben. Holott a helyzet ennél sokkal bonyolultabb. Ugyanilyen képeket ugyanis sok más hadseregről, például az amerikairól, a szlovákról vagy a magyarról is be lehet mutatni. Éppen ezért helyesebb maguknak a felvételeknek a létrejöttét politikai motiváció helyett az emberi szadizmusnak, illetve a már ismertetett pszichológiai tényezőknek tulajdonítani. Elég nehezen feltételezhető, hogy a kivégzésekben önként részt vevő falusi származású, elemit végzett magyar katonát a fajelmélet, az élettér iránti vágy vagy hasonló elvont eszme hajtotta volna szörnyű tetteire. Magyar szempontból viszont fontos és kívánatos, hogy a saját mundérban elkövetett bűntettek éppúgy jelen legyenek az emberek történeti tudatában, mint a több százezer katona helytállása, hősiessége és értelmetlen halála.

A szerző történész.

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.