A kilenc és fél éven át kormányzó Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) bukása az elmúlt tíz év balkáni történelmének legjobb híre. Nézőpontja válogatja persze, a nemzetek önrendelkezésének bajnokai, vagy a nacionáldarwinisták ennek a legjobb hírnek minősíthetik épp Jugoszlávia felbomlását is; és bár a volt Jugoszláviát csak nagy képzelőerővel láthatjuk a népek börtönének, egy kis igazságot nehéz lenne elvitatni tőlük. Ám abban, hogy Jugoszlávia felbomlása és a nemzetek önrendelkezési jogának az érvényre jutása mintegy kétszázötvenezer halottba és legalább három millió menekültbe kóstált, nem elhanyagolható szerepet játszott a frissen bukott horvát kormánypárt. Amelynek bevallott célja nem csak az önálló horvát államiság megteremtése volt, hanem az irredenta területszerzés is: a bosznia-hercegovinai horvátok lakta területek kihasítása egy másik, nem kevésbé független és önálló államból. Az 1991 és 1995 között zajló horvát-szerb-bosnyák háború Bosznia-Hercegovina felosztásáért folyt, ami épp úgy programja volt a HDZ-nek, mint a Jugoszláviát kormányzó szerb szocialistáknak. (Sőt.) Az ilyen "nemzeti programok" megvalósításakor a demokrácia intézményei általában felesleges tehertételt jelentenek, a "nemzeti ügy" érdekében eljárókat nagyon bírja zavarni, ha az áldozatos munkájuk során óhatatlanul felmerülő kiadások és a bevételek könyvelésébe túl sokan akarják beleütni az orrukat. És ha egy rezsim túlságosan komolyan veszi az efféle nemzeti programokat, szinte magától sodródik a diktatúra vagy az autokratikus kormányzás valamely formája felé. Ilyenkor már lehetetlen választ adni arra, hogy mi volt előbb, a nemzeti ügy vagy a diktatúra iránti elkötelezettség.
Horvátországban ez a korszak most véget ért, aminek nem csak azért kell örülni, mert az ország polgárai számára megnyílnak a gazdasági és politikai felemelkedés lehetőségei. Hanem azért is, mert abból a három politikusból és politikai pártból, akik, amelyek - ha eltérő mértékben is, de - felelőssé tehetők az elmúlt tíz év balkáni borzalmaiért, akik politikája arra irányult, hogy a térség különböző nemzetiségű és vallású lakói nemzedékekre meggyűlöljék egymást, politikai krédójuk veleje pedig a félelemkeltés volt, nos, az apokalipszis e három zsokéja közül az egyiket a horvát választók kizárták a további futamokból.
Mindez nagy hatással lesz a Balkán sorsának további alakulására. A daytoni rendezés, az integráns és többnemzetiségű Bosznia-Hercegovina megteremtésének eddigi kudarca azt bizonyítja, hogy a nemzetközi közösség katonai és politikai jelenléte legfeljebb a katonai erőszak pillanatnyi szünetelését biztosíthatja. Azt, hogy a Balkán népei békében éljenek egymással, saját magukon, egészen pontosan politikai vezetőiken kívül senki nem képes szavatolni - mint ahogy a háborút sem a nemzetközi közösség robbantotta ki közöttük, hanem ők maguk, egészen pontosan választott politikai vezetőik. Milosevic, Tudjman, és Izetbegovic. A három közül az egyik halott, pártját lenullázták a választók. Már csak ketten maradtak, akik közül igazából csak Milosevic számít. És neki nem lesz könnyebb az élete ezután. Ivica Racan miniszterelnökségének hírére ismét megmozdult a szerb ellenzék, Vuk Draskovic (aki ugyan megéri a pénzét, de nélküle elképzelhetetlen a hatalomváltás) a hét elején megint összetrombitálta híveit, és előrehozott választásokat követelt.
A szerb-horvát-bosnyák közeledés, a politikai és gazdasági kapcsolatok újjáéledése nélkül nincs tartós béke a Balkánon. Célszerű lenne, ha a magyar külpolitika nem csak tudomásul venné, de meg is szeretné ezt a tényt. Sajnálatos módon a jelek nem erre utalnak. Arra, hogy Orbán Viktor miért jelent meg Franjo Tudjman temetésén, nincs elfogadható magyarázat; és nehéz jóhiszeműen értelmezni Csapody Miklósnak, a külügyi bizottság kormánypárti tagjának azon kijelentését is, miszerint Horvátország Magyarország "stratégiai partnere" lenne. Miért inkább az, mint Jugoszlávia? És mi az, hogy "stratégiai"? Miről beszélünk? Ki ellen kell nekünk ez a stratégiai partnerség? A jugoszláviai háború kitörésekor a magyar külpolitika elsősorban ideológiai és felekezeti indíttatásból egyértelműen a tudjmani, katolikus Horvátország mellett kötelezte el magát - az ortodox és kommunista Jugoszláviával szemben. (Maga az akkori külügyminiszter, Jeszenszky Géza indokolta ilyen frappánsan a fegyverszállítási akciót.) Ez a politika azonban - amely kimondva-kimondatlanul Szerbia meggyengülésére és dezintergrációjára spekulált - nem vezetett sehova; és különösen tarthatatlan lenne az elkövetkező időkben. Magyarországnak ugyanis épp a szerb-horvát enyhülés, és a volt jugoszláv térség valamiféle reintegrációja lenne a nemzeti érdeke. Mégpedig azért, mert csak ebben az esetben képzelhető el a menekültek visszatérése eredeti lakhelyükre. Például a több tízezernyi horvátországi szerb menekült visszatérése a Vajdaságból Horvátországba.
Akiknek ebben az esetben már nem is lenne akkora szükségük a vajdasági magyarok ingatlanjaira.
