A hetvenes-nyolcvanas években év vége felé az egész ország lázban égett. A tervteljesítés lázában. Az év utolsó hetében a külkeresek még kilöktek az országból néhány ezer tonna műtrágyát, pár millió négyzetméter PVC-padlót, hogy december 31-én pezsgős mámorban enyhüljön a feszültség. Az ideológiák változnak, az év végi állami gazdaságpolitikai kozmetikázás azonban örök.
Így volt ez 1999 végén is. A Fidesz-kisgazda kormány szerencsés csillagzat alatt jött létre 1998-ban, s ennek áldásait tavaly december végén élvezhették is. Minden és mindenki nekik dolgozott. Többek között az Alkotmánybíróság (AB) is, amely egyéves kínlódás után kimondta: az Orbán-kormány azon igyekezete, hogy a büdzsé tartalékait a már nem dolgozó állampolgárok, a nyugdíjasok rovására növelje, egyetlen ponton sem ütközik az alaptörvénnyel.
A döntéshozatalkor - mint az a kommentárokból kiderült - a testület tisztán jogi szempontból vizsgálta az Orbán-kormány 1998 decemberében hozott költségvetési törvényének a nyugdíjak emelésére vonatkozó részét támadó beadványokat; a politika elvárásai tehát még véletlenül sem befolyásolhatták az alkotmánybírák vélekedését. Ezzel együtt nehéz elhinni, hogy a bírói szoba magányában fel sem merült az Orbán-kormány intézkedését esetleg megsemmisítő döntés ötvenmilliárd forintos következményének riasztó gondolata.
Idézzük fel röviden, miről is van szó.
A nyugdíjreformhoz kapcsolódó 1997. évi LXXXI. törvény, amely a társadalombiztosítási nyugellátásról szól, feketén-fehéren meghatározta a nyugdíjemelés kiszámításának módját. A törvény 62. paragrafusának 1. bekezdése 1998-ra az 1997-es várható nettó keresetnövekedést vétette alapul, melyből 2,5 százalékot az özvegyi ellátásra csoportosított át. A 2. bekezdés, az 1999-re meghatározott alap ugyanezt a számítást irányozza elő, de levonás nélkül. E rendelkezésnek megfelelően 1998-ban egységesen 19 százalékkal emelkedtek a nyugdíjak, 1999-ben pedig a növekedés mértéke 19,5 százalék lehetett volna - ha a választók 1998-ban a szocialistákat szavazzák kormányra.
Az Orbán-kormány által beterjesztett, 1999-re szóló költségvetés ezt a törvényt figyelmen kívül hagyva, tavaly decemberben az 1999-es nyugdíjakat mindössze 11 százalékkal, a prognosztizált fogyasztói árindex növekedésével megegyező arányban emelte; ezt meghaladóan növekedett viszont a legalacsonyabb nyugdíjak értéke. (Ez volt a differenciált nyugdíjemelés.)
Az AB-hez ezek után több olyan beadvány is érkezett, amely az Orbán-kormány által elfogadtatott 11 százalékos emelés, illetve a differenciálás alkotmányosságát firtatta, s többek között azt vetette a törvényhozók szemére, hogy veszélyeztetik a jogbiztonságot, sértik a jogállamiság elvét, szerzett jogot korlátoznak, egyes csoportok pozitív diszkriminációját más csoportok negatív diszkriminációja révén valósítják meg. Az AB azonban ezeket a kifogásokat egytől egyig elutasította.
A koalíciós pártok természetesen megnyugvással fogadták az AB határozatát. Az Országgyűlésbe önerejéből be sem került, mégis a politikacsináló párt szerepében tetszelgő MDF frakcióvezetője, Balsai István szerint a döntést az tette szükségessé, hogy a nyugdíjemelés pénzügyi alapját felemésztette a Horn-kormány által hátrahagyott súlyos gazdasági problémák kezelése.
E magyarázat azonban merő cinizmus. Cinikus például azért, mert a magyar gazdaság teljesítőképességét figyelembe véve nem állja meg a helyét Balsai megállapítása. A kormánypropaganda a növekedés számait harsogja, melyek túlszárnyalják az EU átlagát, és kiemelnek minket a néhai béketábor szürkeségéből. A képviselő magyarázatára egyébként még a diplomáciai és konfliktuskezelői erényeket csillogtató Surányi György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke is rácáfolt, amikor az AB-határozat kihirdetésének másnapján a jegybank bő egy hónapon belül másodszor - ezúttal azonban úgy tűnik, teljesen indokolatlanul - újabb fél százalékkal csökkentette az alapkamatot. Emögött nyilvánvalóan az infláció 10 százalék alá szorításának politikai szándéka húzódik, hivatalosan pedig a kedvező makrogazdasági folyamatok.
Az a kérdés azonban, hogy most van-e pénz a nyugdíjemelésre, vagy nincs, a jog szempontjából irrelevánsnak minősíthető - amint azt az a három alkotmánybíró, Kiss László, Czúcz Ottó és Bihari Mihály is állítja, aki nyolc társával ellentétes álláspontra helyezkedett, és igenis alkotmányellenesnek találta a megváltoztatott és fenekestül felforgatott nyugdíjemelést.
Amint az a határozat indokolásából kiderül, az AB az 1997-es törvényt mindössze úgynevezett "védendő várománynak" ítélte, ami magyarra lefordítva annyit tesz, hogy az érintetteket megilleti a nyugdíjemelés, de annak mértékét - esetünkben a kiszámítás módját - az Országgyűlés bármikor megváltoztathatja, ha megfelelő indokot talál rá. Indokot pedig találtak a kormánypárti képviselők, szó se róla: a Nyugdíjbiztosítási Alap helyzetének megrendülését, amit a magánnyugdíjpénztárak színrelépése (is) okozott. Ezt az érvelést az AB elfogadta, sőt még rá is rámolt egy lapáttal, amikor leszögezte, hogy nincs szó szerzett jog korlátozásáról, mindössze egy "törvényi ígérvény" be nem váltásáról, aminek lehetnek (vannak) elfogadható indokai. Abban pedig, hogy az új kormány hatalomra kerülésekor beváltható lesz ez az ígérvény, csak bízni lehet.
Ezek után ember legyen a talpán, aki észnél tud maradni a sodró lendületű változásokban, és képes lesz számon kérni, hogy mi van a még mindig hatályos "ígérvénnyel", hiszen bár az Orbán-kormány az első költségvetésébe suvasztotta a fogyasztói árindex változásához igazított emelés átlagos mértékét, változatlanul hagyta Hornék kalkulációját, amely az előző évi keresetnövekedést vette alapul.
A hatályos törvénybe foglalt szabályozás ígérvénnyé silányításával azonban, úgy tűnik, az Alkotmánybíróság veszélyes vizekre evezett. Veszélyes, mert akár akarták, akár nem, az üzenet egyértelmű: a mai Magyarországon a jogbiztonság hiú ábránd. A törvényi kötelezettségek ígérvényesítése egy sorba illeszkedik például a metróügyben hozott jogerős bírósági határozatok negligálásával. Ha sarkosan akarnék fogalmazni, akkor példának okáért azt is állíthatnám, hogy a magántulajdonhoz való jog, amelyet szintén hatályos törvény biztosít, megfelelő indokkal bármikor megváltoztatható, ad absurdum a vagyonom államosítható, hiszen az sem más, mint "törvényi ígérvény".
Ugyancsak elutasította az AB a differenciált emelés alkotmányellenességét vélelmező beadványokat, amelyek avval érveltek, hogy a mostani nyugdíjasok aktív korukban eltérő ideig dolgoztak eltérő fizetésért, ergo eltérő mértékben járultak hozzá a nyugdíjalaphoz, és most semmi sem indokolja, hogy egyesek közülük (a rövidebb ideig vagy kevesebb fizetésért dolgozók, akik ennélfogva kevesebb pénzt fizettek be a nyugdíjalapba, és ennélfogva most alacsonyabb nyugdíjjal rendelkeznek) magasabb arányú emelésben részesüljenek másoknál. Indoklásukban az alkotmánybírák leszögezték: "nem bizonyítható" a differenciálás alkotmányellenessége, mert a Nyugdíjbiztosítási Alap nem teljesen független a központi költségvetéstől - amennyiben az alap hiányáért a mindenkori költségvetésnek kell jótállnia. E szerint az érvelés szerint a differenciálás során nem egyes nyugdíjasoktól vették el a pénzt más nyugdíjasok számára, hanem az államkassza pótolta ki, mintegy szociális segélyként, a legalacsonyabb nyugdíjakat.
Ügyes. A differenciálással véget vetettünk a pártállami egyenlősdinek - jelentette ki diadalittasan a kormányoldal; pedig igazából épp az ellenkezője történt. A törvényalkotók mintha palira vették volna hiszékeny választóikat. Méghozzá nem is akárhogyan. Azt ugyanis már nem is olyan egyszerű átlátni, hogy evvel a trükkel az állam átverte azokat, akik hosszú éveken át több járulékot fizettek be más polgártársaiknál: és evvel (amint arra a három említett alkotmánybíró különvéleményében rámutatott) az állam egy magánjogi jellegű szerződést szegett meg. Piacgazdaság ide vagy oda, a Fidesz jogászai jó érzékkel használták fel a nyugdíjrendszerben rejtező szociális érzékenységet meg mindent, amire a pártállami idők álbiztosítási rendszere egyáltalán lehetőséget ad. Ebbéli munkálkodásukban is segítséget kaptak a taláros testülettől, amikor az megállapítja, hogy az 1997-es törvény vegyes jellegű ugyan, és erősíti a biztosítási jelleget (a szolidaritásival szemben), de mivel a reform nem befejezett, nem látják indokoltnak, hogy a különféle pártok és társadalmi szervezetek indítványairól az új törvény szellemiségét figyelembe véve döntsenek. Marad tehát minden a régiben.
A továbbra is inkább felosztó-kirovónak nevezhető rendszer, amely inkább össznépi pilótajátékra hasonlít, semmint komoly nyugdíjbiztosításra, most ismét megerősítést nyert - jogi és kormányzati oldalról egyaránt. És ez nem jó hír.
A szerző közgazdász.
