Bauer Tamás: Válság és kiút

publikálva
1999/47. (11. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az SZDSZ-ről és a liberális politikáról

Az SZDSZ-ről és a liberális politikáról

Másfél év telt el az SZDSZ 1998. májusi választási veresége óta.

Ebben a másfél évben a Fidesz kormányoz, az MSZP a parlamenti mandátumok egyharmadával az ellenzék vezető pártja, a liberális párt pedig ott van, illetve még mélyebben, ahova 1998 májusában került. A közvélemény-kutatások szerint az egykor a két vezető párt egyikének számító SZDSZ választói támogatottsága a parlamenti küszöb körül ingadozik, és nem éri el a tavaly májusi választási eredményt sem. Az eljelentéktelenedés, amely mint kisebbik kormánypártot az előző ciklusban sújtotta az SZDSZ-t, ellenzékben sem fordult meg. Igazi válsághelyzet: az SZDSZ-t az fenyegeti, hogy - beteljesítve Debreczeni József 1992-es jóslatát - be sem kerül a következő parlamentbe. Mindez egy olyan politikai erőtérben történik, ahol az objektív feltételek az SZDSZ számára kétségtelenül kedvezőek lennének, hiszen a modern ízlésű választók újabb és újabb tízezrei csalódnak a Fideszben, akik - mint azt a bizonytalanok magas részaránya jelzi - nehezen szánnák rá magukat, hogy a szocialistákra szavazzanak, de az SZDSZ-hez mégsem jutnak el.

A párt vezetői a tavalyi választási vereséget az MSZP-vel kötött koalícióval magyarázták. A választások második fordulója után megkönnyebbülve leszögezték: a koalíciónak vége, az SZDSZ az ellenzékben önálló, önmagában álló párt, amely ugyanúgy távolságot tart a szocialistáktól, mint a kormánytól. Minthogy az SZDSZ a politika kérdéseinek egy részében egyet is értett az új kormánnyal (vízlépcső, tb-önkormányzatok, ügyészség státusa), míg más kérdésekben (külpolitika, gazdaságpolitika stb.) az MSZP-hez állt közelebb az álláspontja, minden e középre helyezkedés mellett látszott szólni. Két demokratikus kormányváltás után a stabil magyar demokráciában - akárcsak Nyugat-Európában - a liberális párt sajátos feladata a szabadság minőségéért, a liberális demokrácia kialakult keretei között is megoldatlan szabadságcélokért (női egyenjogúság, abortusz szabadsága, fogyatékosok jogai, életmódbéli kisebbségek elfogadottsága, gyermek- és diákjogok felkarolása, kötelező katonai szolgálat megszüntetése stb.) való harc. Ebben a felfogásban fogalmazódott meg célként a liberális középpártiság, ahol a középpárt egyszerre vonatkozik a párt méretére és a politikai mezőben megcélzott pozícióra. Azzal a tendenciával kívántak szembefordulni, hogy a magyar politika kétpólusúvá váljon, és hogy a jobboldali Fidesz és a baloldali MSZP között ne maradjon tere a liberális pártnak. A politikai stratégia központi eleme tehát: megvédeni, helyreállítani az SZDSZ-nek mint harmadik politikai pólusnak a pozícióját a politikai térben.

Ez a politikai stratégia gyorsan szembekerült azzal a feltételezettől eltérő politikai realitással, amit a Fidesz-kormány hivatalba lépése után szinte néhány nappal megteremtett és azóta is fenntart, és amit "egész pályás letámadásként" szoktak a politikai sajtóban jellemezni. Minthogy a Fidesz ezzel éppen a szabadság alapvető kereteit - a parlamentarizmust, a sajtószabadságot és az emberi jogok garanciáit (lásd a bűnözéssel összefüggő törvényalkotást) - vette célba, a liberális párt fő politikai feladata sem az lett, amit korábban feltételeztek. Anélkül, hogy ezt a pártvezetés tudatosította volna magában, és végiggondolta volna ennek következményeit, a párt parlamenti és sajtóbéli politizálásának egyik fő területe éppen a szabadság alapjainak védelme lett a Fidesz-kormánnyal szemben. Ezekben a kérdésekben az SZDSZ egyre harcosabban lép fel, de nem veszi észre, hogy ezek után tarthatatlanná vált az a választások után meghirdetett elképzelés, miszerint alapjában véve a szabadság minőségéről kell a középre helyezkedő SZDSZ politizálásának szólnia.

A politika másik fő témája természetesen a gazdaság és a jövedelemelosztás: kormány és ellenzéke között éles viták folynak a költségvetés, az adók, a bérek, a nyugdíjak és a családi támogatások körül. E vitákban az SZDSZ többnyire az MSZP-vel azonos álláspontot foglal el: a szűken vett gazdasági kérdések egy részében - akárcsak kormányon - az MSZP is liberális, a nyugdíjak, a közalkalmazotti-köztisztviselői bérek, az adószerkezet és a családi támogatások ügyében pedig az SZDSZ is szociáldemokrata. Így a két párt párhuzamosan támadja a kormányt. Azok a különbségek, amelyek az agrárpolitika, a privatizáció, a tb és az egészségügy kérdésében lehetnének köztük, a mezőgazdasági támogatásokat kivéve mindeddig nem váltak a politika fontos kérdéseivé. A helyzet paradox: az SZDSZ görcsösen kerüli az együttműködést az MSZP-vel, és közben a politika legfontosabb kérdéseiben - nem csupán gazdasági kérdésekben, de a demokratikus intézmények védelmében is - ugyanazt képviseli.

A válsághelyzet abban áll, hogy az SZDSZ ma már nem képes észrevehetően jelen lenni a politikában. A folyamatos akciózás ellenére nincsenek olyan fellépései, amelyek fontos kérdésekben sajátos mondanivalót hordoznának, s amelyek a politika többi szereplőjét reagálásra kényszerítenék.

*

A választási vereség közhelyszerű magyarázata az SZDSZ-ben így hangzik: azért veszítettünk, mert összeálltunk a szocialistákkal, és az SZDSZ-es választók emiatt elmentek a Fideszhez. Ez a magyarázat figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy 1994-ben a koalíció megkötése, a kormány megalakulása után néhány hónapig nem csökkent, hanem tovább nőtt az SZDSZ támogatottsága, és azután 1995-96 folyamán fokozatosan, lépésről lépésre csökkent (akárcsak az MSZP-é). A különbség az, hogy az 1996-os mélypont után az MSZP vissza tudta szerezni az elvesztett támogatás nagy részét, az SZDSZ pedig nem. Az 1994-es szabaddemokrata szavazók nagyobb részét tehát nem annyira a koalíció ténye, mint inkább az SZDSZ koalíciós szerepvállalásának mikéntje fordította el a párttól. Nem kerülhető meg ezért a négyéves koalíciós részvétel elemzése.

Az MSZP-SZDSZ-koalíciónak rendkívül fontos dolgokat köszönhet az ország: a gazdasági stabilizációt és privatizációt, amivel az ország bekerült a fejlett országok klubjába, az alapszerződéseket és a NATO-csatlakozást, ami kül- és biztonságpolitikai oldalról járult ehhez hozzá, továbbá igen fontos liberális reformtörvényeket, mint a nyugdíjreform, az igazságügyi reform, az egészségügyi törvény, a nemzeti alaptanterv és az egy százalék. A liberális szemmel fontos törvények többségét paradox módon MSZP-s minisztériumok dolgozták ki, s az SZDSZ-es minisztériumok közül csak az MKM-nek sikerült emlékezetes (bár a jelek szerint sajnos kevéssé maradandó) eredményeket felmutatnia.

Ugyanakkor az SZDSZ a koalícióban - távol tartva magát a kockázatosnak ítélt gazdaságpolitikai ügyek intézésétől - néhány kiemelkedően fontos kérdésben stratégiai engedményeket is tett Horn Gyulának. A legismertebb ezek közül egyfelől a vatikáni megállapodás tudomásulvétele, másfelől a vízlépcső ügyében tanúsított puha magatartás. Az 1998-as választások időpontjára mindennek következtében elmosódott az SZDSZ kormányzati szerepvállalásának értelme, funkciója. A bizonytalanság és az engedmények kihúzták a talajt az alól a valójában sok tekintetben helytálló érvelés alól, hogy az SZDSZ részvétele tette képessé a kormányt a fontos eredmények elérésére. Az SZDSZ 1998 tavaszára olyan pártként jelent meg a választók előtt, amelynek sem arra nincs ereje, hogy valami számára fontosat kikényszerítsen, sem arra, hogy valamit, amit hívei károsnak tartanak, megakadályozzon.

Holott ez nem volt magától értetődő. A ciklus első felében - amikor egyfelől az SZDSZ még világosan tudta, és küldöttgyűlésein meg is fogalmazta, hogy mit akar elérni a kormányban, másfelől a koalíció kockáztatásával is vállalta, hogy érvényesíti akaratát - a koalícióban már-már az SZDSZ diktált, együttműködve azokkal a szocialistákkal, akikkel fontos kérdésekben egyetértett. Így született meg a privatizációs törvény, az összeférhetetlenségi törvény és az egy- százalékos törvény, így döntött az Országgyűlés arról, hogy adósságtörlesztésre használják a privatizációs bevételeket. (Ekkoriban bosszantotta a jobboldal azzal a szocialistákat, hogy a farok csóválja a kutyát.) A ciklus második felére viszont az SZDSZ elvesztette kezdeményezőkészségét, átengedte a terepet Horn Gyulának. A párt egész viselkedésével azt érzékeltette, hogy bármit meg lehet vele tenni. Nem a koalíció 1994-es vállalása, hanem az tette az SZDSZ-t jelentéktelen, választói támogatásra nem érdemes párttá, hogy a koalíción belül elveit, politikai céljait fontos kérdésekben feladva viselkedett.

*

Mindez nemcsak a politika tartalmát illetően volt igaz. A hatalomgyakorlás mikéntjében sem sikerült érvényesíteni azokat a morális normákat, amelyek körül 1988-89-ben az SZDSZ megszerveződött. Az a gyakran hallható állítás, hogy az SZDSZ nem tudott hatékonyan ellenállni az MSZP-s klientúraépítésnek, féligazság. Neki magának sem sikerült eltalálnia azt a mértéket, amikor az MDF-es káderek leváltása és felkészült szakemberekkel való pótlása még összhangban van a gazdaság és politika elválasztására vonatkozó liberális normákkal. A párt így szinte óhatatlanul sodródott bele a Tocsik-ügybe.

Márpedig a rendszerváltás utáni magyar politika két legfontosabb kérdése a gazdaság, vagyis a megélhetés, illetve a közélet tisztasága volt. A gazdasági nehézségek és a közéleti hitelvesztés volt az, amibe 1994-ben belebukott az MDF-kormány, és ellenzéki pártként a közéleti hitelvesztésbe bukott bele 1994-ben a Fidesz is. Életszínvonal-növekedést és tisztességes közéletet ígért a győztes MSZP. A gazdaságpolitika, a megélhetés volt az 1998-as kampány egyik, a politikai tisztesség pedig a másik alapkérdése, s az SZDSZ-nek egyik kérdésben sem volt (a politikai tisztesség terén az elmondottak miatt nem lehetett) meggyőző önálló mondanivalója. Az SZDSZ politikája nemcsak a kampányban, de a ciklus egész második felében arra irányult, hogy általa kiválasztott, általa fontosnak tartott, az SZDSZ-es minisztériumokhoz kapcsolódó néhány kérdésben fogalmazzon meg sajátos és vonzó politikai üzenetet, mindenekelőtt az oktatási rendszerrel és az informatikával kapcsolatban. Hiába volt kedvező ezeknek az üzeneteknek a fogadtatása, ha ezek politikailag mellékes ügyek maradtak, amelyeknek nem volt hatása a választói döntésekre. Mindennek együttes következménye volt az, hogy 1998 tavaszán egyszerűen nem volt miért az SZDSZ-re szavazni. Ráadásul a "...hogy tartsuk a jó irányt" jelszóval az SZDSZ látványosan azonosult minden rosszal is, ami a négy év alatt történt. Ez az elhibázott politika - és nem önmagában a koalíció - okozta a választási katasztrófát.

*

Az SZDSZ másfél éves ellenzéki politizálása egyenes folytatása a kormányon töltött időszak második felének. Mint ahogy a kormányon levő SZDSZ kihúzódott a kockázatosnak tekintett gazdaságpolitikából, nem vállalta sem a liberális privatizációs politika, sem a liberális költségvetési politika, sem a liberális agrárpolitika markáns képviseletét, és óvakodott a határozott fellépéstől olyan kérdésekben, mint a földkérdés, az egyházügy, a cigánykérdés, a rendőrségi erőszak stb., az ellenzéki SZDSZ is óvakodik az ilyesmitől. Amikor a Hit Gyülekezete miatt megtámadják, ellenállás helyett látványosan meghátrál. Ezzel szemben olyan ötletekkel, az Országgyűlésben napirendre sem kerülő törvényjavaslatokkal lép fel, amelyek a politikai élet egésze szempontjából periferikusak, el sem érik a közvélemény ingerküszöbét (pl. a hadkötelezettség megszüntetése, az információs társadalom). Ugyanakkor időnként kérdésessé teszi a párt hitelét, amikor népszerűségre számot tartó, többnyire költségvetési többletkiadással (bevételkieséssel) járó javaslatokkal áll elő, melyekkel kapcsolatban igencsak kérdéses, hogy kormányra kerülve az SZDSZ megvalósíthatná-e azokat.

Éppen ezért annyira sikertelen az elmúlt időszakban az SZDSZ politizálása. Ha ugyanis egy magát liberálisnak mondó és a közönség által is liberálisnak tekintett párt populista elemeket sző politizálásába, és csak fölöttébb óvatosan, a konfliktusokat kerülve képviseli a liberális elveket, akkor az ilyen politika nem hiteles, és az üzenetek nem találnak célba. A kormány bírálatának és a saját javaslatok bemutatásának részelemei nem illeszkednek átfogó, a kormány törekvéseivel szembeszegezett ellenzéki vízióba, s ezért politikailag erőtlenek maradnak, nincs mozgósító hatásuk. Így például az SZDSZ esetében a Fidesz anyagi üzelmeinek (legutóbb a Postabank-Mahir ügycsoportnak) a leleplezése nem illeszkedik a Fidesz-kormány átfogó, koncepcionális bírálatába. Emlékezetes: a Tocsik-ügy fideszes megtámadása nem önmagában állt, hanem ékes példáként szolgált az országot úgymond kifosztó, tönkretevő MSZP-SZDSZ-kormányról szóló kritikához. Az SZDSZ fellépése viszont eseti támadás, és ezért a közönség szemében a kölcsönös sárdobálás egyik eleme marad; nem nyer igazi politikai jelentőséget. Összességében ugyanoda jutunk, ahol a választások előtt voltunk: a választópolgár nem látja, hogy miért is kellene éppen az SZDSZ-re szavaznia.

Tévedésnek bizonyult a középre helyezkedés politikája is. A tényleges helyzet egészen más, mint amit másfél éve feltételeztek: a politikai élet egyik fő kérdése éppen az, hogy a Fidesz-kormány a magyar demokrácia alapintézményeit kérdőjelezi meg, és az ellenzéknek - mely szabaddemokratákból és szocialistákból áll - ezzel szemben kell az alkotmányos rendet védenie. A mai hidegháborús politikai közegben a középre helyezkedés ugyanúgy nem működik, mint ahogy nem működött 1993-94-ben a Fidesz, 1997-98-ban az MDNP esetében. Aki középre helyezkedik, arra az sem szavazna, aki kormányváltást szeretne, és az sem, aki kitart a hivatalban levő kormány mellett.

*

Az október elején kiszivárogtatott új stratégia a súlyos betegség félrekezelése. Az eljelentéktelenedés valódi okai helyett csak az MSZP-hez képest elfoglalt alárendelt pozíciót veszi észre, és - görcsösen ragaszkodva a másfél évvel korábbi, téves helyzetértékelésre épülő koncepcióhoz - az MSZP-től való elhatárolódástól reméli a politikai jelentőség visszanyerését. Márpedig ez a politika légüres térbe helyezi az SZDSZ-t, és erkölcsileg is hiteltelenné tesz egy olyan pártvezetést, amely másfél éve még azzal kampányolt, hogy a polgároknak két koalíció között kell választaniuk. A párt vezető politikusai olyan képtelen állításokra ragadtatják magukat, mint hogy az MSZP a múlt, semmilyen alapvető kérdésben sem értünk egyet az MSZP-vel, nincs különbség Orbán és Paszternák, a Fidesz és az MSZP között. Ezzel bizony saját koalíciós múltjuk (a fővárosban jelenük) hitelét teszik kérdésessé. Tegyük hozzá: vajon a közös kormány gazdaságpolitikájával, jogpolitikájával, külpolitikájával nem az MSZP-vel együtt alapozta meg az SZDSZ az ország jövőjét? A "semmiben sem értünk egyet" éppen az olyan vádakat igazolná, miszerint a hatalomra ácsingózó SZDSZ elveit feladva lépett koalícióra a szocialistákkal.

Az "új stratégia" másik eleme, a "polgár" szóért indított kommunikációs harc, igazi öngól. Olyasmiért készül az SZDSZ a jobboldallal megküzdeni, aminek a lejáratódás, nevetségessé válás miatt már nincs értéke, s ezzel olyan látszatot kelt önmagáról, mint aki, amikor szavakat keres, identitást is keres.

Az "új stratégiával" - mely korántsem új, hanem annak folytatása, ami másfél éve folyik - az a fő baj, hogy a valódi teendőkről tereli el a figyelmet: arról, hogy az SZDSZ másfél év után kidolgozza végre a maga sajátosan liberális válaszait általában az ezredforduló Magyarországának kérdéseire, illetve konkrétan a Fidesz-kormányzás által felvetett kérdésekre.

Holott épp ez ígérhet kiutat az SZDSZ válságából. A Fidesz-kormány tekintélyelvű, rendpárti kormány, amelynek épp a liberális párt lehet az igazi ellenpólusa. Hiszen a Fidesz-kormány minden téren az államhatalom erősítésén, terjeszkedésén fáradozik, míg a liberálisok az állami szerep szűkítését és az államhatalom ellenőrzését szeretnék elérni. A Fidesz-kormány nem csökkenti, hanem növeli az adókat, és leállította a privatizációt, míg a liberális pártnak a privatizáció folytatását és az adók csökkentését kell képviselnie. A Fidesz-kormány szűkíti, a szabaddemokraták bővítenék az önkormányzatok autonómiáját s azok pénzügyi alapjait. A Fidesz-kormány maga alá gyűrné a médiát, és eljelentékteleníti a parlamentet, a liberálisok viszont erősítenék a demokrácia eme alapintézményeit. A Fidesz-kormány állama elfogult a hit, a műveltség, az ízlés, az életformák dolgaiban, míg a liberálisok az állam semlegességéért küzdenek. A Fidesz-kormány a középosztályt preferáló jövedelem-újraelosztás híve, míg a liberálisok a leszakadás megakadályozását, minden polgár méltóságának tiszteletét kívánják elérni. A Fidesz-kormány kriminalizálja az államhatalmat, a szabaddemokraták a Tocsik-ügyig a tiszta közélet letéteményesei voltak, s ismét azzá kell lenniük. Folytathatnánk a felsorolást, de ennyiből is világos: a magyar liberálisoknak nem valahol középen van a helyük a jobboldal és a szocialisták között, hanem a Fidesz-kormány radikális - a szocialistáknál következetesebb - ellenzékeként kell megfogalmazniuk politikájukat.

Ha a liberális párt eleget tesz annak a feladatának, hogy periferikus ügyek helyett a magyar politika fő kérdéseiben fogalmazza meg álláspontját a Fidesz-kormánnyal szemben, akkor potenciális hívei meghallják tőle azt a politikai üzenetet, melyet másnál hiába keresnek. Hiszen csak a liberális párt lehet következetes az állami tulajdon és állami újraelosztás visszaszorításában: a szocialisták olykor a kisgazdákat követik az ígérgetésben. Csak a liberális párt lehet következetes az állam semlegességének követelésében - a szocialisták belementek a vatikáni megállapodásba. Csak a liberálisok utasítják el következetesen a jogállami garanciáknak a bűnözés elleni harcra hivatkozó gyengítését - a szocialisták készek ebben engedni. A Fidesz-kormány ugyanúgy fölébe helyezi az állami kiegyenlítést az önkormányzati autonómiának, mint a szocialisták - csak a liberálisok védhetik meg az önkormányzatiságot. A szocialisták között is vannak hívei a gazdasági és kulturális protekcionizmusnak, csak a liberálisok vállalják egyértelműen azt, amit manapság globalizációnak szoktak nevezni.

Nincs tehát a szabaddemokratáknak okuk arra, hogy a szocialistákkal szemben fogalmazzák meg a maguk identitását - saját programjuk alapján, a tekintélyelvű, rendpárti jobboldallal szemben tehetik meg ezt, amint lesz megint saját programjuk. S ahogy az ország modernizálódik, ahogy előrehalad integrálódásunk Európa gazdasági és kulturális közösségébe, azok köre is évről évre bővül, akik magukévá tudják tenni a liberális felfogást, ha találnak valakit, aki képviseli. S aki ezt kész képviselni, az nem szorul rá arra, hogy liberalizmusát valamiféle polgáriságban oldja fel.

publikálva
1999/47. (11. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk