A perspektivikusabb értékelés nem azért lehet hasznos, mert ezredforduló előtt állunk. A gazdaság történései nemigen igazodnak a kerek évszámokhoz. Ellenben a forgalomban lévő nagyszámú elemzésben dominálnak a rövid távú, nemegyszer aktuálpolitikai szempontok, még akkor is, ha látszólag stratégiai megközelítésről szólnak. Egyfelől a rendszerváltozás óta eltelt évtized, másfelől a ha nehezen is, de mégis közeledő uniós csatlakozás indokolttá teszik, hogy a ma érvényesülő folyamatokat egészükben és a perspektívákkal együtt nézzük.
Az előtörténet
A rendszerváltozás után közvetlenül - Kornai János kifejezésével - transzformációs válság bontakozott ki. A békeidőben példátlan, a kelet-európai országokban a bruttó hazai termék 20-40%-os visszaesését okozó válság nem gazdaságpolitikai hibák sorozatának következménye volt (persze ilyenek is voltak), hanem annak, hogy a hagyományos termelési kapcsolatok (nemcsak a KGST) egy csapásra szétszakadtak, vállalatok vagyonértékei egyik napról a másikra töredékükre zsugorodtak, korábban megbízható, abszolút hitelképesnek tűnő vállalatok tömegesen nem tudták visszafizetni adósságukat. Ebben az időszakban sajnos nem a ma divatos kérdésfeltevés - egyensúly vagy növekedés - volt a jellemző, hanem inkább a sem egyensúly, sem növekedés kilátástalannak tűnő tézise. (Elegendő egy pillantást vetni a kelet-európai országok inflációs rátáira a 90-es évtized első felében.) A visszaesés akkora volt, hogy 1998-ra Csehország és Magyarország bruttó hazai terméke az 1989. évinek mindössze 95%-a volt. (Egyedül Lengyelország a kivétel, ahol ez az index lényegesen meghaladta a 100%-ot, de nem szabad elfelejteni, hogy Lengyelországban már korábban történt egy példátlan mélyrepülés, amikor az ország elveszítette fizetőképességét.)
Ebben a drámai és ráadásul váratlan helyzetben a kormányzatok azt tették, amit tehettek. Egyfelől a beruházásokat igyekeztek erősen korlátozni, mert a fogyasztás megszorítása az amúgy is kiéleződött társadalmi konfliktusokat fokozta volna. Másfelől megpróbáltak ügyesen szlalomozni a magasabb infláció vagy magasabb külföldi eladósodás veszedelmes alternatívája között. Persze ezt tette Magyarország is, de nem igazán ügyesen. Már 1992 végén, de 1993-ban mindenképpen látható volt, hogy Magyarország az elképesztő egyensúlyhiány állapotába rohan. Ennek ellenére 1994-ben sem történt semmi, jóllehet a nemzetközi fizetési mérleg és az államháztartás hiánya már a GDP 10%-ára rúgott, nemkülönben a belföldi felhasználás jövedelmeket meghaladó többlete. Ennyivel nyújtózkodtunk tovább, mint ameddig a takarónk ért.
Ekkor került sor a puccsszerűen bevezetett és igen radikális Bokros-csomagra. A programot máig is vitatják, nemcsak a szakmai körökben, de a politikusok között is. Tény azonban, hogy ezzel a drasztikus beavatkozással sikerült azonnal a kiegyensúlyozott növekedés vágányára átállítani a gazdaságot. Szerintem értelmetlen az a gyakran hangoztatott érv is, hogy nem kellett volna olyan durván beavatkozni, legfeljebb csak fokozatosan következett volna be az áhított javulás. Teljesen közömbös, hogy valóban bekövetkezhetett volna az egyensúly helyreállása, csak talán kicsit lassabban, vagy sem, ha ezt a nemzetközi tőkepiac egyszerűen nem hiszi el. Már pedig tény, hogy nem hitte el, és erre saját dacos magabiztosságunk nem lehetett válasz.
1995 után valóban megindult a kiegyensúlyozott (ahogy ma mondani szokás: a fenntartható) növekedés, mégpedig gyorsulóan. 1997 volt hosszú idő után az első olyan esztendő, amikor a növekedés már gyors volt, s eközben látványosan, minden tekintetben javult az egyensúly.
A gazdaságpolitika eredményei
A legnagyobb teljesítménynek azt tekintem, hogy a piacgazdaság intézményi kereteinek kiépítésére igen gyorsan, mondhatni erőltetett menetben került sor. Ez először is azt jelenti, hogy igen gyorsan, minden területre (a tőkepiacra is) kiterjedően megvalósult a gazdaság liberalizációja (a folyamat az áruk és szolgáltatások piacán már 1991 végén lezárult, a tőkepiacon valamivel később, 1996-97-ben). Másodszor, ha kezdetben akadozott is, a 90-es évek közepére felgyorsult, és a stratégiai területekre (elosztóhálózatok, nagybankok) is kiterjedt a valóságos (értsd nem kuponos, hanem tényleges adásvételen alapuló és a piacra külföldieket is beengedő) privatizáció. E tekintetben a riválisnak számító kelet-európai országoknál lényegesen jobban állunk.
Harmadszor - és ezt kevéssé szokták hangsúlyozni - viszonylag korán bevezették, majd ezután vasszigorral érvényesítették a pénzügyi fegyelmet kikényszerítő törvényeket (csődtörvény, banktörvény, modern számviteli törvény, értékpapírtörvény, a jegybank és a költségvetés közötti elszámolások újraszabályozása). Ez kétségkívül nagy megrázkódtatást okozott. A latens veszteségeket immár nem lehetett, mint korábban, szemérmesen eltüntetni. Vonatkozott ez a vállalatokra, bankokra, költségvetésre egyaránt. Korábban például a vállalatok körbetartoztak egymásnak, most viszont csődhullám indult el. (Ez 1991-93-ban tetőzött.) Ebben a folyamatban könyörtelenül érvényesült a dominóelv, az elsődleges nem fizetők Dugovics Tituszként maguk után rántották legfontosabb beszállítóikat. A vállalatok egy része - és nemcsak az orosz piacra specializálódott vállalatmonstrumok, de például a kohászati óriásvállalatok, konzervgyárak, a bányák jó része is - hamarosan hitelképtelenné vált, veszteségeik átháramlottak az őket finanszírozó nagybankokra, ami a hullám következő fázisaként elvezetett a bankkonszolidációhoz. (A megrögzött bankgyűlölők vélekedésével szemben tehát nem a bankok felelőtlen magatartása, hanem a válság átterjedése volt a döntő ok, ami ide vezetett.)
Talán éppen ez, a pénzügyi fegyelmet kikényszerítő törvények kemény érvényesítése volt a döntő különbség a magyar, valamint a lengyel és cseh gazdaságpolitikai vonalvezetés között. (Csehországban például van csődtörvény, csak éppen a gyakorlatban nemigen működik. Mindkét ország késlekedett a bankok rendbetételével, s ezért csak most van napirenden a bankprivatizáció.) A pillanatnyi helyzet és főleg a PR-szempontok szerint nyilván ez utóbbi megoldás tűnik kedvezőbbnek. Mi több, a bankoknak és az államnak egyaránt érdeke volt, hogy halogassák a kockázatos kinnlevőségekkel való elszámolást és a kockázat mértékének megfelelő tartalékképzést megkövetelő banktörvény bevezetését. Az előbbieknek azért, mert így elegáns profitot mutathattak ki, noha a bukás közelében álltak, az államnak pedig azért, mert a szűkölködő költségvetés ebből a fiktív nyereségből tetemes adóbevételt vághatott zsebre. Ugyanez a helyzet a "puha" csődtörvény esetében is. A vállalatnak is érdeke, hiszen túlélésre játszik, de az államnak is, mert a csőddel keletkező veszteséget valahogy finanszírozni kellene (és ez esetben mindegy, hogy az állami költségvetés vagy az ugyancsak állami bank teszi ezt). Másfelől a csőd növelné a munkanélküliséget és az amúgy is keserves társadalmi konfliktusokat.
Csakhogy a pénzügyi fegyelem inkvizíciós erőltetése nélkül minden megy tovább. A termelés bővül ugyanazon a (vak)vágányon, mint eddig, tovább növelve a potenciális veszteséget. Miért is ne, ha a torz tükörben minden úgy látszik, mintha rendben lenne? Ezzel szemben a pénzügyi fegyelmet kikényszerítő szabályok alkalmazása Magyarországon, igaz, brutális eszközökkel, de megtisztította a piacot, létrehozva egy alkalmazkodóképes és versenyképes struktúra bázisát, elzárva a további tömeges veszteségképződés csatornáit. Ez a gazdaságpolitika most utólag beigazolódott: tagadhatatlanul súlyos veszteségeit már elviseltük, előnyeit pedig most élvezzük, például abban a formában, hogy tagadhatatlanul Magyarországot rázta meg a legkevésbé a közelmúltban lezajlott nemzetközi pénzügyi válság. Beigazolódott abban a tekintetben is, hogy éppen Magyarországon mentek végbe a legradikálisabb változások az export termékszerkezetében (előtérbe került a high tech, a gépexport több mint fele az összexportnak, míg az agrárexport súlya mindössze 7,5%). Ilyen arányokról egy évtizeddel ezelőtt még álmodni sem mertem volna. Az MNB szakértői (Jakab M. Z., Kovács M. A., Oszlay A.) egy közelmúltban készült elemzésükben kimutatták: "Magyarország volt a leggyorsabb az integrációs folyamatban" a három összehasonlított ország (Csehország, Lengyelország és Magyarország) között, azaz kihasználtuk a kereskedelmi összefonódás lehetőségeinek java részét.
Úgy gondolom, hogy ezek a pozitív folyamatok erősen összefüggenek az előző évek piacot nyitó és államtalanító gazdaságpolitikájával, amelynek eredményei a közelmúltban értek be. (A stratégiai jellegű döntésekről - és itt olyanokról van szó - általában elmondható, hogy hatásaik csak késleltetetten, a vállalkozások viselkedésének változása, a gazdaságpolitika kredibilitásának javulása nyomán bontakoznak ki.)
A folytatás
1997 végén tehát jól állt a magyar gazdaság szénája. A gyors növekedés és a stabilitás aranykori állapota helyreállt. A piacgazdasági intézményi átalakulás nagy és menthetetlenül durva érdeksérelmekkel járó lépésein már túljutottunk. (Igaz, a fiskális politikában már a lazulás jelei mutatkoztak, de ennek mértéke nem látszott veszélyesnek.) A szakértők nagy megkönnyebbülésére a hivatalba lépő új kormány nem vetette be a csodafegyvereit (szélsőségesen növekedést erőltető gazdaságpolitika, radikális adócsökkentés), hanem pragmatikusnak mutatkozott, és mindmáig annak mutatkozik. (Ezért maradt el - szerintem szerencsére - az ezredfordulóra beharangozott adóreform is, helyette fiskális szigorításra került sor.)
Ugyanakkor már a veszélyek is láthatóak voltak. A délkelet-ázsiai pénzügyi válság már kirobbant. De a válságtól függetlenül is világos volt, hogy a világkereskedelem dinamikáját a megelőző években 3-4-szeresen meghaladó exportdinamizmus, hátterében a multik robbanásszerű (a realizált profit nagy részét újra befektető) terjeszkedése, csak tiszavirág-életű lehet. Az exportdinamika durván felére csökkenése 1998 második felétől azután valóban be is következett. Ez önmagában a globális (export, beruházási, fogyasztási) kereslet 2-3%-os csökkenésével járt, ami vagy a gazdasági növekedést, vagy újra az egyensúlyi állapotokat érinti kedvezőtlenül. (Az utóbbi következett be.) Végül szintén lehetett valószínűsíteni, hogy az 1998-ban már dinamikusan emelkedő bérek mellett a lakossági megtakarítási ráta is csökkenni fog, tekintettel az előző évek során a kedvezőtlen jövedelmi helyzetben elhalasztott fogyasztói keresletre.
Az előre látható veszélyfaktorokon túl 1998 augusztusában kirobbant az orosz pénzügyi válság is. Ami ennél jóval súlyosabb, és amire egyáltalán nem lehetett számítani (a nemzetközi pénzügyi intézmények vagy mondjuk az OECD sem számított rá), a válság közvetett hatása áttevődött az uniós országokra. Ennek nyomán azonnal recesszió következett be. 1998 utolsó negyedében az EU átlagos növekedése már mindössze 0,2% volt, amelyet 1999 első félévében 1,3%-os növekedés követett (ez utóbbi is mintegy fele a szokásosnak). Az érintett körbe tartoznak legfőbb külkereskedelmi partnereink is, mindenekelőtt Németország, ahová exportunk nem kevesebb mint 40%-a irányul. Az érintett országok gazdasági dinamikájának lefékeződése persze importkeresletükre hatott, és így a magyar exportlehetőségeket is befolyásolta, mint tapasztalhattuk, nem csekély mértékben. Egyszerűbben fogalmazva: az időközben teljesen nyitottá vált magyar gazdaság most első ízben szembesült azzal a jelenséggel, hogy a globalizáció nemcsak a fellendülés jótékony hatásait, de a válságtüneteket is tovaterjeszti.
Mindez nem is maradt hatás nélkül. 1998 második felében a belföldi felhasználás növekedése közel 10%-ra pörgött fel, miközben a GDP maga is gyorsan, 5,1%-kal növekedett. Az egyensúly felbillenésének tehát nem a hirtelen fékezés, hanem a felduzzadt belföldi kereslet, ezen belül kizárólag a fogyasztásnak a termeléshez képest igen gyors növekedése volt a magyarázata. 1998-ban persze hirtelen romlott a fizetési mérleg, és romlott a költségvetési egyensúlyi helyzet is. A bankok eredménye - amelyeket a nemzetközi pénzügyi válság különösen sújtott - felére csökkent. Egy sor brókercég tönkrement, milliárdos veszteségeket hagyva hátra. 1999 elején a helyzet tovább romlott. A fizetési mérleg is, de különösen a költségvetés pozíciója, ahol fél év táján az adatok súlyos éves deficit kialakulását helyezték kilátásba. (Sőt augusztusra már sikerült az éves deficittervet teljesíteni.)
Az egyetlen jó hír a zavaros helyzetben a világpiaci defláció és az ennek hatására a reméltnél gyorsabban csökkenő inflációs ráta volt. Tekintettel arra, hogy a defláció a csökkenő kereslet és a világgazdaság stagnálásának kísérőjelensége, legalább annyit veszítettünk a réven, mint amennyit nyertünk a vámon.
A makroadatok tanulmányozásán nevelkedett elemzőnek egyenesen az a benyomása támadt, hogy ismét sikerült visszazökkenni a régi kerékvágásba. És nem csak nekem. Erre utal például az, hogy az év elején kormányzati szakértők is szóba hozták a "Chikán-csomag", vagyis az azonnali év közi korrekció szükségességét. Ilyesmit állított Mátyás László, a Gazdasági Minisztérium intézetének időközben elbocsátott igazgatója is. Bár a nyílt korrekció - gondolom, nem gazdasági megfontolásból - végül is elmaradt, csendes kiigazításra, mindenekelőtt az állami beruházások drasztikus korlátozására, különféle előirányzat-átcsoportosításokra azért sor került. Igaz, hogy ezek jobbára csak a problémák halasztására alkalmasak, az elhalasztott infrastukturális beruházásokat (például útépítéseket) valamikor mégiscsak meg kell valósítani, de az egyensúlyhiány kritikussá válásának azonnali veszélye mégiscsak elhárult.
Ráadásul ismét történt egy váratlan fordulat. A nemzetközi pénzügyi válság amilyen hirtelen keletkezett, ugyanolyan hirtelen és nyomtalanul el is múlt. A világpiaci konjunktúrajavulás azonnal megkezdődött, és ezzel párhuzamosan a magyar fizetési mérleg is javulni kezdett. Újra a fellendülés jelei mutatkoztak gazdaságunkban. Fordulat következett be a költségvetés helyzetében is. Ez nagy megkönnyebbülést jelentett, de hosszú távú stabilitást, biztonságot egyelőre nem. Továbbra is szükségesnek bizonyult, mint a most elfogadott költségvetés bizonyítja, az erős fiskális szigor és a bérmegállapodásokban a szűkmarkúság (vagy legalábbis az erre való törekvés). Ebben most segítséget nyújt az infláció köztudottan optimista becslése, amely a kiindulópontja a költségvetési kiadási előirányzatoknak csakúgy, mint a bértárgyalásoknak. Ott vagyunk tehát, ahol voltunk - nagy baj nincs, de egyenesben sem vagyunk. Az egyensúlyi feszültségekkel való viaskodás a következő egy-két évet is bizonyára jellemezni fogja.
*
Egy kardinális változás azért történt. Az 1998 előtti időszakot - a kormányzati ciklusoktól most függetlenül - egységesen jellemző államtalanítási irányzatot most, úgy tűnik, tudatosan, a recentralizáció váltja fel. Erre számtalan apró jelből lehet következtetni, de talán leginkább az önkormányzati szabályozás átalakulásában mutatkozik meg a jelenség. A személyi jövedelemadó kinnhagyott része most 15%-ról 5%-ra csökken (néhány évvel korábban ugyanez az arány még 40% volt). A különbözetet a központ ugyan "visszaosztja" az önkormányzatoknak, de az egészségtelen differenciálódást kerülendő a szükségletek szerint. A vonatkozó törvény 26 ilyen jogcímet sorol fel, amelyek szerint, többnyire súlyozottan számított fejkvóták alapján kerül sor az önkormányzati források teljesen nivellált átcsoportosítására. Az említett 26, részletekbe menő jogcím a beruházásoktól eltekintve lényegében lefedi az önkormányzati gazdálkodás egészét, s az így kiutalt (vagy megfelelő dokumentumokkal felszerelkezve igényelhető) pénzek természetesen csak az adott célra használhatók fel. Persze az sem kizárt, hogy az önkormányzatokhoz rendelt feladatok ellátásához az érintett intézmények nem rendelkeznek elegendő forrással. De a lényeg nem is ez. A források zömének irányított újraelosztása még az önállóság illúziójától is megfosztja az érintett szervezeteket. Az önkormányzatoktól nem átcsoportosított 5%-nyi személyi jövedelemadó ugyanis nem az autonómia szilárd pénzügyi alapja, legfeljebb zsebpénz. Ami történik, az szerintem az autonómiák fokozatos, pénzügyi eszközökkel történő kiszorítása.
A recentralizáció vagy legalábbis az arra irányuló kísérlet persze nem csak az önkormányzatoknál üti fel a fejét. Megmutatkozik a kormányzati apparátusok bővülő, éven belüli forrásátcsoportosítási jogában, a végrehajtási utasítások növekvő szerepében. Mindezek az eszközök alkalmasak ugyanis arra, hogy az elvileg a törvények által szabályozott intézményeket függő helyzetbe hozzák. Ebbe a sorba illeszkedett korábban a tb "államosítása" vagy napjainkban a kamarák státusának megváltoztatása is. E korrekciók mögött az a meggyőződés húzódik meg, hogy csak a kormányzat által közvetlenül kontrollálható (nem feltétlenül, de szükség esetén bármikor korrigálható) folyamatok, illetve befolyásolható intézmények mellett érhetők el a gazdaságpolitika aktuális céljai.
A felzárkózás
illúziói és reális esélye
Végezetül nem a jövő év egyetlen táblázatba sűríthető kilátásaihoz szeretnék hozzászólni. Számos előrejelzés a közelmúltban ezt már amúgy is megtette. Ezekhez képest mást mondani tudnék, újat aligha. Irtózom attól is, ha valamilyen idealizált - és állítólag a társadalmat majd mozgósító - jövőképből visszavetítve határozzák meg a követelményeket, amelyeket a gazdaságnak (és persze a társadalomnak) azután ki kell elégítenie. Ez olyasféle gondolkodásmód, mintha egy Trabant számára meghatároznánk, hogy milyen sebességgel kell haladnia, ha sikerrel kíván részt venni a nemzetközi autóversenyben. A kiindulópont sohasem lehet az, hogy mennyivel kell, hanem hogy mennyivel képes növekedni a gazdaság az elemi egyensúlyi követelmények megsértése nélkül. A kérdésre pontos választ persze nem tudok adni (gyanítom, más sem), de néhány szempontot nem árt figyelembe venni.
Mint már szó volt róla, azok a rendkívüli hajtóerők, amelyek a multik igen gyors terjeszkedéséből, robbanásszerű beruházási aktivitásából, a nyugati integráció kézenfekvő lehetőségeinek kiaknázásából vagy éppenséggel a válság nyomán átmenetileg kihasználatlan, de alapjában versenyképes kapacitások gyors regenerálódásából adódnak, kimerülőben vannak, ezért az évi 20-30%-os exportbővülés csodája, mint minden csoda, három napig tart - visszatértére aligha számíthatunk. (Olyasféle jelenség ez, mint hogy a háborúk után az úgynevezett helyreállítási periódusokban mindig törvényszerűen fellendül a gazdaság.) Nyilván meglepetésként hat, de tény, hogy az elmúlt néhány évben a termelékenység - amennyiben a konvencióktól eltérően a munkaerő és a tőke együttes termelékenységére gondolunk - Magyarországon nemzetközi összehasonlításban egészen kimagaslóan nőtt. A csoda tartós fennmaradását e tekintetben sincs semmi okunk feltételezni. Mindezek a tényezők a jövőre nézve inkább a magyar növekedés némi lassulását valószínűsítik, ellentétben a repülőgépek felszállásából kölcsönzött hasonlatokkal operáló lendületes prognózisokkal.
Ez persze nem fátum, a gazdaság akkumulációs képességének növelésével, gyorsan növelve a beruházások arányát ezen a tendencián változtatni lehet, de nem annyira, hogy valami rendkívüli fordulat következzék be. Figyelembe kell azonban venni, hogy a beruházások növekedésével persze nem nő szinkronban a gazdaság teljesítménye, továbbá azt is, hogy egy ilyen típusú gazdaságpolitikához a költségvetés fogyasztási jellegű kiadásainak igen kemény visszafogása tartoznék, kerülendő, hogy újra boruljon az egyensúly. Kétséges, hogy ez elfogadtatható-e a társadalommal, amely a durva megszorításokat - joggal - többnyire csak vészhelyzetben (vagy diktatúrában) viseli el.
Még egy realitás: az uniós követelményekhez való alkalmazkodás eleve a beruházások gyors növelését igényli. Pontos adatokkal ugyan nem rendelkezem, de úgy gondolom, legalább 1000 milliárd forintnyi beruházásra lesz szükség ezzel összefüggésben a következő öt évben. Ehhez hozzájárulnak ugyan uniós források is, de legalább kétharmadában hazai (elsősorban állami) források igénybevételére lesz szükség. Ezek a zömükben infrastrukturális befektetések legalábbis rövid távon nem gyorsítják a növekedést (lásd például környezetvédelem), ám forrásokat vonnak el a fogyasztás elől. Aki tehát abban reménykedik, hogy a hét szűk esztendőt most majd a bőség követi, az bizony téved. Amit kapunk, az a gazdaság gyors modernizációjának történelmi esélye, cserébe ezért a továbbra is csak szerény mértékben bővülő fogyasztással kell megbékélnünk.
Mindezeket a körülményeket mérlegelve, és kizárva a nagy fordulatokat, a jövedelemelosztási viszonyokban bekövetkező drasztikus változásokat vagy a csodákat, 4% körüli növekedési trendet lehet reálisnak tartani a magyar gazdaság számára (ami persze nem zárja ki, hogy egy-egy kedvező esztendőben ennél jobb, fordított esetben ennél rosszabb legyen). Ez nem kevés. Több mint 1,5-szerese az uniós (szintén hosszú távú) átlagnak. De az olyan "jövőképet", amely 15 évre taksálja az unió vagy éppenséggel Ausztria utolérését, csak úgy tudnám jellemezni, hogy "több mézet a madzagra"A szerző közgazdász.
