Igaza van Gyurcsánynak. A nagy pénzügyi hiány három kormány bűne: az Orbán-kormányé, a Medgyessy-kormányé és az első Gyurcsány-kormányé.
*
Az Orbán-kormány első két évében folytatta a Horn-kormány sikeres pénzügyi és gazdaságpolitiká-ját és a pénzügyi szigort. 2000-től azonban fordított az irányzaton; vad költekezésbe, szubjektív, morálisan kétes pályázatelbírálásokba, értelmetlen ígérgetésekbe bocsátkozott. 2001-re konszenzus keletkezett a baloldali érzelmű választópolgárokban és a baloldali értelmiség körében, hogy az Orbán-kormány ámokfutását meg kell állítani. Egy: mert súlyos demokráciadeficitet eredményezett. Kettő: mert gazdaságpolitika címen hitbizományok osztogatása folyt, miközben a szociális leszakadás fenyegette a nyugdíjasokat meg az alacsony jövedelmű nagycsaládosokat, és az a veszély keletkezett, hogy a jövőszakmák, az egészségügy, valamint az oktatás és képzés leértékelődik, nagy gyorsasággal kiürül. Három: mert a külpolitikában a nemzetközi elszigetelődés jeleit is lehetett érzékelni. Nem volt megnyugtató a viszony az Egyesült Államokkal, a környező országokkal megromlottak a kapcsolatok, s nem volt a kormánynak elképzelése az egyre inkább erősödő ázsiai országokkal folytatandó politikáról sem; a határon túli magyarság szétszakítása pedig folyamatossá vált.
Egyetértés volt abban is, hogy Orbán Viktorral szemben az ő egyéniségével ellentétes személyiségre van szükség a baloldalon, aki habitusával ki tudja élezni a kontrasztot, és nemcsak a hagyományos baloldali szavazóréteget, hanem a középen elhelyezkedő, bizonytalan csoportokat is képes megszólítani. Így született az a döntés, hogy nem a szocialista párton belül, hanem azon kívül kell keresni a miniszterelnök-jelöltet.
2002 tavaszán az erős média- és pénzügyi háttérrel rendelkező kormánykoalíció - mindenki meglepetésére - elvesztette a választásokat. Ez a választási küzdelem azonban a szokásosnál is nagyobb ígéretversenybe torkollott, hiszen jól láthatóak voltak a társadalmi, szociális, gazdasági területeken a feszültségek, és a demokráciába vetett hit erősen csökkent. Az új kormány 2002 kora nyarán dilemma elé került: a társadalmilag szükséges és indokolt, de gazdaságilag nehezen teljesíthető ígéretek betartása érdekében vagy teljesíti vállalásait, vagy követi elődei példá-ját. A koalíció és a miniszterelnök egyetértésben úgy döntött, hogy valódi problémákról és követelésekről van szó, ezért az ígéreteket be kell váltani, a politika hitelességét helyre kell állítani. Látható volt, és egyezség volt abban a kérdésben is, hogy egy ilyen politikának ára van, amit vállalni kell. Ennek értelmében szigorú és következetes gazdaságpolitika szükséges az önkormányzati választások után a pénzügyi egyensúly fokozatos javítására.
2002-ben olyan ritkaságnak lehettünk szemtanúi, hogy a választási program lényegét tekintve egybeesett a kormányprogrammal, és a kormányprogram ciklus elejére tervezett lépései valósággá vál-tak. Ennek legfontosabb elemei a következők voltak: a demokrácia helyreállítása, a szociális igazságtalanságok csökkentése, a modernizáció és ennek első lépéseként esélyek teremtése a leszakadó térségek számára. Ez út- és autópálya-építéssel és megfelelő pénzügyi támogatási rendszerrel érhető el. A modernizáció fontos eleme volt az oktatási rendszer alapvető átala-kítása, a kutatás-fejlesztés és az egyetemek közötti kapcsolatok szorosabbá tétele. A program része volt az integráció a világhoz, és ez messze túlmutatott az EU-integráció sikeres befejezésén, azaz a tárgyalások lezárásán és a magyar nemzeti érdekek erős képvi-seletén. A külpolitikai stratégia továbbtekintett, és célul tűzte ki a külpolitika és külgazdaság-politika diverzifikációját, az orosz kap-csolatok helyreállítását, nagyobb figyelmet Kínának és Indiának, a határon túli magyarság esélyeinek javítását és a szövetségi rendszer megerősítését az Egyesült Államokkal és a NATO-val. Nem kívánom részletezni a program meg-valósulását, ezt mindenki ismeri, tudja, hiszen a 2006-os választási győzelemnek három meghatározó eleme volt: az előző négy év céljainak és külpolitikájának társadalmi fogadtatása, a kitűnő 2006-os miniszterelnöki kampány és az ehhez jól felzárkózó koalíciós pártok kampánya, valamint az ellenzék hibás helyzetértékelése és stratégiatévesztése.
A 2002-es választási ígéretek betartására sarkallt az is, hogy az önkormányzati választásokon a koalíciónak meg kellett erősítenie legitimitását. Emlékezetesek mindazok a mozgalmak, amelyeket az ellenzék utcákon, hidakon és saját médiaterületein szervezett a kormánynyal szemben. Az önkormányzati választásokon olyannyira jól sikerült a legitimitás megerősítése, hogy a Magyar Televízió riportere őszinte döbbenettel kiáltott fel a választások napján: hiszen itt minden piros! Ez persze a nagy előnyök mellett számos politikai nehézséget is támasztott a kormány tevékenységében. Az önkormányzatok, városok lobbiereje a baloldalról hallatlan mértékben megerősödött. További követelményeket támasztott a kormánnyal szemben az is, hogy készülni kellett az EU-csatlakozásról szóló népszavazásra, ami - miután az ellenzék főként a kételyeket növelte - szintén a legitimitás próbája volt.
*
Ezek után kezdődött el az óvatos kiigazítási politika, 2003 elejétől gyengébben, majd 2003 közepétől következetesebben. Egyebek között a két pénzügyminiszter érdeme volt, hogy a kiigazítások nyugodt körülmények között indultak meg. Ennek illusztrálására álljon itt néhány szám. Az államháztartás hiánya 2002-ben 9,1 százalék volt és 2004 végére 6,6 százalékra ment le (eredményszemléletben, úgynevezett ESA 95 módszerrel). Ezekben a számokban semmifajta számolási trükk, technika, játék nincsen, és összehasonlíthatók. A 2002-es költségvetési hiány nagyobbik része, kilenc tizede (8,2 százalék) az Orbán-kormány öröksége. Költekezésükből nem sok maradandóra lelünk, a Széchenyi-tervből is inkább a név, amire büszkék lehetünk.
A 100 napos program hatását 2002-ben még csak kismérték-ben lehetett érezni a költségvetési egyensúlyon, de mindezek a következő években halmozottan terhelték a büdzsét: 2003-ra a GDP 3,5 százaléka erejéig. Több mint 700 milliárd forintról van szó, ami óriási összeg, de legalább tudjuk, hogy jó helyre ment. A kormány igazi hibája nem az volt, hogy az egészségügyben és az oktatásban béreket növelt, hiszen azok indokoltsága elvitathatatlan, egyensúlyrontó hatása pedig néhány év alatt eliminálható. A Medgyessy-kormány bűne az volt, hogy nem használta fel a béremelést a reformok elindításához. Ezzel együtt történt meg a hiány érezhető, 2,5 százalékpontos csökkentése. 2006-ra egyes elemzők szerint a Gyurcsány-csomag nélkül a hiány a 10 százalékot is elérné. Tehát két év alatt kicsit rosszabb helyzetbe kerültünk, mint 2002 végén. Az államháztartás adóssága a ciklus egésze alatt lassan, de folyamatosan nőtt; 2005-ben némileg megugrott, de még jelenleg is a maastrichti követelmény körül van. Ha tehát sikerül 2006 végén a hiánynövekedést megállítani, akkor könnyen visszakerülhetünk a követelményrendszeren belülre. Az állami adósságok növekedésében nagymértékben játszott közre a jegybank elhibázott politikája is. A bank teljes mértékű bizalmatlanságot mutatott a kormánnyal szemben, és abból indult ki, hogy igen magas reálkamatszintre van szükség azért, hogy megerősödjék a külföldi pénzügyi befektetők érdekeltsége a magyarországi jelenlétben. A magas kamat kiemelten sújtotta az állami adósságokat, azaz ördögi körbe kergette a gazdaságpolitikát.
Nehezen vitatható, hogy a választások után megindultak az autóút- és autópálya-építések, fokozatosan csökkentek a regionális különbségek, a jövőszakmák anyagi és társadalmi elismerése némileg javult, egészében pedig a szociális béke időszaka volt. A külföldi működő tőke visszatért az országba, és a munkanélküliséget sikerült viszonylag alacsony szinten tartani. Ismert a miniszterelnök-váltás története különböző olvasatokban, attól függően, hogy éppen akkor ki hol volt. Mára egyértelműen bizonyított, hogy a miniszterelnök-váltás jó időpontban történt, a koalíció szempontjából sikeres és eredményes volt.
*
Az is könnyen belátható azonban, hogy egy új miniszterelnök, aki már teljes erőből a választásokra készül, nem engedhet meg magának olyan, rövid távon kétes kimenetelű, népszerűséget rontó, bár hosszú távon szükséges lépéseket, amelyek egyébként később elkerülhetetlenek. Így az egyensúly helyreállítását 2004 ősze után is halogatta és a reformokat elodázta a kormány.
A leköszönő és a kijelölt miniszterelnök között 2004 kora őszén egy beszélgetésre került sor. Már akkor látható volt, hogy a piacok idegesek, és a pénzügyi folyamatok helyreállítására, a piacok megnyugtatására nélkülözhetetlen egy 70- 100 milliárd forintos csomag. Az volt az elképzelésem, hogy alapvetően az amúgy is szükséges gáz- és villanyáremelés, néhány tartósnak mutatkozó kiadáscsökkentés és bevételnövelés együttesen meghozza ezt a három-négy hónapos hatásában 70-100 milliárd forintos eredményt. Az új kormány ezt elmulasztotta. Hiba volt. Emberileg és politikailag talán érthető, bár kétségtelenül a miniszterelnök-váltás mellékterméke, hogy ezeket az intézkedéseket az új kormány nem vállalta. Mint ahogy nem került sor az egészségügyi reform első lépésére sem. 2004 nyár végére komplett normaszöveg állt rendelkezésre az egészségügyi rendszer átalakítására, amely kísértetiesen hasonlít a mostani kormányzati elképzelésekhez. Ez nem túlságosan meglepő, ha tudjuk, hogy a 2004-es egészségügyi változások előkészítésében vezető szerepet töltött be a mostani egészségügyi miniszter és a mostani reformbizottsági elnök, valamint ezen dolgoztak a koalíciós frakcióvezetők és legjobb egészségügyi szakértőik. Az elgondolás akkor is az volt, hogy első lépésben a tisztánlátást erősítsük: tudjuk meg, kik fizetnek járulékot és kik nem, és mibe kerül az igénybe vett szolgáltatás. Második lépésben a versengő biztosítók jelennének meg (ezzel az az anyag is csak igen szemérmesen foglalkozott). Akkor is az volt, és most is az a meggyőződésem, hogy az egészségügyben is több-biztosítós rendszerre van szükség, és elkerülhetetlen a kórházak nagy részének átalakítása más egészségügyi intézetté. A diagnosztika erősítése, a vizsgá-lati és gyógyítási idő rövidítése szintén szerepelt abban a programban is. A koalíciós frakciók, illetve a kormány nem tartották megvalósíthatónak a reformot a választások előtt. Úgy vélekedtek, hogy egy új miniszterelnök nem kezdheti pályáját ilyen drasztikus lépésekkel. A kormány által 2004-ben előkészített és még korábban benyújtott konvergenciaprogram 2005-től újabb szigorításokat helyezett kilátásba azzal, hogy így tartható az euró bevezetésének kitűzött dátuma. E helyett az áfa 25-ről 20 százalékra csökkent, aminek sem gazdasági, sem politikai haszna nem volt, viszont a 2006-os csomagot közel 250 milliárd forinttal terhelte.
A 2002 és 2006 között regnáló kormányok legnagyobb problémája a pénzügyi hitelesség volt. Ugyanis a pénzügyi prognózisok és tervek mindig optimistábbak voltak, mint a valóság - hol azért, mert a nemzetközi konjunktúra rosszabb volt, hol azért, mert az EU-csatlakozás kiszámíthatatlanná tette a költségvetést; vagy azért, mert közben miniszterelnök-váltásra került sor, vagy választások előtti szakaszba került az ország.
A 2006-os választási kampányban óriási ígéretverseny árnya jelent meg, amelyet a kormány csak mérsékelten vállalt magára. De nem ígérni, viszont a helyzet bemutatásával megszorításokat sugallni precedens nélküli egy kampányban. Ezzel együtt is valószínűleg többet kellett volna mondani a valóságról. Idén nyártól elodázhatatlanná vált a kiigazítás és a reformok. Elfogadható, hogy először a kiigazításra került sor, és azon belül is első lépésként a bevételek növelésére - gyors eredményre van ugyanis szükség, és a kiadások csökkentése késleltetett hatású, bonyolultabb út. A reformok pedig csak ezek után vagy legfeljebb ezzel párhuzamosan következhetnek. Arra azonban már kevesebb magyarázat van, hogy miért kellett túl szerteágazó, néha ellentmondásos, hatásaikban alig áttekinthető javaslatokat megfogalmazni, melyeket a kapkodás látszata kísér. Nehezen érthető az is, hogy a reformok részletei miért nem voltak kellőképpen előkészítve, vagy miért nem ismerjük őket. Hacsak nem az utóbbi időben egyébként is túltengő, felesleges, sőt antidemokratikus titkolózás miatt. Pedig a szigorításokat csak a reformok hitelesíthetik.
Az arányokat tekintve biztosan sok kifogásolnivaló található a programban. Én itt csak kettőt említek: a bevételek növelése és a kiadások csökkentése közötti, a piacok számára nem megnyugtató arányt, valamint a reformok túlvállalását. Közismert ugyanis, hogy egy ciklus alatt egy, maximum két reformot lehet teljesíteni, és még ehhez is nagy előkészítettségre van szükség. Az oktatási rendszer, az önkormányzati alapszabályok, az egészségügy és a nyugdíjrendszer egyidejű átalakítása nem kivihető - az energiák elaprózásával jár, és társadalmi téren minden rétegnél frontot nyit. A bátorság, a bölcsesség és a higgadtság együttesen az igazi államférfiúi érték.
Gyurcsány Ferenc gazdasági, pénzügyi kiigazító csomagját tűrni kell, még akkor is ha ez komoly fájdalmakkal jár. Reformjait tisztázás és megvitatás után kifejezetten támogatni szükséges. Elfogadhatatlan viszont, hogy ezekről és súlyos gazdasági, társadalmi következményeikről, a jövő megoldásairól ne folyjon érdemi vita. A reform nem a politikai elit magánügye, hanem igen fontos közügyeink egyike.
