Az elmúlt hetekben a hivatalos erdőgazdálkodás szereplői és a zöld szervezetek közötti vad csörték zajai szüremlettek elő a máskor a nyilvánosság felé oly fegyelmezetten záró erdésztársadalom háza tájáról. A nyilatkozatok és ellennyilatkozatok az erdészeti igazgatás minisztériumi helyéről, egy-két, szakmai berkekben nagy port felvert cikk az erdészvilág - egyébként nyilvánosan nem is terjesztett, s így az egyszerű halandó számára nemigen hozzáférhető - orgánumában, az Erdészeti Lapokban azt a benyomást keltik, hogy az erdők ügyében így vagy úgy érintettek egymást tépik, ahelyett, hogy az erdőkkel foglalkoznának. De baj-e, hogy ilyen intenzíven konfrontálódnak az erdők sorsáért többé-kevésbé hivatásszerűen felelősséget érzők?
A válasz határozott nem. Sőt, kifejezetten biztató, hogy végre-valahára mélyreható, az alapvető erdészeti célokat és stratégiákat megkérdőjelező vita bontakozik ki. Az erdőügy szemlélete, szerkezete évtizedek óta moccanatlan, miközben a világ és az erdészetet körülvevő társadalmi közeg alaposan átalakult az elmúlt húsz évben. A változások, amelyek ebből mégis megérintették az erdőgazdálkodást (pl. egyes szigorodó természet-védelmi előírások), inkább dacot szültek, és védekező pozícióba szorították az erdészeket, ahelyett, hogy az erdészet helyzetének újragondolására késztették volna őket. Az eredmény: sokasodó konfliktusok az erdészek és a társadalom, az erdészek és a civil szervezetek, az erdészek és a hivatalos természetvédelem között. Az erdészvilág pedig döbbenten áll, nem értve, hogy a szakértelmük iránti korábban maradéktalan bizalom és viszonylagos társadalmi respektusuk hova enyészett el alig több mint másfél évtized alatt.
Magyarországon a tudatos erdőgazdálkodás szép történelmi múltra tekinthet vissza, és ez az örökség, a több mint 200 éves ún. "selmeci hagyományok" mind a mai napig élénken élnek tovább - nem mellesleg az egyetlen valamirevaló egyetemi tradícióként Magyarországon. A modern értelemben vett erdőgazdálkodás és a szervezett erdészet megszületése a felvidéki bányászat faszükségletének kielé-gítését kívánta tartósan elérni. Az erdészet célja több mint két év-százada a társadalmi elvárásoknak megfelelően az volt, hogy megbízhatóan biztosítsa az ország kiegyensúlyozott faanyagellátását. Ebben a rendszerben az erdőgazdálkodás alapvetően termelő ágazat volt, ahol tarvágásokkal, rövid vágásfordulókkal a maximális lehetséges fahozamot kellett elérni - ilyenformán úgy is felfogható volt, mint a mezőgazdaság egy speciá-lis ága, ahol a termelt növények érési ideje a szokásosnál valamivel hosszabb (30-120 év). Az erdészeti technológiák is ezt a világosan megfogalmazott társadalmi célt szolgálták. Megbízhatóan azonos minőségű és mennyiségű fát szolgáltató, egykorú, egyfajú erdőket kellett létrehozni, amelyekben pontosan tervezhető gazdálkodást lehet folytatni, s a turbulenciákat, a környezeti hatások véletlenszerűségét, a természetes ökoszisztémák céltalan sokszínűségét pedig minimalizálni kell. Mindennek következtében a hazai erdők intenzív erdészeti beavatkozások nyomait viselik magukon, nem beszélve arról, hogy a trianoni békeszerződés nyomán elvesztett erdőterületek pótlása érdekében folytatott erdősítési kampány eredményeképpen az ország jelenlegi erdőterületeinek kb. 40 százaléka eleve ember- (erdész)kéz által létrehozott, mesterséges faállomány. A hazai erdésztársadalom erre hivatkozik, amikor azt hangoztatja, hogy az erdőt az erdész hozza létre és tartja fenn, és folyamatos erdészeti beavatkozások nélkül az erdőben ellenőrizhetetlen, állapotát rontó, végső soron pedig pusztulásához vezető folyamatok indulnak el. A magyar erdészet ebből a szempontból nézve sikeres ágazat. A Párizs környéki békerendszer által kialakított, alacsony erdősültségű országban mára az erdőterületek aránya közelíti a 20 százalékot, fa export-import mérlegünk hosszú ideje pozitív (azaz Magyarország nettó faexportőr), sőt, az erdőgazdálkodás olyan, újonnan fellépő igényekre is reagálni tudott, mint a biomassza-erőművek által az elmúlt években támasztott tűzifakereslet.
*
Mielőtt megnyugodva hátra-dőlnénk, hogy minden rendben van a hazai erdőgazdálkodásban, vessünk néhány pillantást az er-dészetet körülvevő társadalmi és természeti környezet radikális átalakulására az elmúlt másfél-két évtizedben. A természet- és környezetvédelmi célok felértékelődése, valamint az erdők által nyújtott különböző komplex ökoszisztéma-szolgáltatások (vízjárás-kiegyenlítő hatás a folyóvizeken, szén-dioxid-megkötő kapacitás, a biodiverzitás megőrzése, mikroklíma-alakító hatás stb.) fontosságának felismerése oda vezetett, hogy az erdők tradicionális faanyag-biztosító funkciójával szemben egyre markánsabban jelennek meg az ökológiai és közjóléti szolgáltatások iránti igények. Hangsúlyosabbá válnak az olyan szempontok, mint az erdők ökológiai állapota, védelmi funkciója az erdészeti technológiák szennyező hatásainak (például vegyszerezés) minimalizálása vagy egyszerűen a kirándulók által látott erdőkép, a folyamatos erdőborítás fenntartása a nagy kiter-jedésű tarvágások helyett. A tár-sadalom mind erőteljesebben és bátrabban lép fel ezen igényeinek védelmében, miközben az erdőgazdálkodás intézményi rendszere, kezelői struktúrája és a vele szemben támasztott hivatalos (az államigazgatás felől érkező) elvárások jottányit sem változtak. Ez a helyzet elkerülhetetlenül vezet a konfliktusok szaporodásához, és folyamatosan elmérgesíti az erdészek, valamint a laikus társadalom és a civil szervezetek közti viszonyt, mély frusztrációt, és olykor sajnos - akár intézményi szinten is - dacos ellenállást vált ki az erdészekből. 'k úgy érzik, szakmai képességeiket kérdőjelezték meg, és ki akarják csavarni az erdőket azoknak a kezéből, akik egész életüket tették fel rájuk.
*
A hazai erdőterület (összesen mintegy 1 800 000 hektár, az ország területének közel egyötöde) körülbelül 40 százaléka magán-erdőtulajdonosok birtokában van. E jobbára gyengébb minőségű, természetvédelmi szempontból kevésbé értékes erdők állapota és helyzete rendkívül változatos, sokszor a tulajdoni viszonyok sem egyértelműek. Sajnos igen elterjedt a rablógazdálkodás-szerű kezelési gyakorlat, igaz, néhány helyen éppen ezeken a területeken zajlanak kifejezetten figyelemre méltó gazdálkodási kísérletek (a különböző természetközeli kezelési módszerek alkalmazása vagy a tradicionális paraszti szálaló erdőművelés fennmaradása). Anélkül, hogy teljesen lemondanánk a magántulajdonú erdőterületekről (ezeknek a problémái külön írásért kiáltanak), fordítsuk figyelmünket a hazai erdőterület zömét, 60 százalékát alkotó állami tulajdonú erdőkre! Ezekben jelenleg 21, az ÁPV Rt., illetve a Honvédelmi Minisztérium tulajdonában lévő, részvénytársasági formában működő erdőgazdaság gazdálkodik. Tőlük a tulajdonos - figyelemmel az egyes rt.-k helyzetére - különböző mértékű profitot vár el, melyeket éves pénzügyi tervekben rögzítenek. Ebben a rendszerben az erdőgazdaságok a profitelvárás teljesítése érdekében rövid távon maximalizálni kénytelenek az erdőből kisajtolható jövedelmet, azaz lényegében intenzív fakitermelésre kényszerülnek. Ez az állam által legerőteljesebben megfogalmazott elvárás az erdőgazdálkodással szemben. Az így képződő bevétel ugyanakkor minimális: éves szinten 1-2 milliárd forint a teljes állami erdészeti ágazat befizetése az államkasszába. Gondoljunk bele, az ország területének több mint 10 százalékán az erdőket ökológiai értelemben degradáló intenzív gazdálkodás folyik annak érdekében, hogy finanszírozni tudjuk évente 6-800 méter autópálya építésének költségeit!
A jelenlegi erdőgazdálkodási gyakorlatot pénzügyi-közgazdasági érvekkel tehát aligha lehet alátámasztani. A gazdaságilag marginális jelentőségű (a GDP kevesebb mint 0,1 százalékát adó) erdőügy ugyanakkor egy meglehetősen bonyolult állami intézményi rendszer felügyelete alatt lavíroz. Az ÁPV Rt. tulajdonában lévő erdőgazdaságok szakmai ellenőrzésének feladata egy másik állami szervre, a Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztérium Erdészeti Főosztályára hárul, részben közvetlenül, részben az alá tartozó Állami Erdészeti Szolgálaton keresztül. Az erdők állapotára közvetlen hatást gyakorló - túlszaporodása esetén a természetes felújulást megakadályozó, az erdőfelújítást csak sok kilométernyi vadkerítéssel lehetővé tevő - vadállomány szabályozása újabb intézmények, a vadászati hatóságok, illetve a vadásztársaságok feladata.
A helyzetet tovább bonyolítja a természetvédelmi oltalom alatt álló erdők kérdése. E ponton újabb szereplőként lép be a rendszerbe a területileg illetékes természetvédelmi hatóság. De az adott erdőterület helye szerinti nemzeti park igazgatósága is részt kérhet a területén zajló erdőgazdálkodással kapcsolatos döntésekben, például az erdőtervezés ügyében. (A hatósági rendszer 2005. január 1-jei átszervezése óta a nemzeti parkok jogköre ráadásul nem is egészen világos.) A védett erdők esetében az állam amolyan Siva istennőként vagy fél tucat karral nyúlkál az erdők felé, egymásnak ellentmondó utasításokat adva az egyes aktoroknak. Kicsit egyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy az ÁPV Rt. által profittermelésre és intenzív művelésre szorított jobb kezet (az erdőgazdaságokat) egy kissé remegő és erőtlen bal kéz, a természetvédelmi hatóságok, illetve a nemzeti parkok próbálják lefogni - nem túl nagy sikerrel -, miközben mindkét kezet a kitűnő politikai kapcsolatokat ápoló és nehezen becsülhető lobbierejű vadásztársadalom is rángatja. Van ennek a rendszernek értelme?
*
Mindennek eredményeként a védett és a gazdasági célú erdők megjelenése, erdőképe között alig tapasztalható különbség Magyarországon - tisztelet annak a nem túl számos erdésznek, erdészetnek, amelyek kivételt jelentenek ez alól. Nemzeti parkjaink védett területein jobbára gazdasági célú erdőgazdálkodás folyik. A törvénybe foglalt "védelmi cél" nem jelent tényleges módszertani, szemléletbeli különbséget a gazdasági erdőkhöz képest. Bár az erdőterületek vagy 20 százaléka (327 ezer hektár) jog szerint védett, nincs szignifikáns különbség a kezelési módszerek tekintetében, a művelésből kivont (magyarul: végleg békében hagyott) erdők területe pedig országosan 4025 hektár - az erdőrezervátumok magterületei-nek egy 5 x 8 kilométeres téglalapba beleszorítható összessége.
Pedig védett erdeinket az intenzív erdőgazdálkodás nélkül is épp elég veszély fenyegeti. A vadászati érdekből túl magasan tartott vadpopuláció miatt alig lehetséges a természetes felújulás, a különböző behurcolt és robbanásszerűen terjedni képes, ún. invazív fajok - az akác, a zöld juhar, az amerikai kőris - jelentősen degradálják az életközösségeket, és fokozatosan kiszoríthatják az őshonos fafajokat, a klímaváltozás egyelőre nehezen előre jelezhető és modellezhető, de valószínűleg jelentős hatást gyakorol az erdők egészségi állapotára, fafajösszetételére, víz- és anyagforgalmi egyensúlyára, és akkor még nem beszéltünk olyan, egyes területeken kritikus jelenségekről, mint az illegális fakitermelés (falopás), az erdei technikai sportok terjedése (quadok, motocross) vagy az intenzív turizmus hatásai (szemétkupacok, védett növények gyűjtése stb.).
*
A jelenlegi helyzet a rendszer valamennyi szereplője számára rossz. Sürgősen neki kellene látni, hogy koncepcionális szinten tisztázzuk, mit várunk a hazai erdészet rendszerétől, mely területen mi az állami-társadalmi igény az erdőterületekkel kapcsolatban. Egyszer s mindenkorra ki kell mondani, hogy az állami tulajdonú erdőterületek (az utolsó jelentős állami vagyon) állami tulajdonban maradnak, elejét véve az erdőte-rületek privatizációjára vonatkozó találgatásoknak. Elkerülhetetlen, hogy végre markánsan különbséget tegyünk védett és nem védett erdők között. A védett területeken meg kell szüntetni a profitorientált gazdálkodást, világos elvárásrendszert kell teremteni a védett erdők kezelőivel szemben, mely elvárások egyértelműen a természetvédelmi célokat szolgálják, és ezek hatékony végrehajtását biztosítani kell. Növelni szükséges a művelésből kivont erdőterületek arányát, ahol szabad utat engedünk a természetes biológiai folyamatok és az erdődinamika érvényesülésé-nek - még ha ez egy konzerva-tív erdész szemével "rendetlen", "egészségtelen" erdőképet eredményez is. Ahol a védett területeken lehetővé tesszük a fakitermelést - kizárólag a védelmi célokkal összhangban -, ott csak a folyamatos erdőborítást és magasabb biodiverzitást produkáló, természetközeli erdőgazdálkodási módszerek alkalmazását szabad megengedni. Az EU 2007-től induló, az erdőgazdálkodásra szánt kifizetései - melyek alapvetően a természetközeli gazdálkodásra való át-állást és annak fenntartását támogatják -, valamint a profitkényszer megszüntetésével és az igazgatás egyszerűsítésével a rendszerben hagyható pénz nagyjából fedezheti az ilyen gazdálkodásra való fokozatos átállás átmeneti költségeit. (A költségigény nagyságrendjére vonatkozóan egy adat: a Budapesti Erdészet mintegy 3000 hektáros területén megkezdett, ez irányú kísérletek kiteljesítésére évi 10 millió forint lenne szükséges, ám ennek folyósítása jelenleg teljesen bizonytalan.) E gazdálkodási módok elterjedését a nem védett erdőkben is szorgalmazni kell - nem tiltások, hanem ösztönzések formájában. Hatékony jogi eszközöket kell teremteni az erdőkárosítások (falopás, erdei motorsportok) megakadályozása érdekében.
Mindez intézményi-strukturális változásokat is igényel. Alapos érvek szólnak az erdőügy államigazgatáson belüli helyének megváltoztatása, az agrártárcától a környezetvédelmi minisztériumhoz helyezése mellett - ezt a lépést a kormánystruktúra véglegesítése előtti utolsó pillanatban fúrták meg a jelenlegi rendszer fenntartásában érdekelt lobbierők. Ezek a lépések számosak - jó kapcsolatokkal, komoly befolyással rendelkező csoportok - érdekeit is sérthetik. De döntenünk kell: a jelenlegi struktúra néhány ezer kedvezményezettjének vagy a társadalom többségének (meggyőződésem szerint az erdészek elsöprő többségének is) az érdekeit tartjuk-e előbbre valónak. Ezen áll vagy bukik a magyar erdők sorsa.
A szerző a Védegylet szóvivője.
