„A mai ünnepi összesereglés után jön a tavaszi nagytakarítás – átteleltek a poloskák. Felszámoljuk a pénzügyi gépezetet, amely korrupt dollárokból vásárolt meg politikusokat, bírókat, újságírókat, álcivil szervezeteket és politikai aktivistákat. Felszámoljuk az egész árnyékhadsereget. Ők a mi újkori labancaink, a brüsszeli kegyencek, akik hazájuk ellenében, pénzért a birodalom szekerét tolják. Barátaim, túl régóta vannak itt. Túl sok mindent éltek túl. Túl sok helyről kaptak pénzt. Túl sokszor váltottak már köpönyeget. 1848-ban császármadarak ültek a nyakunkba, most meg Weber-fiókák kárognak a fejünk fölött. Éppen elég volt belőlük. Tavaszi szél vizet áraszt, hadd vigye őket! Rajtuk a skarlát betű, sorsuk a szégyen és a megvetés. Ha van igazság, márpedig van, akkor a pokolban külön bugyor várja őket. Ismerünk benneteket, hiába bújtatok új európai pártgúnyába, a gazdáitok ugyanazok, a terveitek ugyanazok. És ne reménykedjetek, a sorsotok is ugyanaz lesz, legyőzünk benneteket újra és újra.”
Orbán Viktor miniszterelnök ezekkel a fenyegető szavakkal zárta idén a március 15-i beszédét a Múzeum-kertben. A zárás radikalizmusa mellett maga a beszéd a konkrétumok szintjén nem sok újdonsággal szolgált, igazából csak felmelegítette a korábbi „foglaljuk el Brüsszelt” jelszót, a szabadságharcos narratívára építve pedig ismételten a szokásos orbáni kettéosztás gyakorlatával élt, bár mindezt ideológiai dimenzióba ágyazva – ami összességében mégiscsak fordulópontot jelent a korábbiakhoz képest.
Orbán előszeretettel játszik rá a magyar társadalomban kifejezetten erős függetlenségi-szabadságharcos narratívára, különösen a nemzeti ünnepeken, amelyek tartalmukban amúgy is főleg ezt a fajta nemzetképet erősítik. Idén kifejezetten kozmikus távlatból indított, mondván a „magyar szabadság eszméje” 1848. március 15-én öltött testet, de ebből a transzcendens megközelítésből hamar eljutott az aktualizálásig: Orbán beszédeiben már sokadik éve Brüsszel az a külső hatalmi központ, ami az elnyomó hatalmat testesíti meg, és ami ellen küzdeni kell, mert valamit rá akar erőszakolni Magyarországra.
Orbán másik kedvelt formulája saját magának és híveinek, a Fidesznek a társadalom egészével, a „magyarokkal” való azonosítása – emlékezhetünk 2002 után a „haza nem lehet ellenzékben” fideszes jelszóra, mintha a Fidesz egymaga jelentené a hazát, vagy hogy Orbán rendszeresen beszél úgy saját nézeteiről, mintha ő tudná egyedül, hogy mit is akarnak „a magyarok”. Ezzel párhuzamosan Orbán retorikájának állandó eleme a folyamatos „mi” és „ők” felosztás, melyben a „mi” mindig a jó oldalon áll, az „ők” tartalma pedig az aktuális politikai igények szerint változik, de mindenképp a rosszakat jelenti.
Orbán idei március 15-i beszéde ismét ezeket a stratégiákat kombinálta, ám miközben az elmúlt hónapok orbáni gondolatainak adta valamiféle esszenciáját, összességében egy kifejezetten félelmetes víziót vázolt fel.
Az orbáni szabadságharc és társadalomfelosztás ugyanis mostanra túllépett a nemzeti kereteken, és kifejezetten ideologikus jelleget öltött: már tavaly decemberben arról beszélt egy interjúban, hogy „patrióták” a világban mindenütt harcolnak a progresszív liberálisok ellen, a februári évértékelő beszédében pedig egy egészen konkrét elképzelt birodalom elleni harcot emlegetett. Mostani beszédében a „mi = magyarok” megfeleltetést is hamar átfordította a „mi = patrióták” állításra, a szabadságharc pedig szerinte már „a nyugati világ lelkéért” folyik – nem konkrét elnyomásról van tehát szó, és ne legyenek kétségeink, ez egy ideológiai harc.
Az orbáni felosztásban a rossz oldalt most „Brüsszel” testesíti meg a „szivárványos világbirodalom” központjaként, amely jószerivel megrontja az embereket: „össze akarja keverni, majd le akarja cserélni Európa őslakosait idegen civilizációkból érkezettek inváziós tömegeivel”, „a teremtés egészséges rendjéből a természetellenes életmódok káoszába” akarja terelni a gyerekeket és unokákat, és „a háború isteneinek szolgálatába” akar állítani mindenkit.
Velük szemben a jók most a patrióták, akik kreacionisták, hisznek a teremtésben (és ezáltal Istenben is), illetve etnonacionalista módon állnak a nemzetek összetételéhez (lásd Orbán megjegyzését a jobboldalon régóta népszerű konteóról az európai lakosság lecseréléséről – ezzel kapcsolatban korábban is voltak hasonló állításai). Ennek az ideológiai tömbnek adná egyfajta európai szintű politikai credóját Orbán 12 pontja is, amely az 1848-as 12 pontot meglehetősen erőltetetten és torz módon kifordítva említi meg a nemzeti szuverenitás, a nemzetek Európája és a „Soros-ágensek” mellett például „Európa keresztény örökségének védelmét” is.
Orbán ezt a világszintű ideológiai szembeállítást fordította át a beszéde végén a magyar viszonyokra is: a patriótákat, vagyis lényegében a hatalmon lévő Fideszt jelentő „mi”-vel szemben most az elképzelt világszintű „birodalom” szekerét toló ellenségek szerepeltek, ebbe beleértve mindenki, aki nem ugyanazt gondolja, amit Orbán. Ebbe a kategóriába sorolt be politikusokat, bírókat, civileket és újságírókat, „Weber-fiókákként” emlegetve tiszásokat, rájuk utalt „poloskaként”. Ez már önmagában is súlyos lista, úgyhogy rögzítsük akkor még egyszer:
Orbán ideológiai alapon az ellenségének tart másként gondolkodó magyar politikusokat, bírókat, civileket, újságírókat, akikre poloskaként utal.
2010 előtt ez a fajta rideg kettéosztás kifejezetten gyümölcsöző volt a Fidesz számára, ellenzékből sikeresen kérdőjelezte meg az akkori kormány legitimitását, akkor sokan voltak fogékonyak a hazaárulózásra és a jó-rossz magyarok felosztására. Elképzelhető, hogy Orbán most is a jövő évi választásokra készülve vette elő ismét ezt az egyszer már bevált taktikát, de valójában évek óta erről a felosztásról beszél. A különbség az, hogy nem ennyire konkrétan és fenyegetően:
egy 15 éve kormányon lévő miniszterelnök szájából kifejezetten félelmetesen hangzik, ha arról beszél, hogy bizonyos vele egyet nem értő magyar állampolgárokat ki kell takarítani (az országból?).
Nem idéznék történelmi párhuzamokat, valószínűleg mindenkinek eszébe jut legalább egy olyan népirtás a világból, amely azzal kezdődött, hogy kártevőkhöz hasonlítottak bizonyos embercsoportokat.
Már cikkünk megírásáig is sokan háborodtak fel ezen az összehasonlításon, és még fognak is a következő napokban, a Fidesz politikusai és beszélő fejei pedig valószínűleg cinikus somolygással reagálnak majd arra, ha bárki rákérdez arra, hogy Orbán Viktor tényleg poloskának tart-e bizonyos magyar embereket. Gulyás Gergely esetleg majd a következő kormányinfón megjegyzi, hogy Orbán szavai egyértelműek voltak, vagy hogy ő nem is úgy értette, ahogy mindenki más.
Orbán szavaiból mindenesetre polgárháborús hangulat következik ideológiai alapon: a vele egyet nem értő emberek megbélyegzése és dehumanizálása.
Árkok betemetéséről, nemzetépítésről, bármiféle pozitív jövőképről, belpolitikai ajánlatról, az ország felemelkedéséről nincs szó, csak maximumra tekert ellenségképzésről.
