Publicisztika

A 96-os év egyik legkevésbé firtatott médiaeseménye az a tévéhíradó volt, melyben az Üllői úti lakása előtt fejbe lőtt Domák Ferencről emlékezett a szerkesztőség. A Cinóber néven ismert alvilági figurával olyan rondán bánt el a szerkesztő, hogy ha ötven éven át folyamatosan szégyellné magát, nem biztos, hogy egálba jönnének.

Nem kevés ez egy kicsit? Hol vannak a múltbéli fergeteges kilencvenvalahány százalékok? Aggasztó, hogy a kisgazdák közvélemény-kutatása szerint a választók csupán 13,2 százaléka akarja Torgyán pártelnököt miniszterelnöknek. Na jó, Budapesten, ami nem számít hagyományos FKgP-bázisnak - ha úgy tetszik, idegen közeg.

Most születő irományommal kedvem ellenére gyarapítom publicisztikai munkásságomat. Nyilván ezért hánytam el valahova Vásárhelyi Máriának a Magyar Hírlapban megjelent jajkiáltását, éppen azt, amelyik írásra késztet. Veszteségemből megpróbálok profitálni. Ha nincs szöveg, akkor idézgetés helyett egy vödröt bocsátok le kedélyem mélyvizébe, és az olvasó igya meg, amit felhúzok onnan.

Az unalmas filmek olyanok, mint az unalmas emberek. Felejthetők, nem háborgatnak új, addig ismeretlen dolgokkal.

Miközben a "fejlődő" világról akarok írni, nem ok nélkül jár bennem a gondolat: voltaképpen erről az országról beszélek. Legfőképpen arról a teljesen hamis és beképzelt biztonságérzetről, hogy nekünk nincs közünk ahhoz, ami ezekben az országokban történik. Bőven elegendő, ha szemünket gárgyán a "Nagy Testvérre" meresztve laza körforgással riszáljuk előttük a fenekünket - ezt nekik! Na, bumm, legfeljebb a fogukat csikorgathatják ránk, akik a kerítés túlsó oldalán állunk.

Lapzártánkkor már jóval több mint kétszázezren voltak, és csak Belgrádban - a vidéki városokat még nem is számoltuk. Ha forradalom lesz belőle, és miért is ne lehetne, és ráadásul nem olyan, aminek valamilyen karhatalom tesz pontot a végére, akkor ez lesz Ká-Európa legvidámabb forradalma. Ami váratlan fordulat lenne: a rendszerváltás legvidámabb forradalma a rendszert váltó Kelet-Európa (1990-től egészen idén november végéig) egyik legkilátástalanabb helyén. Mert az, amit a negyedmillió belgrádi heppeningművész most a szerb főváros utcáin elővezet, leginkább ´88-89 jelentős eseményeire emlékeztet: a Duna-tüntetésre, a Vencel téri csilingelésre meg a Fal tövében zajló dilire. Iliescu bukása után az utolsó olyan volt kommunista távozna, aki még soha senkinek nem adta át a hatalmat. Talán ezért is megy neki olyan nehezen; és talán ezért bírta elkövetni azt az ostobaságot, hogy meghamisítsa a novemberi helyhatósági választások eredményeit. Rendes volt kommunista így nem viselkedik: rendes volt kommunista megérti az idők szavát, tárgyal, részt vesz a kerekasztalon, aztán elkullog, meghúzza magát, szorgoskodik, és adott esetben visszajön. No, ez az, ami Szerbiában nem történt meg. 1990-ben a (korántsem volt) kommunisták formailag alkalmassá tették ugyan az alkotmányt arra, hogy többpárti választásokat lehessen a segítségével lebonyolítani, de ezzel vége is szakadt a dolognak. Lett helyette a Szlovénia, Horvátország és Bosznia elleni háború, háborús propaganda és virtuális egypártrendszer, nyomor meg a kollektív megaláztatások sorozata, a balkáni puha zsarnokság unalomig ismert változata (nem hiába szereti azt Slobodan Milosevic, ha Nikola Pasichoz, a két háború közti jugoszláv miniszterelnökhöz hasonlítják dalnokai).

Sok minden kimaradt a rendszerváltozásból. Például a rendőrség átalakítása. Feltehető a kérdés: miért kellett volna a rendőrséget átalakítani? A választ megtaláljuk a nyolcvanas évek végének ellenzéki dokumentumaiban, a szamizdatokban és a 90-es szabad választásokra készülő pártok programjaiban. Ezekből egy olyan rendőrség képe rajzolódik ki, amely túlcentralizált és túlmilitarizált szervezetével és túlpolitizált működésével mindenekelőtt a hatalom kiszolgálója és a demokratikus törekvések elnyomója. Egyetlen komoly tényező sem állt ki az akkori testület megerősítése mellett. Horváth Balázs röviddel a választások előtt még igen nagy átéléssel beszélt a rendőrség szervezeti szétrobbantásának és helyi irányítás alá helyezésének szükségességéről.

Mint hírlik, sikerült megtalálni Bodrácska főrendőr utódját a kiváló Balogh János ezredes személyében. A derék kopó neve régi szép emlékeket idéz, amikor még Pongor őrnagy (később ales) oszlatta a tömeget, ha épp arra járt. Pongor Sándor állt ott szolid polgári ruhában, kezében

Az MSZP fontosnak tartja a Fidesznek tett gesztusokat, javasolja is őket magának a Maszop egy belső használatra szánt s magától értetődő természetességgel kiszivárogtatott tanulmányában, amelyről a hétfői Világgazdaság tudósít. Hát persze: kezdetben Csintalan Sándor hívja sörözni Orbán Viktort, aztán megjegyzi, milyen csinos a felesége, esetleg Kinder-tojást vesz az Orbán-csemetéknek. Második lépésben közös Vidám Park-látogatást szerveznek, a hullámvasút előtt Horn Gyula nagyvonalúan a zsebébe nyúl, mindenkinek fizet egy menetet. Innen már minden megy a maga útján: Kósáné Kovács Magda leendő leányunokájának kezét, valamint Pál László fele királyságát pályázat nélkül elnyeri Kövér Botond, és máris kész a koalíció. A Nagy Terv másik szála meg az lenne, hogy a Párt agitprop osztálya az úgynevezett jobboldal úgynevezett radikalizálódását belénk sulykolja; jön majd Raszputyin Cs. István, egyre nagyobb teret biztosítanak a Vezér hőbörgéseinek, előbb-utóbb visszakerül a tévébe Pálfypicur is, mígnem a Mi Hazánk népe ijedtében újra jól beleomlik a szocialisták valagába. Üzent hát a Maszop a Fidesznek (óriási!), de lehet, hogy csak az ellenzéki együttműködést akarja összezavarni (őrület!) és így tovább, és így tovább, épp csak nem könyörögnek a Párt agitproposai, vegyétek már észre,

Aszentatya idén is utazgatott. Nem csoda, hogy elég sokat szerepelt a MaNcs hasábjain. Ismerve az újságot, a tudósítások és kommentárok nem válthattak ki osztatlan lelkesedést a hívők körében, bár felháborodásuk sem lehetett mértéktelen: hiszen hányan olvashatják e meglehetősen profán lapot?

Van az ORTT (Országos Rádió és Televízió Testület), annak is a panaszbizottsága, amely időnként összeül és közszolgálatiságot méricskél (egyébként ez a dolga). És nem ismer tréfát: sziklaszilárdan lesújt, ha valami híradós szerkesztő leszarja az államilag félreértett objektivitást, és mondjuk

Glatz Ferenc azt akarja, szólaljon fel, nyilván a tudomány mai állásának ügyében, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, bizonyos Glatz Ferenc a parlamentben, ahol egyébként nem szokott, nem lévén képviselő az istenadta. Jó, mondta mindenki, nem baj, szereptévesztés, mindenki hülyét csinál magából meg a magyar Országgyűlésből, csak rajta. Hát most majd jól felszólal.

A szerző a Teleki Alapítvány geopolitikai munkacsoportjának vezetője.

E hét szombatján tartja első országos küldöttgyűlését az MDNP. Az MDF márciusi frakciószakadása után alakult szervezet politikailag súlytalan. Önmagában sohasem keltett érdeklődést: az eseményt nem a létrejötte, hanem a legnagyobb ellenzéki párt szétesése jelentette, s az úgynevezett ellenzéki szövetség kapcsán sem az MDNP a központi téma; legfeljebb mellékesen emlegetik, hűvös távolságtartással. (Egymás között kötetlenebbek a nagy ellenzéki pártok: "Minek kellett ezt a döglött lovat pont a mi ajtónk elé húznotok?", kérdezte mosolyogva az MDF prominens képviselője a Fidesz prominens képviselőjétől egy szeptemberi napon nem sokkal azután, hogy a fiatal demokraták nyilvánosan felvetették: ideje lenne az MDNP-vel foglalkozni. "Ne aggódj", riposztozott mosolyogva a Fidesz-prominens, "a Giczy már rég a saját ajtaja elé húzta azt a dögöt". Hát így.) Magyarország egykori közjogi méltóságai, s nemrég még vezető tisztségviselői, mindezt nehezen viselik. Abban a világban, ahol továbbra is a miniszter meg az államtitkár meg a főtanácsos úr megszólítás az illendő, egyetlen dologtól félnek nagyon: a végső eljelentéktelenedéstől, attól, hogy egyszer s mindenkorra kihullanak a Nemzet Történelméből. Ez az érzés kergeti őket a szánalmasabbnál szánalmasabb helyzetekbe: márciusban biztosak abban, hogy az MDF 30 százaléka fogja követni őket, és Szabó Iván nagylelkűen fel is ajánlja Lezsáknak: ők senkit sem fognak biztatni az átlépésre; amikor kiderül, hogy a Fórum tagságának alig egy százaléka tart velük, kitalálják, hogy a hallgató harminc százalék megszólítása az ő történelmi feladatuk; aztán ők lesznek a Polgári Szövetség kovásza, az új politikai stílus legkövetkezetesebb képviselői etc. S ha ennyi kevés a figyelem felkeltéséhez, mindig akad bombasztikusnak szánt bejelentés, ami menthetetlenül közröhej tárgya lesz: Szabó Iván "leleplez" egy, a "Tocsik-ügynél is botrányosabb" affért a parlamentben, de csak az derül ki, hogy éppen ő tehet arról, hogy ilyenek megtörténhetnek. A történelmi lelépő tragikomikus; de mindenképpen méltó 1990-1994 szelleméhez.