Aszentatya idén is utazgatott. Nem csoda, hogy elég sokat szerepelt a MaNcs hasábjain. Ismerve az újságot, a tudósítások és kommentárok nem válthattak ki osztatlan lelkesedést a hívők körében, bár felháborodásuk sem lehetett mértéktelen: hiszen hányan olvashatják e meglehetősen profán lapot?
Szőnyi Szilárdot, a katolikus Igen szerkesztőjét dicséri, hogy vette a fáradságot, sőt Szex címmel reflexióit is közzétette (MaNcs, ´96. november 7.). Az ürügyet, hogy cikkéhez hozzászóljak, az írásában is felbukkanó stilárisan idétlen motívum, a katolicizmus propagálta nemi életre utaló "dugás és szülés" szolgáltatta, amit eredetileg sajnos magam bocsátottam közre a pápa berlini útjáról szóló tudósításomban (MaNcs, ´96. június 27.). Amikor e tudósítás bevezetőjét Ambrus Balázs budapesti lakos - szorosan a tárgyhoz kötődő kifejezésekkel - "provokálóan geciskedőnek" jellemezte, mint ami "kvázi tökön szúrja" az egész írást, egyszerűen csak örültem a reakciónak, gondolván egyúttal, hogy A. B.-nak nem a Narancsot, hanem katolikus lapokat kellene olvasnia. De azután megjelentek az újságban Petőcz György firenzei tudósító sokrétű és tárgyilagos elemzései (´96. szeptember 5. és 12.), s azok ellen idézett lakosnak se lehettek súlyos kifogásai. A magyar püspöki kar körlevele kapcsán megnyilatkozott katolikus ügyben - a tőle megszokott tiszta okfejtéssel - Kis János filozófus (MaNcs, ´96. szeptember 26.), továbbá Eörsi István (´96. szeptember 12.). Utóbbi szerző ismert szellemessége ezúttal nem párosult különösebben árnyalt megközelítéssel - a katolikus szex kérdései mellett végül Eörsi István vádjai ingerelték megszólalásra Szőnyi Szilárdot. Eddig a bibliográfia.
Mármost stiláris botlásom ellenére továbbra is úgy gondolom, hogy a katolikus egyház leginkább problematikus pontja a nemi kérdés. S ezt nem csak liberális álláspontról lehet kimondani; ugyanezt teszik a papi nőtlenség eltörlését, a nők pappá szentelését és a fogamzásgátlás lehetőségeinek tágítását követelő kritikus katolikusok. A kívülről érkező bírálat mindamellett még ez utóbbiak körében sem számíthat jóindulatra és meghallgatásra, ha kimerül önmaga élvezetében, a közismert - mégoly jogos - kifogások ismételgetésében. Csak annyit értelmes követelni a katolicizmustól, amennyit az önmagától is elvárhat. Amúgy pedig tárgyszerű, ha a kritikát, amennyiben lehetséges, méltatás kíséri.
Mielőtt katolikus vitapartnerünk feltételezné, hogy ateista liberális létünkre álszent konzervatívok és elbutított hívők gyülekezetének tartjuk egyházát, mondjuk nyugodtan a szemébe: a katolikus egyház mint a keresztény vallás és kultúra intézménye nélkül elképzelhetetlen az európai társadalomfejlődés és civilizáció, e fejlődés rokonszenves vonásaihoz a katolicizmus is mértékadóan hozzájárult. Ne hallgassuk el, hogy véleményünk szerint a katolikus egyház fontos szerepet töltött és tölt be az európai és világtörténelemben meghatározott erkölcsi normák képviselete, emberbaráti és kulturális missziója révén. Történelmi útján néhányszor esendőnek bizonyult a világi hatalmakkal és kihívásokkal szemben. De ha magatartása ezen esetekben távolról sem volt erkölcsileg feddhetetlen, társadalomtörténeti szempontból például mindenekelőtt mégis az a körülmény érdekes, hogy a Nyugat Róma függetlenségének is köszönhette megmenekülését keleti típusú birodalmak kialakulásától. A világi uralomnak alárendelődő ortodox kereszténység nem tudta ez utóbbit megakadályozni. A katolikus egyház által képviselt morális utópia az évszázadok során csak mérsékelten hatotta át az európai társadalmakat, de állandó figyelmeztetésként szolgált s óvott a teljes elvadulástól.
Az erkölcs zászlaját magasra tartó egyházi vezetés több esetben is szégyenletes magatartását az európai történelem folyamán tárgyilagos katolikus beszélgetőtársunk sem mentegetni, mint inkább elismerni lesz kénytelen. Esetleg belátja azt is, hogy egyháza erkölcsi világrendjének dogmatizmusa, az abból adódó előírások manapság elfogadhatatlan gyakorlati következményekhez vezetnek, s ezért morálisan felelőtlennek mondhatók.
Az elöljáróban említett cikkek példáinál maradva: a tényt, hogy a katolikus egyház vezetői - finoman fogalmazva - nem emelték fel szavukat a zsidóüldözés ellen, egyáltalán nem feledteti, sőt még élesebben megvilágítja a Szőnyi Szilárd által idézett ciszterci rend toleranciája, vagy - például Németországban - az alsópapság egy részének ellenállása és mártíromsága a nemzetiszocializmus idején. S ugyanígy: az 1968-as Humanae Vitae enciklika kérlelhetetlenségét, miszerint "elítélendő minden olyan cselekedet, mely akár a nemi aktus előtt, akár közben, akár természetes következményeinek kifejlődése során, akár mint célt, akár mint eszközt azt szándékolja, hogy a fogamzást lehetetlenné tegye" , enyhíti ugyan, hogy - ugyanott - "szabad a házasoknak követni a szervezetben adott periódusokat, csak azokban az időszakokban élvén a házaséletet, amikor a fogamzás lehetősége szünetel". Az enciklika merevsége azonban megmarad akkor is, ha jegyeseknek szolgáló opportunista tanácsadó füzetek megengedik az "időszaki megtartóztatás"-nak vagy másképpen - számomra egyelőre rejtélyes okokból - "hőmérőzési módszer"-nek nevezett eljárástól különböző magatartást is.
Adva van tehát a katolicizmus egységes isten-, ember- és világképe, amelyből adódóan nem gátolható meg isten (vagy ateisták számára a természet) akarata: amikor a közösülés megtermékenyüléshez vezethet, ahhoz is kell vezetnie. Ugyanakkor ott van e követelmény néhány rettentő gyakorlati következménye. Meg kell hagyni: az egyház nemi útmutatásainak szigorú betartása esetén e következmények elháríthatók. Csakhogy nem életidegenek kissé ezen előírások? Nem a hibátlan erkölcs borzalmas felelőtlensége - a közismert vádat említve - kondom nélküli életet követelni éhező és AIDS-tizedelte, önmegtartóztatásra hagyományosan kevéssé hajlamos százmillióktól a világ szegény országaiban? E probléma elől, gondolom, egyetlen katolikus sem térhet ki. Felelősségteljes, humanista etikai rendszernek ilyen esetben aligha van más választása, mint normatív kritériumainak lazítása.
Nem a katolikusok frusztrációjáról és szexuális nyomoráról van tehát szó, hiszen ők többségükben, remélhetőleg, nem követik egyházuk képtelen előírásait, hanem magukról az előírásokról. S ezekkel összefüggésben nehéz megfeledkezni arról a kissé világias megfontolásról, hogy itt házasulatlan és gyermektelen emberek prédikálnak a házasság szentségéről, a gyermekáldás örömeiről, hogy a nemi életet elvileg sosem próbált férfiak igyekeznek mások szexuális szokásait alakítani. Igaz, nem kell tyúknak lenni ahhoz, hogy tudjuk, mi a tojás, de ahhoz igen, hogy érezzük, mit jelent: tojni.
János Pál pápának komoly tisztelője voltam a nyolcvanas években a kommunizmus elleni keresztes hadjárata idején. És ki vonná kétségbe például a lengyel katolikus egyház érdemeit ebben a küzdelemben? Erkölcsi lénynek jelenleg sem lehet kifogása a kapitalizmus embertelenségének, politikai és gazdasági elitjeinek egyházi bírálata, a társadalmi szolidaritás és a keresztény humanizmus elvei, a béke melletti kiállás ellen. Csakhogy a katolicizmus nem éri be, a lelkek elhivatott pásztoraként nem is érheti be ennyivel. Jó, legyen, ha már így alakult, avatkozzon hívei lelkébe, szabjon viselkedésmintákat nekik - de esetleg több mérséklettel és belátással. Mert szegény jó katolikusok, ha követik például a német püspöki konferencia 1995-ös katekizmusának útmutatásait, házasságuk előtt nemhogy nem közösülhetnek, de nem is izgathatják egymást partnerükkel a kellemes végletekig, sőt még csak egy jó egészségeset sem maszturbálhatnak.
A katolikus egyház esetleg ráérezhetne, hogy a világ, a történelem részeként maga is változásnak van alávetve. Vannak, ha nem is örök, de ilyenként vállalható értékek. A képviseletükre vállalkozóknak azonban látniuk kell, hogy az értékek megélésének formái elkerülhetetlenül átalakulnak. Mint például a bevezetőben említett írásában Kis János is kifejtette, a nők helyzetének megváltozásával, családon kívüli emancipációjának előrehaladtával a család egyházilag továbbra is ajánlott hagyományos intézménye mind inkább igazságtalan és tarthatatlan. János Pál pápa vitathatatlan érdemeket szerzett a keresztény humanizmus örökként tételezett értékeinek védelmében. Makacsul ellenállt viszont az egyház és tanainak megújítását szorgalmazóknak.
Ilyen körülmények között a létező katolikusoknak nemi ügyekben alighanem folyamatosan azon kell törniük a fejüket, hogyan kerüljék meg egyházuk előírásait. Fontolóra vehetik viszont a következőt: ha az, ami van, isten akarata, akkor a nemi élet, a szeretkezés öncélként is, nem csak a gyerekcsinálás eszközeként tételeződik. Joggal feltételezhetik, hogy a sok lihegés és sikoly nem csak a megtermékenyülés lehetősége felett érzett öröm hangja, hanem saját értelemmel bír, hogy isten nem csupán csalinak dobta nekik a vágyat és a kéjt. Ez esetben pedig hívő katolikusként sem csak a gyermekáldást vagy - bizonyos korlátok között - annak elkerülését lehet szorgalmazniuk, hanem - az isteni szándék szeszélyes pluralizmusa folytán - legalább ugyanannyi gondot kell fordítaniuk a kölcsönös örömszerzés fortélyainak kimunkálására. Isten megszabta a termékenység időszakait. Nem tartotta viszont szükségesnek beosztani, mikor és hogyan élvezkedjünk. Rajta, hívő embertársaim! Tartsuk észben az ateistákat mélyen megvető Hamvas Béla üzenetét a szerelem szabályáról: bármikor, bárhol, bárhogyan.
