Molnár Gusztáv: Választási geográfia

publikálva
1996/48. (11. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A szerző a Teleki Alapítvány geopolitikai munkacsoportjának vezetője.

A szerző a Teleki Alapítvány geopolitikai munkacsoportjának vezetője.

A romániai választások után kiderült, hogy keleti szomszédunk is képes a teljes körű - demokratikus - hatalmi váltásra, ami a román politikatörténet ismeretében nem csekély teljesítmény. Nem is annyira a különböző diktatúrák és puccsok emléke kísértett sokáig, hanem a mindenkori kormány "szavazathozományának", az álparlamentarizmusnak a rossz hagyománya. Még 1992-ben is a régi jó receptet alkalmazták: közvetlenül a választások előtt átszervezték a hatalompártot, és az új leosztást a választási kampány kézbentartásának köszönhetően sikeresen legitimálták. A Nyugatról átvett intézmények a teljesen más szerkezetű társadalom talaján kialakuló tényleges hatalmi erőviszonyok szimpla paravánjává váltak, nagyjából úgy, mint Bertrand Badie francia politológus 1992-ben megjelent L´État importé című könyvében, a kérdést jóval korábban és közelebbről vizsgáló Titu Maiorescu román esztéta és konzervatív politikus pedig már a múlt század végén a tartalom nélküli formák elméletében megfogalmazta.

E hagyományok szellemében Iliescu emberei a Jelcin újraválasztását sikeresen levezénylő amerikai kampányzsoldosokkal közösen kidolgozták az új leosztást: az alkalmatlankodó szélsőségeseket, a kártyákba túlságosan belelátó, az igazi szociáldemokrácia megtestesítőit a Szocinterből kitúró Petre Romant, valamint az irredenta RMDSZ-t az agyagba kell taposni, a pártok ingatag konföderációjaként működő Demokratikus Konvenciónak pedig át lehet engedni a gazdasági minisztériumok egy részét és a miniszterelnöki pozíciót, ha a külügy, a belügy, a hadügy és az SRI, a titkosszolgálat a volt kormánypárt kezében marad, és Iliescut természetesen újraválasztják. Ha nem is olyan könnyen, mint a kezesebb Oroszországban, de sikerült is volna a dolog, ha nem tévesztik szem elől a regionális törésvonalakat. Amelyekről Alina Mungiu-Pippidi, a felvilágosult nacionalizmus egyik jeles romániai képviselője a választások első fordulója után egy rádióbeszélgetésben azt mondta - némi aggodalommal a hangjában -, hogy szinte hihetetlen módon fennmaradtak, annak ellenére, hogy mind a két háború között, mind a kommunizmus idején a leghatékonyabbnak tűnő eszközöket vetették be eltüntetésük érdekében.

Az egykori Ó-Románia 24 megyéjében és Bukarestben a Demokrata Konvenció 115, a Társadalmi Demokrácia Romániai Pártja 107 mandátumhoz jutott (a parlament két házában együttesen), Iliescu pedig megkapta a szavazatok körülbelül 53 százalékát Emil Constantinescu 47 százalékával szemben. Egyszóval a regáti viszonyok között hajszálra bejött Iliescu kampánystábjának előzetes kalkulációja. Az erdélyi 16 megye eredményei azonban radikálisan átrendezték a képet. A Konvenció itt 58, a volt kormánypárt 21 mandátumot kapott, Emil Constantinescu pedig elvitte a szavazatok mintegy 68 százalékát Iliescu 32 százalékával szemben. A nyolcmillió erdélyi annyira másként szavazott (a magyarok még egyértelműbben hatalomellenes szavazatai nélkül is), mint a 14 millió ókirályságbeli, hogy csekélyebb számbeli súlya ellenére teljesen megfordította a végeredményt.

A dolog pikantériája, hogy Iliescu kampányfőnöke, a magyar származású Iosif Boda, korábbi elnöki tanácsadó és svájci nagykövet volt, aki magyarul ugyan még nem felejtett el, de a jelek szerint az erdélyi románokról teljesen megfeledkezett. Szegény Josca hiába kapta elő a két forduló között a Huntington híres tanulmányában megjelent térképet, amely többek között Erdély határai mentén húzza meg a nyugati és a kelet-európai (ortodox) civilizáció közötti határvonalat, hiába szólította fel drámai hangon a románokat: vegyék észre, hogy mennyire ezt a térképet követik Emil Constantinescu első fordulós választási eredményei ("a november 3-i választások azt vetítik előre, amit bizonyos körök már régóta kiterveltek: az ország föderalizálását"), ez már nemhogy nem segített semmit, de (a november 17-i második forduló eredményeinek ismeretében) éppen hogy a leglátványosabb igazolását nyújtotta Huntington sokak - legutóbb éppen Francis Fukuyama - által vitatott teóriájának. (Az eredetileg a Foreign Affairsben megjelent tanulmány könyvváltozata - The Clash of Civilisations and the Remaking of World Order, A civilizációk összeütközése és a világrend újrarajzolása, Simon and Schuster - épp a napokban került piacra. Aki helyi ügyeinket globális összefüggésrendszerben szeretné értelmezni, sürgősen szerezze be!)

A román választási geográfia csupán vázlatos bemutatása után is nyilvánvaló, hogy az új kormánytöbbség és ellenzék eltérő, sőt több ponton egymást kizáró módon viszonyul a politika általános játékszabályaihoz, a politikai ideológiákhoz és nem utolsósorban a nemzethez mint politikai közösséghez. Iliescu, Corneliu Vadim Tudor és Gheorghe Funar pártjai nehezen fognak megbarátkozni a gondolattal, hogy a választási eredmények határozzák meg a hatalmi-politikai erőviszonyokat, nem pedig fordítva, azt pedig egyáltalán nem óhajtják tudomásul venni, hogy az egységes és oszthatatlan nemzetállamról kialakított anakronisztikus elképzeléseik gyakorlatilag csődöt mondtak. Románia szociológiai értelemben sohasem volt "egységes és oszthatatlan, nemzeti" állam, de mindeddig nem működtek azok a nyugati politikai civilizációra jellemző játékszabályok, amelyek felfedhették, konkrétan megmutatták volna e nemzeti diskurzus ürességét, minőségi és (a térképre is kivetíthető) mennyiségi korlátait.

A civilizációk eme belső "összeütközése", a politikai kultúra egy országon belüli megosztottsága nemcsak Romániában, hanem Európa számos más országában is érzékelhető. Az Észak- és Dél-Olaszország, Flandria és Vallónia, az észak-spanyolországi tartományok és Andalúzia, újabban pedig a Hexagon többi része és az attól egyre élesebben elütő, a jobb- és baloldali nacionalizmus találkozását szimbolizáló vichyi Franciaország közötti egyre szembetűnőbb különbség mindenekelőtt az alapvető kulturális ellentétekre vezethető vissza. A politikai és gazdasági kultúra különbözősége nyújt magyarázatot arra a különös tényre, hogy - sokszor ugyanazokon az országokon belül - bizonyos régiók a javak piaci alapon történő újraelosztását részesítik előnyben, mások viszont csak az etatista vagy az állami funkciók maffia stílusú eltulajdonításán alapuló újraelosztás közvetlen és közvetett haszonélvezőiként érzik jól magukat.

Romániában ezt a belső politikai és egyben regionális cezúrát két körülmény teszi az átlagosnál veszélyesebbé. Mindenekelőtt az, hogy az új baloldali ellenzék (amelynek Iliescu immár formálisan is az élére állt) az ó-romániai térségen belül is az úgynevezett szegénységi övezetben (Kelet-Moldvában és Munténia déli megyéiben) a legerősebb, ami azt jelenti, hogy ez az "új baloldal" csakis etatista és piacellenes lehet. A romániai helyzet másik, elméleti szempontból rendkívül érdekes, de potenciális következményeit tekintve nagyon is gyakorlati jelentőségű sajátossága az, hogy az Európában egyre megszokottabbá váló belső frontier egybeesik a Huntington-féle világtérkép egyik fő törésvonalával. Azzal, amely a Közép-Európával kiegészülő nyugati világot a Balkántól Vlagyivosztokig terjedő ortodox világtól elválasztja.

Ez persze nem jelenti azt, hogy Románia arra volna ítélve, hogy az álnok amerikaiak előre megfontolt szándékkal feldarabolják, mint Iosif Boda és - a Teng halála utáni Kína kapcsán - egy korábban különböző kínai folyóiratokban megjelent tanulmányokból álló pekingi, angol nyelvű, félhivatalosan terjesztett kötet állítja. A november 16-i The Economist számunkra hízelgőnek tűnő, de nem biztos, hogy minden provokatív szándék nélkül megfogalmazott értékelését és ezzel összefüggő tanácsát sem muszáj megfogadni. "Románia magyar nyelvű tartományai és Ukrajna nyugati része - olvashatjuk a londoni lap bécsi keltezésű elemzésében - más történelmi és kulturális övezethez tartoznak, mint a szóban forgó országok más részei. Romániából és Ukrajnából egy jókora darabot talán Közép-Európához kellene csatolni, a keleit régiókat pedig sorsukra kellene hagyni." A The Economist elemzője tud valamit, de a lényeget nem tudja. Azt tudniillik, hogy - legalábbis ami Romániát illeti - az igazi meglepetés nem a magyar többségű területek, hanem a 75 százalékos román és legalább 60 százalékos ortodox többségű Erdély egészének történelmi és kulturális mássága.

Tény, hogy a politikai kultúrák különbözőségei nincsenek tekintettel az államhatárokra, az utóbbiakat azonban - legalábbis Európában - senki sem akarja, pontosabban immár senki sem tartja érdemesnek kétségbe vonni. Így nagyon is könynen elképzelhető, hogy okos politikával elérhető az egy országon belüli különböző politikai kultúrák által jellemzett régiók békés egymás mellett élése.

Nagyon sok függ attól, hogyan fog az új román államfő és a kormány ehhez a rendkívül kényes kérdéshez hozzányúlni. Rövid távon elegendőnek tűnik a decentralizációra és a helyi önkormányzatok pénzügyi alapjainak biztosítására vonatkozó ígéretek betartása. Hosszabb távon azonban elkerülhetetlennek látszik a szociológiai és politikai értelemben minden kétséget kizáróan létező történelmi régiók sajátos mivoltának intézményesítése (talán a romániai viszonyok szempontjából leginkább relevánsnak tűnő spanyol modell vagy dr. Ramul Bolia nemzeti parasztpárti politikus 1931-es alkotmánytervezete, pontosabban e tervezet korszerűsített, a köztársasági államformának megfelelő változata szerint; ez utóbbi széles gazdasági és kulturális kompetenciákkal rendelkező helyi parlamenteket javasolt a romániai történelmi tartományok számára). A régiók megteremtése, ami - mint arra Gabriel Andreescu nemrég találóan rámutatott - nem jelent feltétlenül szövetségi államformát, áttekinthető módon szabályozza az egyes országrészek egymáshoz és valamennyinek az ország politikai központjához való viszonyát, így nem utolsósorban a legszegényebb területek hatékony és ellenőrizhető támogatását is lehetővé teheti.

Végül a magyar közösség politikai integrálása, amely felé az új koalíciós kormány megalakulásával megtörténtek az első figyelemre méltó lépések, csak a régiók megteremtésével válhat valóban strukturálissá és egyben visszafordíthatatlanná. Ennek óriási jelentősége volna nemcsak Románia és az ott élő magyar közösség, hanem Magyarország, az egész magyar nemzetszemlélet és nemzetideológia szempontjából is.

Most e kérdésnek csak egy konkrét, politikai vonatkozására utalok. Ez év február-márciusában, vagyis pontosan azzal egyidejűleg, hogy Magyarország nyugati integrációja folyamatosan lebegtetett elméleti kérdésből hirtelen imminenssé vált, a magyar ellenzéki pártok egy része és bizonyos magyar kisebbségi vezetők meghirdették a határon túli magyarok határmódosítás nélküli politikai reintegrációjára vonatkozó tételüket. Erről kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy keresztülvihetetlen, továbbá hogy a magyarországi közvélemény egyszerűen nem tudja értelmezni, következésképpen belpolitikai tőkét nem lehet belőle kovácsolni, de - minthogy Szlovákiában és Romániában bizonyos körök nagyon is készen álltak arra, hogy megfelelő módon értelmezzék -, arra kiválóan alkalmas volt, hogy gyengítse Magyarország integrációs esélyeit. Ennek a tételnek a meghirdetői és főként azok, akik a háttérből ezt sugalmazták nekik, nyilván mindent el fognak követni, hogy az RMDSZ kormányra kerülését és ezzel az erdélyi magyar közösségnek a decentralizált Románia politikai közösségébe való végleges integrálódását megnehezítsék.

Az a puszta tény, hogy Romániának magyar idegenforgalmi minisztere, RMDSZ-es nemzetiségi és európai integrációs államtitkára lesz, hogy néhány erdélyi megyében RMDSZ-es lesz a - lehetőleg az eddigieknél jóval kevesebb hatalommal rendelkező - prefektus vagy az alprefektus, már önmagában is történelmi jelentőségű fordulat.

Nemcsak Bukarestnek, hanem Budapestnek is létfontosságú érdeke, hogy ez a fordulat tartós maradjon.

publikálva
1996/48. (11. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk