Ismerjük például a részvételi adatokat: június 13-án a választók 38,48 százaléka, azaz több mint 3 millió polgár voksolt. Ez kifejezetten jó arány: hogy ilyen sokan megjelentek az EP-választáson, az mindenekelõtt Orbán Viktornak köszönhetõ, aki az esemény belpolitikai jelentõségûvé emelésével nagy számban mozgósítani tudta a híveit. Azt viszont csak gyanítjuk, hogy az MSZP szavazóit is sokkal inkább õ motiválta a részvételre, mint a hervatag és csapkodó szocialista kampány. Klasszikus protest szavazás volt: egyrészt a kormánnyal elégedetlen s ezt mindenkor demonstrálni kész jobboldali szavazók voksoltak, másrészt azok, akik - ha különbözõ megfontolásokból is, de egységesen - elutasítják a Fidesz visszatérését a hatalomba. Az elsõ állítást fölösleges részletesen igazolni: a Fidesz 400 ezerrel több szavazatot kapott a vetélytársánál, s minden (megyei, településszerkezeti, választókerületi) szinten megverte legnagyobb ellenfelét. Második feltételezésünkrõl, hogy ti. az MSZP-szavazók legfõbb hajtóereje a Fidesz-ellenesség volt, egy beszédes példa: az összességében gyenge kormányzás és a rossz kampány ellenére is gyõztek vagy csak pár száz szavazattal kaptak ki a szocialisták ott, ahol a Fidesz korábbi önkormányzati és/vagy kormányzati regnálása erõs ellenszenvet váltott ki, például Szolnokon és Szegeden. Áll ez Budapestre is, ahol a Fidesz ugyan javított valamit korábbi teljesítményén, és 20 ezer voksot rávert az MSZP-re, de a fõvárosi szavazatok többségét az MDF-fel együtt sem tudhatja magáénak a kormánykoalíció ellenében (MSZP-SZDSZ 49, Fidesz-MDF 45 százalék).
Ilyen hely (ahol az MSZP megelõzte vagy megszorította a nagy gyõzelemet arató Fideszt) persze kevés volt: ebbõl arra következtethetünk, hogy a másik utálata ugyan kétségkívül cselekvésre sarkalló szép szokásunk, de a szavazatmaximalizálásra kormánypozícióban kevésbé alkalmas, mint ellenzékben. Fõleg akkor, ha közvetlen belpolitikai tétje nincs a választásnak (és a tetejébe ezt a tétnélküliséget a párt vezetõi hetekig szuggerálják potenciális táborukba).
Ezzel együtt nem állítanánk azt, hogy az MSZP szavazói azért maradtak otthon, mert olyan elégedettek lennének pártjuk teljesítményével: ez merõ öncsalás, és maguknak tennének jót az MSZP vezetõi, ha felhagynának vele. Az MSZP hardcore szavazói nagyon is fegyelmezetten elmentek, legalábbis ezt mutatják a hagyományosan szocialista körzetek: a pesti külsõ kerületek (IV., XV. kerület, Csepel, Soroksár stb.), és a volt ipari övezetek (Miskolc, Dunaújváros, Kazincbarcika, "zd) adatai, amelyek egyértemû MSZP-gyõzelmet rögzítenek. Mi több: a budapesti részvételbõl akár azt a következtetést is levonhatnánk, hogy mégiscsak van alapja annak a politológiai közhelynek, miszerint az alacsony részvétel az MSZP-nek kedvez: a fõvárosban a szocialisták ott gyõztek, ahol 50 százalék alatti volt a részvétel, míg a budai kerületekben - ahol a Fidesz nagyon nyert - a frekvencia rendre meghaladta az 50, sõt 60 százalékot. De ne vonjuk le ezt a következtetést, hisz a 2002-es választásokon a rekordrészvétel a jobboldal vereségét hozta, és maradjunk annyiban, hogy az MSZP - arányaiban - komoly szavazat-visszaesést regisztrálhat 2002-höz képest. Sõt: biztosnak hitt körzeteiben sem kevesebbet, mint ott, ahol többnyire kikap (például a Nyugat-Dunántúlon).
Az egyik kérdés tehát az, hogy kik és miért nem mentek el szavazni - a szocialistákra? Meglehet, e tömeget a bizonytalannak nevezettek alkotják, azok, akik minden választáson ide vagy oda csapódnak, s 2002-ben történetesen a szocialistákat választották. Ha nem így van, és a Fidesz stabil szocialista szavazókat rabolt, akkor az MSZP számára a múlt vasárnap nem pusztán egy nagy ruha volt, hanem a vég kezdete. Az adatok azonban egyelõre nem ezt valószínûsítik: innen az MSZP számára akár fölfelé is vezethet az út, ha képesek úgy a kormányban, mint a pártban összekapni magukat - ellenkezõ esetben a legrosszabbra számíthatnak.
És miért mentek el nagy számban a Fideszre szavazni azok, akik elmentek?
Az egyik lehetséges magyarázat zsigeri természetû: nem is annyira az volt az érdekes, hogy milyen pozitív dolgokat állít a Fidesz és Orbán a kampányban, hanem az, hogy azt állítja a kormányról: rombolnak, kommunisták, sõt, rombolnak, mert kommunisták. Ez az elmélet bizonyára helytálló: Orbánra azért szavaznak sokan, fõként a kistelepüléseken, mert különféle történelmi és kulturális okokból utálják a "komcsikat" (elvették a nagypapa földjét, boltját, gõzmozdonyát), és soha nem is fogják megszeretni õket, tökmindegy, hogy mennyi pénzzel tömi az agráriumot, és hány forint hektáronkénti támogatást ad tetszõleges növényekre a választás elõtti hetekben a kormány.
De mi következik abból a feltételezésbõl, miszerint a Fidesz "pozitív" állításai találtak nyitott fülekre, és a szavazók nagy számban a "nemzeti petícióra" mondtak igent (valamint nemet a kormány - Orbán által beharangozott - több száz milliárdos megszorító intézkedéseire)? Orbán maga éppenséggel ezt állítja, s nem úgy tûnik, mintha egyhamar le akarna hasadni errõl a szövegrõl. Azt egyelõre nem tudjuk, vajon a szocialisták is egyetértenek-e Orbán magyarázatával, azaz úgy hiszik-e, hogy a nép megvette a petíciót; s ha netán ezt hiszik, végképp nem tudjuk, hogy mit óhajtanak ezzel a vélelmükkel kezdeni.
Nincsenek jó elõérzeteink.
A "nemzeti petíció" ugyanis, ezerszer megírták, megírtuk, ha papíron marad, színtiszta, cinikus népbutítás, ha pedig bármelyik párt kormányzati politikát óhajtana belõle csinálni, az az államháztartási katasztrófa biztos receptje. Sõt: a közszolgáltatások hatósági árának, a lakástámogatási rendszer visszaállításának, a rossz és súlyos társadalmi igazságtalanságokat konzerváló egészségügy változatlan fenntartásának követelése a magántulajdonon és a szabad versenyen alapuló államberendezkedés bukását hírnökli; hogy a több száz milliárdos azonnali költségvetési pluszkiadásról, amit a petíció a nyakunkba varrna, már ne is beszéljünk.
Félõ, a két legnagyobb magyar párt a következõ két évben sem fog tudni kimászni ebbõl a szörnyû politikai, intellektuális és erkölcsi gödörbõl. Az ugyanis, hogy megvalósíthatatlan, vagy megvalósításuk esetén államcsõddel s annak minden tragikus társadalmi következményével járó ígéreteket tesz egy párt, nemcsak ostoba, de mélyen erkölcstelen politikai magatartás is; az állandó, monumentális, szörnyû hazudozás újabb és újabb hazugságokat szül, s végsõ következményében a demokrácia alapjait emészti el. Az ígérgetésverseny, amely a 2002-es parlamenti választások elõtt kezdõdött, az önkormányzati kampányban az abszurditásig fokozódott, s meghatározta az elmúlt két év kormányzati és ellenzéki magatartását is (a kormány futott a saját ígéretei után, az ellenzék pedig nézte, ahogy nem tudja õket utolérni, és röhögött), most mintha megint visszaigazolást nyert volna. Hiszen az MSZP, ha óvatosan is, de megpróbált retirálni, és csak annyit állított: nem lesznek megszorítások (talán ennek a közlésére találták ki az utolsó napok szerencsétlen hazugsággyáras hirdetését). A Fidesz viszont megint ígért, és nyert.
Medgyessy Péter a bukás éjszakáján megfogadta, a kormány folytatni fogja a "reformokat". Ez akár azt is jelentheti, hogy minden ellenzéki politikai nyomás dacára legalább a költségvetési fegyelembõl nem fognak engedni. De rég rossz, ha a szocialista pártnak nem lesz jobb ötlete 2006-ra, mint überelni a Fidesz ígéreteit.
