Bár egyelőre megjósolhatatlanok a pénteki párizsi merénylet hosszú távú hatásai, a tragédiát követő reakciók többsége a legjobb értelemben vett európaiság megnyilvánulásai: éppen ezért joggal reménykedhetünk abban, hogy a folytatás is hasonló lesz, és végül a korábbinál erősebb és egységesebb Európai Uniót látunk magunk körül.
Péntek éjjel brutális terrortámadás érte a francia fővárost: a közösségi médiának köszönhetően korábban soha nem látott módon került közel hozzánk az erőszak – a Facebookon és a Twitteren szinte élőben követhettük, mi történik tőlünk bő kétórányi repülőútra. A megdöbbenést követően órákon belül a szolidaritásé lett a főszerep: egymásnak segítséget nyújtó párizsiak, prayforparis hashtaggel ellátott posztok, a francia trikolorra változtatott profilképek, gyertyagyújtás és csendes megemlékezések mindenfele. Szinte hamarabb megszülettek azok az írások, amik a terroristák és a bevándorlók, menekültek összemosásának veszélyére hívták fel a figyelmet, mint az ilyen céllal megírt vélemények. Néhány szélsőjobboldali párt, politikus (köztük Vona Gábor) ugyan láthatóan megpróbálja meglovagolni a hangulatot, vezető európai politikusok ugyanakkor éles választóvonalat húznak a terroristák és a menedékkérők közé. Mint minden krízis, a párizsi terrortámadás is nagyon komoly próbája az Európai Uniónak: képes-e felelős, aktív szereplőként fellépni, vagy a tehetetlenségével kapcsolatos kritikákat igazolja.
A tragédia ellenére ugyanis nem lehet figyelmen kívül hagyni a félelmeket, amik egy ilyen helyzetben joggal felmerülnek az európai állampolgárokban: a rövid és hosszú távú biztonság kérdését, az egyéni és kollektív felelősség keresését. Európaiként a legutolsó „közeli” terroremlékünk a 2005-ös londoni metrórobbantás lehet – ennek már több mint tíz éve. Talán épp a pénteki eset mutatja, hogy milyen távoli emlék már 2005, hiszen éppen azért sokkolt mindenkit, mert olyan váratlan volt. Pedig a 2005-ös robbantás után az európai (és hazai) közvélemény arra számított, hogy mindennapossá válik a terror, sőt hogy hamarosan Magyarországra is elérhet. Mindkét félelem jogos volt, de egyik sem igazolódott be. Ha ma Londonra gondolunk, akkor sokaknak a félmillió ott dolgozó-tanuló magyar jut eszébe, másoknak esetleg a 2012-es olimpia – amit sikerült biztonságosan lebonyolítani –, de nem a tíz évvel ezelőtti terrortámadás.
Hasonló aggodalom övezte akkor is a szélsőséges, euroszkeptikus, bevándorlóellenes pártok, mozgalmak megerősödését, és sokan attól tartottak, hogy a többségi társadalom a már itt élő muszlim kisebbségre támad majd – szerencsére ez akkor nem következett be. Bár a radikális, EU-ellenes pártok ma reálisabb veszélyt jelentenek, térnyerésük sokkal inkább a 2007–08-as gazdasági válság hatása. Noha a 2014-es európai parlamenti választáson kapott lendületük mára némiképp megtört, a velük kapcsolatos félelmeknek megint csak van alapjuk. A bevándorlókkal és integrációjukkal kapcsolatos aggodalmak tehát jogosak – és talán kibeszéletlenek –, optimizmusra ugyanakkor éppen a 2005 óta eltelt tíz év, és a péntek óta eltelt három-négy nap együtt ad okot. Az európai társadalom ugyanis egyelőre jól reagált: szolidaritással és nem gyűlölettel, nem a menekültek hibáztatásával vagy épp fizikai támadásukkal.
| ||
Európa esélye ugyanakkor éppen abban rejlik, hogy a több nemzeti hatáskört és bezárkózó Európát követelő euroszkeptikus pártokkal szemben a párizsi merényletek éppen a szorosabb uniós együttműködés irányába hatnak. A terrorizmusnak ugyanis nincs határa, ezt az elkövetők származása és állampolgársága jól bizonyítja – logikus tehát, hogy a sikeres terrorelhárítás kulcsa is a minél szorosabb együttműködés. Ha minden tagország csak magáért vállalna felelősséget, úgy hamar kialakulhatna egy olyan helyzet, ahol a titkosszolgálatok elsősorban azon dolgoznának, hogy ne az ő országukban legyenek merényletek – nem pedig azért, hogy egyáltalán ne legyenek. Az ISIS felszámolása diplomáciai vagy gazdasági eszközökkel nem lehetséges: a katonai beavatkozás elengedhetetlen. Minél több ország minél több katonája vesz ebben részt, annál hatásosabb lesz a fellépés, és annál nehezebb lesz egy-egy országot megtörnie az ISIS katonáinak. A terrorakció egyik célja ugyanis nyilvánvalóan ez: elbizonytalanítani egy országot – adott esetben Franciaországot – abban, hogy aktívan részt vegyen az ISIS elleni harcban. Éppen ezért helyes döntés volt, hogy a francia légierőt már vasárnap este bevetették az ISIS ellen – a korábbinál egyébként erősebb bombázást hajtottak végre. Fontos látni, hogy bár a nyugat-európai országok vezetőit sokszor lassúsággal szokták vádolni, Franciaország ezúttal példás gyorsasággal döntött.
| ||
A pénteki párizsi támadást nem lehet függetleníteni a menekültkérdéstől, és nem is lenne helyes. Az Európai Unió nem teheti félre a megoldás keresését, ugyanakkor a merényletek nem igazolják sem a kerítésépítést, sem a menedékkérők teljes elutasítását vagy befogadását. A pénteki vérengzés akkor is megtörtént volna, ha csak négy, már hosszú évek óta itt élő és dolgozó terrorista követi el.
Amiben viszont határkő lehet Párizs, az a terrorizmushoz és az ISIS-hez való viszony. Nem lehet tovább halogatni az aktív fellépést, és támogatni érdemes mindazokat, akik el akarnak jönni a térségből, mert nem értenek egyet az ISIS-szel, egyénileg ugyanakkor nem képesek tenni, harcolni ellene. Mindez továbbra sem jelenti azt, hogy az EU-nak tartósan be kellene fogadnia mindenkit, aki ide tart, ám ezt a vitát a háború és a terrorfenyegetettség árnyékában nem lehet lefolytatni. Hosszú távon olyan EU-ra van szükség, amilyet az elmúlt napokban láttunk: az áldozatokkal maximálisan szolidáris, a tényleges elkövetőkkel és támogatóikkal – és csakis velük – szemben viszont gyorsan és határozottan fellépő Európára.
