Egészen a 2007-2008-as gazdasági válságig a legnagyobb szabású tüntetések azokhoz a mozgalmakhoz voltak köthetőek, amelyek a neo-liberális globális elosztási rendszert kritizálták. Az ún. globalizációkritikus mozgalom kezdete a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) Seattle-ben tartott csúcsértekezletét végül ellehetetlenítő nagyszabású tüntetéshez köthető, majd a 2000-es években az IMF, a Világbank és a G8 találkozóit is rendre tiltakozások kísérték. Bár az Egyesült Államokban már a 2001. szeptemberi 11-i terrortámadás nyomán csökkent a globalizációkritikusok támogatottsága, végül a gazdasági válság nyomán jelentek meg az igazságosabb elosztás helyett a hangsúlyt a minőségi demokráciára helyező mozgalmak. Pontosabban fogalmazva nem közvetlenül a gazdasági válság, hanem a miatta fényre kerülő gazdasági-politikai összefonódások háborították fel a később tüntető tömegeket. További olaj volt a tűzre, amikor az is kiderült, hogy a válságért felelősnek tartott pénzügyi befektetők és az adófizetők pénzéből megmentett bankok vezetői az egyik legsúlyosabb gazdasági és pénzügyi depresszió közben is felveszik milliós bónuszaikat.
| ||
Az átláthatatlan politikai és gazdasági összefonódások, az egész politikai elitet jellemző korrupció, a politikai alternatíva hiánya miatt fogalmazódtak meg az elitet élesen bíráló kritikák és azok a követelések, amelyek az egész politikai osztály távozását kívánták. Az Egyesült Államokban az Occupy mozgalom hívta fel az egyre szélesedő társadalmi szakadékra a figyelmet, ami értelmezésük szerint már az egész demokratikus rendszert veszélyeztette. Ezt az ellentmondást fejezte ki a “Mi vagyunk a 99%” szlogen is. Az Occupy mozgalom módszereit, témáját tekintve sokat merített a már említett globalizációkritikus mozgaloméból, de erősen hatott rá az arab tavasz lendülete is. Sokan a korábban lelkes Obama-támogatók közül csatlakoztak az Occupyhoz, akik úgy érezték, hogy mégsem történt akkora változás, ahogyan azt a jelenlegi elnök még 2008-as kampányában ígérte.
Európában a spanyol megszorítás-ellenes mozgalom a legismertebb. Az M-15 vagy Indignados (felháborodottak) mozgalommal a magyar sajtó is foglalkozott annak kapcsán, hogy belőlük nőtt ki a baloldali Podemos párt, amelynek hírtelen felfutása a baloldali politikai kihívókat és a múlt évi netadós tüntetések, szervezőit, támogatóit is reménnyel töltötte el. Az M-15 mozgalom jelszava a “Valódi demokráciát, most!” (Democracia Real YA), ami a régi bal- és jobboldal pártjainak szólt, egységesen ítélve el mindkettőt. Sokáig úgy tűnt, hogy a Podemos a legnépszerűbb párt lesz, azonban a rendszerkritikus politikai formáció veszített lendületéből 2014 végén, és már a tavaszi helyhatósági választásokon sem szerepelt úgy, mint ahogyan azt sokan remélték. Sok választót elijeszthetett a párt radikalizmusa, a görög testvérpárt Sziriza példája. Eldőlni látszik, hogy egy hónappal a decemberi választás előtt nem a Podemos, hanem a jobboldali-liberális Ciudadanos lesz a mérleg nyelve.
| ||
A korrupt politikai elit távozását legutóbb a szomszédban, Romániában követelték tiltakozók. A magyar közvéleményt meg is lephette a hír, hogy egy nappal az első tüntetés után Victor Ponta miniszterelnök lemondott. Ismert, hogy a tüntetéseket közvetlenül a Colective nevű szórakozóhelyen történt tűzeset váltotta ki, amelyben 56 ember vesztette életét. Azért is lehetett ilyen magas az áldozatok száma, mert az engedélyek kiadása nem a jogszabályoknak megfelelően történt, azaz mindez a korrupció miatt következhetett be. Hazánkban ilyesmi még a korábban sosem tapasztalt 2006-os tiltakozási hullám során sem történt meg, azonban Romániában a 2012-es választások óta jelenleg az ötödik miniszterelnök lép hivatalba. Az eseményeket Klaus Iohannis jelenlegi román elnök interpretálta úgy, hogy elsősorban a korrupció tehető felelőssé. Az elnök az ellenzéki liberális párt politikusa, 2016-ban pedig törvényhozási választások következnek, tehát erős érdekei fűződnek ahhoz, hogy a kormánykoalíció pártjait negatívan érintse a jelenlegi botrány. Az egész politikai elit távozását kívánó bukaresti tüntetések tehát végső soron a magyar politika 2006 és 2010 közötti hitelességi és bizalmi válságával rokonítható inkább.
A politikai elit leváltását, valami új, makulátlan és tisztességes politikai osztály fellépését kívánó mozgalmak egy ideig erős támogatást élvezhetnek, azonban még a nagyobb országokban is szűk azok köre, akik tudnak és akarnak is közügyekkel foglalkozni, ráadásul egy demokratikus rendszerben a politikai felelősségről a végső konzekvenciákat a választók vonják le. Kétségtelen azonban, hogy a tüntetések, mozgalmak segíthetnek abban, hogy új emberekkel frissüljön a politikai osztály, valamint hajlandóak legyenek a nyitásra a bejáratott, bezárkózott politikai pártok is.
