Ezek a történetek végső soron bizonyíthatatlanok, hiszen senki se vállalja a nyilvánosság előtt a tanúskodást. Kevésbé rázós esetek viszont napvilágra kerülnek: nyár közepén a Korniss Klára Gyermekotthon épp távozó pszichológusa mesélt a Pedellusnak az intézetben uralkodó viszonyokról (lásd: Leányálom, Magyar Narancs, 2005. június 30.), a cikk megjelenése nyomán pedig a TV 2 készített leleplező riportot, melyben felvételekkel bizonyították, hogy az otthon vezetősége bármely idegennek készséggel kiszolgáltatja növendékeit. Nem sokkal ezután lapunkat megkereste a fogyatékos gyerekek részére fenntartott egyik óvoda pszichiátere, s arról számolt be, hogy az óvodában egy teljesen egészséges, állami gondozott cigány kisfiúra "bukkant", aki évek óta össze van zárva a súlyosan sérült, sokszor beszédképtelen, fejlődési rendellenességben szenvedő csoporttársaival. Az óvoda dolgozói azzal magyarázták a képtelen helyzetet, hogy nem választhatták el a fiút autista ikerhúgától, a kettejük között lévő "erős érzelmi kötődés" miatt. Természetesen, mint a névtelenséget kérő szakember megjegyezte, "nincs az az egészséges gyerek, aki ne hülyülne el idővel ebben a környezetben", de ez - úgy tűnik - sem a gyerek hivatalos gyámját, sem a vele foglalkozó gondozókat nem érdekli különösebben.
Nyilvánvaló, hogy az ehhez hasonló esetek csak a jéghegy csúcsát jelentik, de vajon meg lehet-e reformálni az intézményesített gyermekvédelem rendszerét? Lehet egyál-talán jó nevelőintézeteket létrehozni? Idén áprilisban Göncz Kinga esélyegyenlőségi miniszter védnökségével konferenciát szerveztek azok a gyermekvédelmi szakemberek, akik úgy vélik, a rendszer működésképtelensége nem pusztán a pénzhiány vagy valamiféle torzulás következménye. A javaslatuk első hallásra meglepő: az intézményes gyermeknevelést fel kellene számolni.
Csépány Gabriella szociális menedzser szerint az a 8-10 milliárd forint, amit az állam évente erre a célra fordít, akkor is jobb helyre kerülne, ha szétszórnák a Blaha Lujza téren. "Hosszú évek tapasztalatai alapján állítom, hogy az intézetekben jórészt áldozatokat, prostituáltakat és bűnözőket nevelünk. Az emberek többsége még mindig azt hiszi, hogy ezek a gyerekek azért vannak intézetben, mert árvák, pedig többségüket a gyámhivatal emelte ki a családjából, arra hivatkozva, hogy nem biztosított az adott környezetben az egészséges fejlődésük. Csak hogy aki családban nő fel - akármilyen borzasztóak is azok -, az adatok szerint még mindig jobb eséllyel kezdi meg felnőttéletét, mint ezen intézetek lakói. Az önálló életre vagy a társadalomba való beilleszkedésre képtelen emberek százai kerülnek ki a rendszerből az utcára minden évben."
Fehér főnök
Valójában a magyarországi gyermekvédelem a mai napig abban a formában működik, ahogy az 1950-es években kitalálták. A nevelőotthonok általában az arisztokráciától elvett nagy kastélyokban és villákban kaptak helyet, és eredeti funkciójuk a hadiárvák és a nyomor miatt az utcán csellengő gyerekek elhelyezése volt. A Kádár-kor közepére az árvák jórészt "elfogytak", a rendszer azonban addigra intézményesült, és - pusztán megélhetési okokból, illetve a status quo fenntartása érdekében - küzdeni kényszerült a túlélésért. Ebben az időben kezdték meg a gyerekek kiemelését a szegény vagy lecsúszott családokból, és jelent meg az az etnikai dimenzió, amiről ma sem szívesen beszélnek: az állami gondozott gyerekek döntő többsége cigány származású.
"Nyugat-Európában sok helyen már megszüntették a nevelőintézeteket, nálunk viszont a rendszerváltás után konzerválódott a régi gyakorlat - mondja Csépány Gabriella. - Az 1997-ben Béki Gabriella által beterjesztett gyermekvédelmi törvény francia mintára készült, és egy sor valóban kitűnő újítást tartalmazott, a legfontosabb elemhez, az intézetekhez azonban nem mert hozzányúlni. A cigány szervezetek és a cigány értelmiség sem partner még ebben a kérdésben. Valószínűleg olyan erős az intézetekhez kapcsolódó stigmatizáció, hogy jobbnak látják, ha nem kerül elő a téma."
Az intézeti lobbi azzal érvel a megszüntetés ellen, hogy a veszélybe került gyerekeket muszáj valahol elhelyezni. Csak hogy az intézeti nevelésre fordított pénzt sok esetben hatékonyabb lenne a prevencióra és az adott család megsegítésére költeni. Lehet, hogy a probléma megoldható vagy csökkenthető a lakásviszonyok rendezésével, közmunkával vagy átképzéssel - míg a gyerek elvétele az emberi tragédia mellett a családot még reménytelenebb helyzetbe sodorja, hiszen könnyebben ki lehet őket lakoltatni az illegálisan elfoglalt vagy tarto-zásokkal terhelt otthonból. Gyakori helyzet, hogy valójában nem a gyereket, hanem az erőszakos, alkoholista apát kellene "kiemelni", például jogerős távoltartási végzéssel. A valóban reménytelen esetekben pedig francia mintára gyermekbíróságok dönthetnének a gyerekek nevelőszülőknél való elhelyezéséről - ez a megoldás ugyanis minden vizsgálat szerint sokkal hatékonyabb az intézeteknél. Természetesen még pénzért is nehéz olyan nevelőszülőt találni, aki hajlandó elvállalni egy drogproblémákkal küzdő vagy bűnöző tinédzsert, ezért alapvető lenne, hogy a gyámügy idejében (vagyis 6-8 éves kor alatt) felismerje, mikor kell meghozni a legsúlyosabb döntést.
Húsz anya közt
A gyermekvédelem másik jellemző intézménytípusa a csecsemőotthon. Ma Magyarországon körülbelül 1300-1400 gyerek van csecsemőotthonokban, és általában két-három évet töltenek ott, mielőtt kikerülnének az örökbe fogadó családokhoz, vagy áthelyeznék őket egy intézetbe. Ez a gondozási forma talán még a nevelőotthonoknál is kártékonyabb és elavultabb: könyvtárnyi pszichológiai szakirodalom bizonyítja, hogy a csecsemő egészséges fejlődéséhez stabil, szeretetteljes "anya-gyerek" jellegű kapcsolat kell. A csecsemőotthonokat az Egyesült Államokban már az 1950-es években megszüntették. Ma már mindenütt csak átmeneti otthonok működnek, Olaszországban például maximum három hónapig tarthat egy csecsemő intézeti gondozása. Ehhez képest Magyarországon egy 2004-es miniszteri rendelet szerint akár hatéves korig is a csecsemőotthonban tarthatók a gyerekek.
"Az utóbbi évtizedekben egy sor jelentős eredmény született a fejlődéslélektan területén, de ezeket egyáltalán nem veszik figyelembe a csecsemőotthonokban - mondja Kardos Ilona, a Vadaskert Alapítvány gyermekpszichiátere, aki évek óta harcol az otthonok bezárásáért. - Egyértelmű kutatási eredmények bizonyítják, hogy az intézeti környezetben nevelt csecsemő hospitalizálódik, fejlődése lelassul és eltorzul, s ez később beszéd-, intelligencia-, figyelem- és viselkedészavarokat eredményez. Az alapítványunknál több tucat olyan örökbe fogadott gyereket kezeltünk, akik ezeket a jellegzetes tüneteket produkálták. Annyi hasonló problémával találkoztunk, hogy négy éven át egy szülőcsoportot is működtettünk, ahol a családok kibeszélhették a kudarcként megélt örökbefogadás tapasztalatait. Azok, akik cigány gyereket fogadtak örökbe - és eredetileg nyilván nem voltak különösebben előítéletesek -, a kamaszkori lopások, tanulási zavarok, indulatkitörések hatására úgy érezték, >>kitört a rossz vérA csecsemőotthonok esetében ugyanúgy működik az intézeti lobbi, mint a gyermekvédelem más területein. Amikor Nyugat-Európában az új kutatásokat ismertető cikkek hatására sorra becsukták az otthonokat, a magyar szakma más utat keresett. Az 1970-es években hozzáláttak az otthonok modernizációjához, amin a gondozónők és a gyerekek közötti kapcsolat személyesebbé tételét értették. Úgy vélték, a kisszámú felnőtthöz fűződő stabil és szeretetteljes kapcsolat intézeti keretek között is képes biz-tosítani a csecsemők fejlődését. A sajátos magyar modell legnevesebb képviselőjéről, dr. Pikler Emmiről elnevezett, közalapítványként működő Pikler Intézet (melynek speciális elvrendszere több mint fél évszázados fennállása óta számos elismerést szerzett a csecsemőgondozás terén, ám korszerűsége orvosi-pszichológiai berkekben erősen vitatott) máig folytatja ezt a gyakorlatot, ami Kardos Ilona szerint a gyerekek érzelmi bántalmazását és az egészséges fejlődéshez való alkotmányos joguk semmibevételét jelenti: "A csecsemőotthonokban tönkretett, megnyomorított gyerekek képezik az elavult gyermekvédelmi rendszer utánpótlását. Miközben a Magyarországhoz nagyjából hasonló lakosságszámú Hollandiában 300-400 állami gondozott gyerek van intézetben, nálunk több mint húszezer. A magyar modell kártékony és cinikus. Egyszerűen abba kéne hagyni."
Zsuppán András
A hospitalizációA hospitalizáció fogalma 1946 óta ismert a gyermeklélektanban mint a kórházi tartózkodás miatt a szüleiktől tartósan elválasztott vagy intézetbe került gyerekek jellemző tünetcsoportja. A jelenséget egy neves magyar származású pszichoanalitikus, René Spitz írta le. Spitz lelencházi csecsemők fejlődését hasonlította össze családi környezetben, illetve egy bűnöző nők számára létesített börtönbölcsődében nevelkedő gyermekekével. Kiderült, hogy az anya súlyos élethelyzete ilyen kis korban szinte alig befolyásolja a gyerek fejlődését, a lelencházakban viszont 40 százalékos fejlődési elmaradás mutatható ki egy év alatt. Elsődleges kötődés (vagyis anya vagy stabil anyapótlék) hiányában a gyerekek nemcsak az érzelmi, hangulati, hanem a testi leromlás jeleit is mutatják. Az első hónapban még csak nyűgösek, nyafogósak lettek, a második hónapban már elkezdtek fogyni, és egyre többet kiabáltak. A harmadik hónapban elutasították a felnőttekkel való kontaktust, tétlenül feküdtek az ágyukban, álmatlanságtól szenvedtek, arcuk kifejezéstelenné vált. Ha sikerült 3-5 hónapon belül anyát találni a gyereknek, a tünetek enyhültek, majd lassan elmúltak, fél évnél hosszabb időnél azonban állandósult a tompaság, a közöny, a szegényes mimika és a lassú, elégtelen fejlődés. Spitz vizsgálati eredményeit a későbbi kutatások is megerősítették, és a hospitalizációt ma már olyan fontos problémának tartják, hogy még rövidebb kórházi kezelések alatt is igyekeznek biztosítani a folyamatos szülői jelenlétet. Az egykori lelencházak utódai azonban Magyarországon továbbra is működnek. |
