| ||
A román filmkészítők hajlamosak tiltakozni, hogy ők nem újhullámot csinálnak, csupán a saját filmjeiket, de kritikusunk átlátott rajtuk: „Abban a szürkén fénylő valamiben, amit román újhullámnak hívnak, s mely a román filmnek a realizmussal és a fesztiváldíjakkal kialakult szoros kapcsolatát jelöli, szóval ezekben a filmekben az a jó, hogy nagyrészt ugyanott, a létező valóságok leglétezőbbikében játszódnak” – írta munkatársunk, ez a szigorú, két és fél csillagnál csak ritkán bőkezűbb alak, aki – láss csodát! – az egekbe magasztalta Cristian Mungiu legutóbbi, a Román Filmhéten is megtekinthető filmjét. „A nagy román valóságkutatók közül is kimagaslik Cristian Mungiu; neki egy kollégiumi szoba is elég volt, hogy a 4 hónap, 3 hét, 2 napban minden különösebb fakszni nélkül bemutassa, miért volt olyan kevés levegő a kedélyesen rothadó szocializmusban. Új filmjében egy mobiltelefon jelzi a változó rendszereket, de a 4 hónap koleszszobájából egyenes út vezet a Dombokon túl Istennel világító, de az áramot nem ismerő kolostorába. A rothadási folytonosság az, ami összeköti Mungiu időben és térben is távoli történeteit, az a kis önzésekből és közepes közönyökből felépülő rendszer, amelyben nem gonoszságból történik meg a tragédia, hanem csak úgy, mint egy üzemi baleset.” A teljes kritika itt olvasható.
