Kedves Olvasónk!
A Sorköz Ásatás sorozatában a Narancs régi, irodalmi tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából. Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 1998. február 5-i számában jelent meg.
A Történeti Hivatalt szeptember elseji nyitása óta ezerhatszázan keresték fel, hogy betekintést kérjenek a róluk gyűjtött adatokba. Nagy százalékuk dolgavégezetlenül távozott, a hivatal munkatársai nem találtak róluk egy sort sem. Varga László szerint ez nem véletlen. A Fővárosi Levéltár igazgatója a kilencvenes évek közepén az iratfelmérő bizottság tagjaként végigjárta a BM és a titkosszolgálat addigra jócskán lecsupaszított irattárait. Ennek során csak azt tudták meg, hogy mi hiányzik. Hogy hol van az eltűnt anyag, máig kérdéses. Varga László szerint ilyen mennyiségű dokumentum nem semmisülhetett meg a Duna-gate során, de a Történeti Hivatalhoz sem került. A MaNcsnál sincs, ez biztos.
Varga László: 1956 után a pártvezetésnek volt egy olyan törekvése, hogy az ÁVH ne válhasson még egyszer állammá az államban, amit a pártvezetés sem tud ellenőrizni. Így alakult ki az a rendszer, hogy elkülönítették az ÁVH-tól az operatív nyilvántartót. Ennek feladata az volt, hogy ha egy új ügy kezdődött, akkor megnyitották az aktákat, adtak egy sorszámot, fölfektették a nyilvántartó kartont. Vagyis a rendszerváltás éveiben elterjedt legendákkal ellentétben ez a nyilvántartás nem listás volt. Az első listát, úgy tűnik, Németh Miklós miniszterelnöknek állították össze. Biztos volt egy számítógépes nyilvántartásuk is, de ezt a rendszerváltás után nem aktivizálták. 1989. december 18-án Horváth József, a III/III-as alosztály vezetője kidolgozott egy iratmegsemmisítési javaslatot. Ezt Pallagi József, a III-as Főcsoportfőnökség vezetője jóváhagyta. Ez az utasítás még támaszt formai feltételeket, például azt, hogy a megsemmisítésekről jegyzéket kell készíteni. Később már az volt a parancs, hogy ezeket a jegyzékeket is meg kell semmisíteni. Ebben az az érdekes, hogy Pallagi Ferenc nem rendelkezhetett az állambiztonsági osztály operatív nyilvántartójával. Viszont tényként állapította meg mindenki, hogy ott is jelentős megsemmisítés folyt. Mi a feltárás során nem láttuk azokat a parancsokat, amelyeknek alapján az állambiztonság operatív nyilvántartójában a megsemmisítés zajlott.
Magyar Narancs: Mire jutottak?
VL: Az iratfeltárás során olyan ösvényre vezettek bennünket, amin már két parlamenti bizottság is járt. Tudtunk ugyan hozzájuk képest újat nyújtani, de utólag az az érzésem, hogy minket csőbe húztak. Iszonyú felháborodás volt, amiért a belügyminiszter civileket engedett be az állambiztonsági nyilvántartóba. Pedig az akkori rendeletek szerint a BM irattári munkáját az Országos Levéltárnak addig is felügyelnie kellett. De ők ennek ellenőrzésébe nem az Országos Levéltárat vonták be, hanem a Párttörténeti Intézetet, és nekik adtak át olyan iratokat, amelyekről úgy érezték, hogy állambiztonsági szempontból már lényegtelenek, elavultak, történelmi értékük viszont lehet. Egyébként azt tartottam volna természetesnek, hogy az iratfelmérő bizottság a titkosszolgálatoknál is folytassa a munkáját, tárja fel azt, hogy az 1990 előtti időszakból ők milyen iratokat őriznek. Ezt meg lehet oldani anélkül, hogy az iratképző, aki ezt a munkát végzi, államtitkot tartalmazó iratba betekintsen. Ellenőrizhetné a nyilvántartás rendszerét, a selejtezéseket, de vannak bevett útjai annak, hogy az államtitok ne sérüljön.
MN: A titkosszolgálatoknak a megsemmisítésben milyen szerepük volt?
VL: Az átmentett titkosszolgálatok mindig azt hangoztatják, hogy ők jogutódok. Én nem találtam olyan jogszabályt, ami ezt kimondaná. Van olyan, amely felszámolja a volt III-as Főcsoportfőnökséget, és olyan, amely kimondja az új titkosszolgálatok létrehozását. Ezek a "jogutód" titkosszolgálatok a rendszerváltás alatt bementek az operatív nyilvántartóba, és elkezdték az iratokat selejtezni. Nem megsemmisítették, hanem egyszerűen magukhoz vették. Ennek semmiféle jogalapja nem volt. A titkosszolgálatokra vonatkozó törvény ma is azt mondja, hogy csak olyan iratokat őrizhetnek, amelyeket kezelhetnek. Bárkiről csak akkor lehet anyaguk, ha jogi felhatalmazásuk van a megfigyelésre. Ha ilyen nincs, akkor semmiféle információt nem tárolhatnának. Milyen nemzetbiztonsági érdek fűződhet ma egy olyan aktához, amit az Állambiztonság már ´89 előtt lezárt?
MN: De ez még nem teljes magyarázat arra, hogy miért hiányoznak jelentések.
VL: Máig nem történt olyan megnyugtató vizsgálat, ami föltárta volna, hogy az iratoknak mely részét hol és hogyan semmisítették meg.
Különböző legendák vannak arról, hogy Ócsán és Bicskén töméntelen mennyiségű iratot égettek el. Mindenki azt hiszi, hogy a papír könnyen ég, pedig ez nem igaz, különösen nem igaz a keményfedeles dossziékra. Nekünk kétségeink vannak afelől, hogy valóban megsemmisült volna a hiányzó anyag az ügynökökről és a megfigyeltekről.
MN: Horváth Balázs, az Antall-kormány első belügyminisztere azt állítja: látta azt az utasítást, amely az iratok ellenőrzés nélküli selejtezéséről szólt, és amit Gál Zoltán belügyi államtitkár írt alá Horváth István bukása után.
VL: Én azt gondolom, ez nem is történhetett másképp, hiszen Pallaginak nem volt jogosítványa arra, hogy e fölött az anyag fölött rendelkezzen, Gál Zoltánnak viszont volt. De innentől kezdve minden csak feltételezés. 1989 decemberében működött egy adatfeldolgozó csoportfőnökség, ennek a vezetője Csikós József volt, a ranglétrán utána következett Gál Zoltán és az akkori belügyminiszter, Horváth István, aki az ügybe aztán 1990-ben bele is bukott. Iratfeltáróként 1995-ben megkerestem Csikós Józsefet, és megkérdeztem tőle, mi történhetett a BM-ből kikerült anyaggal. Õ akkor annak a feltételezésének adott hangot, hogy a munkatársak hazavitték. Megkérdeztem tőle, mit csinálnak vele, azt mondta, hogy nyilvánvalóan zsarolnak. Én nem mondom azt, hogy ez valóban így történt, de hogy ezt a lehetőséget nem lehet kizárni, az biztos. Ezt az egyik legilletékesebb feltételezte 1995-ben. Az egyértelmű, hogy a mai politikai elitnek egy jelentős részéről ragyogó információk vannak. Különböző érdekek fűződnek ezeknek a megszerzéséhez. Itt időzített bombák lehetnek, bár nem állítom, hogy vannak. A Watergate, amibe Nixon belebukott, arról szólt, hogy bizonyítékokat semmisítettek meg, minden más emellett másodlagos volt. Magyarországon jóval nagyobb méretekben történt ugyanez. Meggyőződésem, hogy ilyen méretű bűncselekménnyel nekiindulni a demokráciának nem lehet. Ez egy tipikus szocialista hozzáállás a dologhoz: hogy a törvények azért vannak, hogy úgy értelmezzük őket, ahogy a politikának a legkedvezőbb. Ha törvényes berendezkedés van, akkor nem hunyhatunk szemet az akkor történtek fölött.
MN: Milyen lehetőségeik vannak arra, hogy kiderítsék az iratok sorsát?
VL: Az ügynöktörvény módosítása folytán létrejött a Történeti Hivatal, de iratok nélkül. Markó György igazgató elmondta, ő három kilométernyi irattal rendelkezik. Ez a beavatatlan számára soknak hangzik, de Németországban ugyanez 180 kilométer, tehát hatvanszoros iratmennyiség. Ha azt nézzük, hogy Budapest Főváros Levéltára 21 kilométernyi anyagot őriz, hétszer annyit, mint a Történeti Hivatal, akkor kiderül, ez a három kilométernyi anyag a semmivel azonos. Ráadásul ezeknek az iratoknak a 70 százaléka vizsgálati anyag, ami meggyőződésem szerint még a Történeti Hivatalban is jogszerűtlenül van. Az ÁVH alakította ki azt a gyakorlatot, hogy a népbírósági és politikai perek után kiment a bíróságra, és visszavette az anyagot. Akkoriban az ÁVH nyomozott, adatokat gyűjtött, majd áttették az egészet az ügyészségre, vádemelésre. Bekerül a vádirat a bírósághoz, a bíróság kitűzte a tárgyalást, megtartották, ítéletet hirdettek: így alakult ki a bírósági iratanyag, ami szokványos esetekben a bíróságnál marad. Az ÁVH viszont úgy, ahogy volt, begyűjtötte a peranyagot a bíróságoktól vidéken és Budapesten is. Levelek tanúskodnak arról, hogy amikor valamilyen ügyben a bíróságnak szüksége volt egy korábbi peranyagra, akkor a Fővárosi Bíróság Titkos Irattárának vezetője írt az ÁVH-nak, hogy kölcsönözzék ki neki azt az anyagot, ami jog szerint az övék lenne.
MN: E téren a rendszerváltás után sem történt semmi?
VL: A rendszerváltás után a BM vezetői tisztában voltak azzal, hogy ez az anyag jogszerűtlenül került az ÁVH nyilvántartójába. Elkezdték ezek átadását az ítélkező bíróságnak, de a gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy a bíróság pecsétje rákerült, és ment a levéltárba. Hatalmas mennyiségű anyagot kaptunk. A titkosszolgálat megpróbálta leválasztani a vizsgálati anyagot, pedig az is része a periratoknak. Ahol elkülönült, hogy a vizsgálati anyag a tiszta perirathoz képest dominál, ott a periratokat is visszatartották, ahol alapvetően a bírósági szak iratai domináltak, és csak néhány vizsgálati anyag volt, ott azt is átadták. Egy történetkutató mondhatja azt, hogy ez és ez az ítélet hamis vádak alapján született, jogtalan volt, elmondhatja ezt a későbbi felülvizsgálatról, de képtelenné válik a helyzete, mert az iratoknak csak egy részével rendelkezik. A Történeti Hivatal jó esetben oda tudja adni, rossz esetben nem. A hivatalnak az ügynöktörvény módosításában megfogalmazott feladatai nem is szólnak a vizsgálati anyagokról. Tehát amire a Történeti Hivatalt létrehozták, és ami jogszerűen náluk van, az csak a három kilométernek a 30 százaléka, nem egészen egy kilométernyi anyag. Ez nulla, ez szemérmetlen szemfényvesztés. Lehetne a helyzeten javítani azzal, hogy a törvénytelenül elvitt anyagokat visszakapná a Történeti Hivatal. A törvény szerint az 1980 előtt keletkezett iratokat a hivatal létrehozása után legkésőbb hatvan nappal át kell adni. A hivatalt szeptember 1-jén állították fel, tehát november 1-jéig ennek az anyagnak be kellett volna kerülnie a Történeti Hivatalba. Sajátos módon a titkosszolgálatok az anyagnak elenyésző részét ajánlották csak fel átvételre, és ezt is csak elvben, mert különböző technikai okokra hivatkozva nem hajtották végre. A másik probléma, hogy a titkosszolgálatok döntik el, hogy mit minősítenek vissza. Erre semmiféle kontroll nincs, az ügynöktörvény nem engedélyezi sem a BM-nek, sem a titkosszolgálatoknak, hogy a még náluk lévő iratokba parlamenti hozzájárulás nélkül betekintsenek. Ezzel szemben a sajtóban is megjelentek hírek arról, hogy a titkosszolgálatok a titoktalanításra, az anyagok visszaminősítésére hivatkozva korlátlanul betekinthettek az iratanyagba. Ez a második törvénysértés, ami már most megállapítható.
MN: Eszerint nem sokra juthat az, aki a hivatalhoz fordul.
VL: Nem hibáztatom ezért a Történeti Hivatalt, ők csak irattorzókat kapnak. A meglévő iratanyag alapján is lehetne többet nyújtani, de ez komoly munkát követelne a Történeti Hivataltól. Az ügynököknek megselejtezve ugyan, de mégis komoly mennyiségű dossziéjuk van, amelyek tartalmazzák a jelentéseiket. Ha tehát a megfigyelt dossziéja nincs meg, de az ügynöké igen, akkor abból megállapítható az, hogy mit jelentett. Ez nem jelenti azt sem, hogy az ügynök nevét fel kellene fedni, mert a munkadossziéban ő csak a fedőnevével szerepel. De én nem tudok róla, hogy ilyen munkát a Történeti Hivatal megkezdett volna.
MN: A hivatalban lévő anyagokon van egy pecsét, amely szerint ezek az anyagok titkosak.
VL: Ezzel elvi és törvényességi problémáim vannak. Milyen alapon tekintik ezeket az iratokat titkosnak? Boross Péter minisztersége idején Suján Jánosné, a BM legfőbb titokszakértője készített egy szakvéleményt, amely szerint ezek az iratok a köztársaság kikiáltásával elvesztették a titoktartalmukat, a népköztársaság titkai nem válhatnak a köztársaság titkaivá. A levélnek azonban van egy kitétele, miszerint ezzel az ügynöknyilvántartások is hozzáférhetővé váltak. Sujánné leírja, hogy ezt ő miért nem tartja szerencsésnek, és javasolja a miniszternek, hogy titkosítsa őket. Erre Boross Péter titkosította az ügynöknyilvántartásokat: azt, amihez mind a mai napig senki nem juthat hozzá. Mivel ezeken így rajta van, hogy szigorúan titkos, rendkívül fontos, a hivatal elkezdte a többit is titkosnak tekinteni, függetlenül attól, hogy a BM szakértője mondta azt, hogy nem tekinthetők titkosnak. Mi a föltárás során látott iratokból nyilvánvalóan semmiféle államtitokhoz nem jutottunk hozzá. Úgy értelmeztük, hogy ezek az anyagok titoktartalmukat értelemszerűen elvesztették; utólag tudtam meg, hogy mégis titkosak, eszerint én is államtitok birtokában vagyok. Pedig nagyon határozottan merem állítani, hogy semmilyen államtitokról nem tudok. Ez csak egy minősítés. Ami az egészből egyértelművé válik, és ez a lényeg, az iratfeltáró bizottság éppen ezzel az indoklással tett javaslatot a Történeti Hivatal felállítására: hogy az információs jognak nem tesz eleget az ügynöktörvény - ezt egyébként már kimondta az Alkotmánybíróság, tehát nem mi találtuk fel a spanyolviaszt -, és ennek a jognak a kielégítésére, tehát az áldozatoknak a kielégítésére fel kell állítani a Történeti Hivatalt. Ámde sikerült felállítani egy olyan hivatalt, amely kimondottan ellenségesen viszonyul az egykori áldozatokhoz, ott próbálja az információs jogukat korlátozni, ahol csak tudja, például nem ad ki másolatot, arra hivatkozva, hogy titkos. Ez öngól, mert a titokvédelmi törvény úgy szól, hogy indokolt kérelem esetén harminc napon belül el kell bírálni, fenntartják-e a titkos minősítést, vagy nem. Ha ezt minden egyes irattal el akarják játszani, akkor nemhogy a harminc, de kilencven nap sem tartható, és megint újabb törvénysértés keletkezik.
MN: Sokan hónapokig várnak arra, hogy egyáltalán válaszra méltassa őket a Történeti Hivatal.
VL: Markó úrnak egy könnyelmű kijelentése volt, hogy ő be fogja tartani a harminc napot a válaszadásra. Szerencsésebb lett volna, ha az ügyfelet harminc napon belül értesítik arról, hogy a nyilvántartásban szerepel; ennek alapján léteznie kell egy iratnak, ha dossziéként, akkor azonnal kiadható. Ám ez gyakran nem ilyen kényelmes. A szokásos menete az adatgyűjtésnek az volt, hogy naponta érkeztek alulról és felülről jövő értesülések, a fontosabbakat jelentették az MSZMP KB és PB tagjainak. Ezek a napi operatív jelentések részben mikrofilmen, részben papíron megvannak: ennek van egy névmutatója, aminek alapján a kívánt iratot meg lehet keresni, de ez nyilvánvalóan hosszadalmasabb munka, mint kiemelni a meglévő dossziét. Ha az ügyfél kap egy olyan választ, ami szerint volt dossziéja, de egyértelműen megállapítható, hogy az nem került be az ÁVH-ba, esetleg bekerült, de mégsem található meg, akkor még mindig ott vannak ezek az operatív jelentés szerinti információk. Ezeknek a kigyűjtése ugyan több időt vesz igénybe, de ha így működne a Történeti Hivatal, akkor szakszerű és ügyfélbarát hivatal lenne. Ezzel szemben ez egy valódi hivatal, ahol a legrosszabb magyar hagyományokat követik. Ezt azért tartom felháborítónak, mert ezt a hivatalt az áldozatoknak hozták létre, az ügyfelek részére. Elvben az ő jogaik érvényesítését szolgálja. De Magyarországon a legnagyobb titok az ügynök neve. Amíg Németországban a Gauss hivatal az áldozatot védi, nálunk mind a törvény, mind a létrehozott hivatal a tettest védi, és az áldozatot teszi újra kiszolgáltatottá.
MN: Erre általában az a magyarázat, hogy minden ország védi a saját titkosszolgálatát.
VL: Ez részben misztifikálás, részben dezinformálás eredménye. Azt mindig elhallgatják, hogy ezekben az aktákban a hírszerzés iratanyaga soha nem volt benne. Ha itt véletlenül szerepelt volna az ügynök neve, bár én ilyennel soha nem találkoztam, akkor azt lehetne mondani, helytelenül ugyan, hogy mégiscsak államtitoknak minősül, de akkor sem veszélyezteti a hírszerzőket, akiknek a jelentései, nyilvántartásai soha nem voltak itt. A III/I, a hírszerzés mindig külön nyilvántartással dolgozott. Kérdés, hogy valóban a Magyar Köztársaság érdeke-e az, hogy még mindig leplezze a NATO-ban dolgozó hírszerzőit, akarja-e őket idővel, már NATO-tagként aktivizálni, vagy egyáltalán mi ezzel a célja. Nem tartom meglepőnek, hogy NATO-körökben nyugtalanság van amiatt, hogy ezek az ügynökök bármikor aktivizálhatók. Ez a titkosítás egyébként ellentétes az Alkotmánybíróság döntésével is, ami azt mondja, hogy az államtitkokra hivatkozva nem korlátozható korlátlanul az információs önrendelkezés joga. Én azt tekintem legfontosabb feladatomnak, hogy minél több forrásközlést kiadjunk. A történetírásban most zajlik egy történeti vita, hogy hogyan kell megítélni a Kádár-korszakot: lassan már a Rákosi-korszak rehabilitációjánál tartunk, ami csak azért lehetséges, mert a közvélemény számára a források nem hozzáférhetők.
Az Ásatás korábbi részeiből:
