Ilyen dolgok történtek egy falusi focimeccsen a hetvenes-nyolcvanas években

Sorköz

Meg az utána következő évtizedekben. Most született egy könyv, ami ezt dokumentálja, egyben a Szamoshát múltját és jelenét is bemutatja.

Az ország legkeletibb csücske, a Szamos és a Tisza közötti Szamoshát sok mindenről nevezetes. Ez a vidék adta a magyar irodalomnak Kölcseyt és Móriczot. Országos hírűek az innen származó termékek, a panyolai pálinka, vagy a penyigei lekvár. Híresek műemlékei: a középkori templomok, a túristvándi vízimalom. Vízi- és kerékpártúrák célpontja, és jó pár olyan település van errefelé, ahol a 2018-as választás előtt, hogy, hogy nem, hirtelen megugrott a lakosság száma. Mindazonáltal az ország egyik legszegényebb régiója. A táj megjelenik szépirodalmunkban (pl. Borbély Szilárd: Nincstelenek), kutatták néprajzosok (pl. Luby Margit: Fogyó legelőkön), született róla szociográfia (pl. Végh Antal: Erdőháton, Nyíren). Egyvalamiről azonban biztosan nem ismert: labdarúgó múltjáról.

Az előző év végén megjelent viszont egy könyv, ami változtat ezen is. Nem szépirodalmi, nem szaktudományos munka, de a Szamoshát – vagy ahogy bevezetőjében olvasható, a fehérgyarmati járás – jó öt évtizedét mutatja be rendkívül ötletesen feldolgozva, jól dokumentálva, megírva – a helyi focin keresztül. Tukacs László-Csillag Péter: Ha a pályák mesélni tudnának… Utazás szatmári legendák nyomában című könyvének bevezetője szerint „útra keltünk, hogy felkeressük a járás összes faluját, ahol az 1970-es nagy Szamos-árvíz utáni időszakban működött futballcsapat. A Tisza, a Szamos és a Túr környékének kedves falvaiban megelevenedik a hagyományos falusi futballkultúra keménységével és csípős humorával együtt is meseszerű valósága (…).” A könyv azonban mégsem csak a fociról szól. Egyszerre helytörténet és memoár, sporttörténet és szociográfia. Egyszersmind segít eligazodni e vidék múltjában, és adalékul szolgál elszomorító jelenének megértéséhez.

 

A kötet felkerült lapunk év végi, nem hivatalos könyvsikerlistájára. Szerzőnk, Krusovszky Dénes szerint „vidám és persze szomorú is ez a könyv, minthogy az a közeg, amiből táplálkozik, eltűnőben van”. És valóban: a fehérgyarmati járásban 39 focicsapat létezett 1970 után (az nem világos, hogy miért a Szamos-árvíz időpontja a választóvonal, és nem is derül ki, mi ennek a jelentősége), ma mindössze 14 település szerepel a megyei bajnokságokban.

Parázs hangulatú mérkőzések, elképesztő jelenetek, borzalmas talajú focipályák – talán ezek jutnak leginkább eszünkbe, ha a magyar foci megyei szintje kerül szóba. De hogy könyv született róla, talán nem véletlen. Egy falusi focicsapat megszervezése, működése tulajdonképpen az egykori paraszti kultúrának abba a kategóriájába tartozik, amit helyi önszerveződésnek nevezünk. Arról a jelenségről van szó, amikor egy kisebb közösség tagjai törvényes keretek között intézményes csoportokat hoznak létre, amelyek aztán a nyilvánosság előtt működnek. Ilyen például egy falusi amatőr színjátszó csoport, egy népdalkör, de ilyenek voltak régen a falusi olvasó- és gazdakörök, és ide sorolhatók a helyi sportegyesületek. Márpedig ha valamiben, akkor egy helyi focicsapatban minden együtt van, ami összetartja a falusi közösséget: a „mi” tudat, a lokális és kollektív identitás. Kiváló példákat hoz erre a könyv. Arról nem beszélve, nagyon jó, hogy valakinek eszébe jutott, így is, ilyen szemszögből is le lehet írni a magyar falvak és a falusi (paraszti? utóparaszti?) társadalom átalakulását.

A könyvben olvasható történeteket Tukacs László meséli el. A tiszakóródi születésű Tukacs afféle polihisztor: tanító, népművelő, focista, edző, szervező, akinek a nevét „elég a közértben, a pálya szélén, a kocsmában vagy a templom előtt megemlíteni (…), bármely faluban tudni fogják, kiről van szó”. A fehérgyarmati járás focicsapatainak emlékét ő idézi fel ebben a kiváló arányérzékkel megírt könyvben. Egy-egy település labdarúgó múltja két és fél oldalban villan csak fel, de abban a legfontosabb, a leglényegesebb benne van. E pici fejezetek végén mindenütt található fénykép a szóban forgó falu – sok esetben szebb napokat látott – pályájáról.

Az ilyen szociofotó jellegű képek valahol azt is érzékeltetik, hol tart, milyen állapotban van ma az országnak ez a szeglete.

(A fotókat Árvai Károly és Szaniszló Róbert készítette.) Többek között ezért őszinte ez a könyv.

Tukacs László elbeszéléseiben hrabali figurák kelnek életre, cseh filmvígjátékokba illő jelenetek elevenednek meg. „Bizony akadt itt egy híres focista a nyolcvanas években, mégpedig Sohajda Béla tiszteletes úr. Tehetséges volt, pap létére úgy ütött-vágott, rúgott-karmolt, hogy nehéz volt tartani. (…) Egyszer Tiszakóródon örültünk a Méhtelek elleni meccs előtt, mondtuk egymásnak, hála Istennek, nem jött a pap. És félidőben vezettünk is 2-0-ra. Aztán egyszer csak odakanyarodott a pályához egy MZ motoros, hátul kapaszkodott a motorvezetőbe a tiszteletes úr dzsekiben, pucér lábszárral, sportszárban. Beállott, rúgott két gólt, csinált egy tizenegyest, és kikaptunk három kettőre.”

Másutt a falusi focimeccsek hihetetlen légkörét idézi fel az elbeszélő: „Utána volt külön csapat Botpaládon és Kispaládon, ha egymással játszottak, na, az volt csak a meccs! Fradi-Dózsa kicsiben. Játékvezetőként kétszer vezettem Kispalád-Botpalád meccset, összeverődött vagy háromszáz cigány a meccsen.” „Egy Nagyar-Kisar meccsnek azért volt bukéja. Na, ezek is négyesélyes meccsek voltak, ahogy korábban a Penyige-Túristvándira mondtam: 1, x, 2, vagy félbeszakad.”

Kordokumentumnak is beillenek az egyes fejezeteket bevezető, néhány soros idézetek egykori játékvezetői jelentésekből.

A Panyola-Csegöld mérkőzés (2-3) bírója ezt írta az 1973. április 1-jén játszott találkozóról: „Jelentem, hogy Siket Miklós a 75dik percben kiállításban részesül. Bűne: játékvezető durva sértése, meg aztán leköpködés és az anyám valaga szidása.”

Az eredeti helyesírással közölt, megmosolyogtató, olykor keresetlen szavak olvastán felmerül a kérdés: létezik még ilyen? Milyen ma egy megyei focimeccs? Milyen ma ez a futball- és társadalmi közeg? A fehérgyarmati járás már nem létező 25 csapatának a döntő többsége a 2000-es évek első két évtizedében szűnt meg, a nem is olyan távoli múltban. Mi van helyettük? Persze e kérdések megválaszolása nem a könyv feladata; az viszont látszik, hogy a szomorú folyamat túlmutat a focin és a sporton.

A könyv alapján négyrészes videósorozat is készült, ami a Youtube-on érhető el.

Tukacs László-Csillag Péter: Ha a pályák mesélni tudnának… Utazás szatmári legendák nyomában. Rézbong Kiadó, 2021, 245 oldal, 3490 Ft

(Címlapképünk forrása: Fortepan / Péterffy István)

Kedves Olvasónk!

Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

"Orbán rendszere radikálisan ellenségelvű és megosztó"

  • Farkas Zsolt

"Az orbánizmus lényege az orbánizmus: vagy Orbán Viktor és jogállampárti magánhadserege, a Fidesz katonája vagy, zsoldosa, önkéntese, fanatikusa, szolgálója, kliense, rajongója (mintegy 2,5 millió szavazó Mo.-n), vagy ellensége, ellenzője, kritikusa, utálója, megvetője, vádlója vagy (legalább dupla annyi szavazóképes ember Mo.-n)."