Dunajcsik Mátyás: "Én vagyok Demeter Szilárd legrosszabb rémálma"

Pályája ígéretesen indult, dolgozott fordítóként, kritikusként, ki­adói főszerkesztőként. Néhány éve elhagyta az országot, Izlandon, majd Németországban élt. Idén megjelent első regénye, a Víziváros kapcsán beszélgettünk az anyanyelvről, a nyelvváltásról, a homofób gyűlöletkampányól és a buborékról, amelyben élünk.

Magyar Narancs: Drezdában működsz már évek óta, de Berlinben a Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként német nyelvű verseken dolgozol. Miért kezdtél el németül írni?

Dunajcsik Mátyás: Az utóbbi egy-két évben elkezdtem az Elveszett versek című cikluson dolgozni, amelyet párhuzamosan írok angolul, németül és magyarul. Aztán a különböző változatokat mindig átdolgozom mindhárom nyelvre, vagyis ezek a szövegek nem egymás fordításai, hanem az adott nyelven különálló művek lesznek. A magyar és az angol mellé azért sorakozott fel a német, mert az itteni közönséggel szeretnék majd idővel kapcsolatot teremteni, és olyan szövegeket írni, amelyeket a német barátaimnak is meg tudok mutatni. Mivel hosszú távon tervezek itt maradni, magától értetődik, hogy az irodalmi tevékenységem egy részének is muszáj német nyelven létrejönnie.

MN: A nagy irodalmakban nem ritka egy-egy nyelvet váltó felbukkanása. De nálunk mintha a nyelvváltást némi gyanakvással kezelnék.

DM: Az, hogy az ember csak és kizárólag az anyanyelvén képes irodalmat csinálni, egyike azoknak a látszólagos evidenciáknak, amelyeket örökérvényűeknek gondolunk, holott történelmi léptékkel mérve egészen új fejlemény ez az emberi kultúrában, és valahol a 19. századi nemzeti romantikában gyökerezik. Miközben a középkor és a reneszánsz művelt udvaraiban néha még az egyes irodalmi műfajoknak is megvolt a maguk külön nyelve: fohászkodást például latinul, trubadúrlírát provanszálul, pajzán dalokat népnyelven írtak. De hogy mást ne mondjunk, Janus Pannonius is latinul írt, Széchenyi naplója pedig német nyelvű. Ha pedig ma végignézel a 21. század valóságán és az abból adódó élethelyzeteken, inkább kivételesnek tűnik, ha valaki az egész életét a saját anyanyelvi környezetében élheti le – és arról még nem is beszéltünk, mekkora kiváltság, ha a szülőhazádban még meg is tudsz élni az irodalomból, amelyet az anyanyelveden hozol létre.

MN: Ugyanakkor a magyar nyelvű verseidet épp most szerkeszted össze egy jövőre megjelenő gyűjteményes kötet számára.

DM: Igen, az a könyv egyfajta összefoglalása és lezárása lesz írói életem első 25 évének, amikor főként a magyar irodalmi közegben nyakig elmerülve, magyar nyelven írtam verseket. Ez formai­lag is egy más világ, mint ami utána jött, hiszen az én magyar nyelvű szövegeimben nagy szerepük volt a kötött formáknak, a rímnek és a ritmusnak, amit például német nyelven nem tudok ugyanolyan virtuozitással csinálni. Szóval mielőtt egyáltalán elkezdtem volna kezdeni németül írni, fel kellett tegyem magamnak a kérdést, hogy ezek nélkül a formai fogó­dzók nélkül számomra mitől lesz vers a vers. Hogyan lehet visszatalálni a költészethez úgy, hogy már sem a hagyományos formák, sem az anyanyelv biztonsága nem képesek utat mutatni? Erre a kiszolgáltatott helyzetre utal az Elveszett versek cikluscím is, mert ez a kérdéskör tematikailag is meghatározza az új szövegeket.

 

Fotó: Szolga Hajnal

MN: Közben itthon mintha valami megdermedt volna: Demeter Szilárd például nyíltan különbséget tett az általa nemzetközieskedőknek tartott szerzők, meg a szintén az ő kifejezésével magyarhírűek között. Mondván, hogy előbbieket nem kell támogatni, az utóbbiakat viszont igen, hiszen ők az igazi magyar írók.

DM: Ha bármilyen szinten is komolyan vesszük, amit ez az ember mond, akkor valószínűleg én vagyok Demeter Szilárd legrosszabb rémálma.

Németországban élek, német ösztöndíjakat kapok német nyelvű szövegek írására, ráadásul elkötelezett híve vagyok a genderkritikus, nemi felszabadítási mozgalmaknak, ami nyomot hagy természetesen az írásaimon is.

De mindez egyben azt is jelenti, hogy valójában nincsen semmi dolgunk egymással: a fentiek miatt én nem is várom el, hogy a hozzá köthető kegyúri forrásokból részesüljek, neki pedig az égvilágon semmilyen befolyása nincs arra, hogy én mit és hogyan írok vagy mondok. Én ezért a szabadságért iszonyatosan nagy árat fizettem, hiszen a jelenlegi helyzetben ilyen szabad csak a családomat, az ifjúkori barátaimat és az anyanyelvemet hátrahagyva tudok lenni. De még így is jobban érzem magam anyanyelvét vesztett emigránsként, mint ha egy olyan országban kellene élnem, akár a mostaninál elismertebb és jobban támogatott magyar íróként, ahol a részvét, a szeretet és a szolidaritás hiánya a hivatalos állami ideológia, és Demeterhez hasonló figurák próbálják megmondani, hogy ki a magyar író és ki nem az. Nekem amúgy is sokkal fontosabb az, hogy író maradhassak, mint az, hogy történetesen magyar íróként vagyok-e számon tartva vagy sem.

MN: A 90-es években, de még az ezredforduló után is volt egy erős érdeklődés német nyelvterületen a magyar irodalom, a magyar kultúra iránt. Ma is tart?

DM: Ha manapság egy magyar író német irodalmi színpadra kerül, nehezen tudja kikerülni a „kötelezőket”, és legalább néhány kérdés erejéig állást kell foglalnia az Orbán-rendszer ellenében, és van, hogy komolyan kell küzdeni azért, hogy az irodalmi esemény legalább részben az irodalomról szóljon, és ne arról, hogy kiszolgálja a finom, felvilágosult német közönség igényét a barbár keleti borzalmak feletti sajnálkozásra. De azért ez egy kezelhető helyzet, és voltaképp csak azt jelzi, hogy minden belső ellentmondás és probléma ellenére Németországban még mindig tartják magukat a nyílt társadalom alapvető demokratikus értékeihez, ez önmagában nagyon is jó dolog. Ettől függetlenül nincs olyan ambícióm, hogy a „szegény magyar meleg menekült író” szerepét játsszam itt, mert reményeim szerint sokkal többet és érdekesebbet is tudok mondani ennél.

MN: Kertész Imre keserűen a holokauszt bohócaként azonosította magát, a mostani magyar szerzőket az fenyegetheti, hogy az Orbán-rendszer bohócai lesznek.

DM: Ez egy létező veszély, ezért is örülök, hogy azok az irodalmi ösztöndíjak, amelyeket nemrég kaptam a német Akademie der Künstétől és a szászországi kulturális alaptól, már nem kifejezetten külföldieknek szóló segélyprogramok részei voltak, hanem a többi német nyelven író, Németországban élő, de nem feltétlenül német anyanyelvű vagy német állampolgárságú szerzővel egy ligában versenyeztem értük. Ami persze nem jelenti azt, hogy a saját történetem, benne az emigrációval, a melegséggel, illetve az anyanyelvvesztés témáival ne lenne benne a projektemben mint feldolgozandó anyag.

MN: A szeretet és a szolidaritás hiánya lett az általános ideológia Magyarországon, mondod, miközben a regényed, amely Budapest regénye is, tele van részvéttel, szeretettel és szolidaritással.

DM: Sohasem állítottam, hogy ne lennének a szeretet vagy a boldogság megélésére alkalmas buborékok Magyarországon, a Víziváros főszereplője is pont egy ilyen buborékban él a kétapás családjával, még ha ezen a buborékon időről időre meg is jelennek repedések. Én meleg férfiként boldog párkapcsolatban éltem Magyarországon, támogató családi és baráti környezetben. Az irodalmi életben sem tapasztaltam soha, hogy emiatt hátrányt szenvednék.

Csakhogy ez egy nagyon szűk, és részben illuzórikus biztonságot nyújtó buborék, a kozmopolita, liberális, fővárosi kulturális középosztályé, amely simán szétpattan pár óra budapesti tömegközlekedés után, és akkor a város területét még el se hagytad.

És mára ezek a buborékok még szűkebbek. Ebből táplálkozott az elvágyódásunk egy olyan közeg felé, ahol már nem csak a lakáson belül vagy a város adott pontjain érezhettük szabadnak magunkat a párommal.

MN: Berlin vagy Drezda nem ugyanúgy buborék, még ha más léptékben is?

DM: Nyilván az, és tapasztaltuk is, hogy ha elhagyod a várost, rövid időn belül itt is elfogy ez a magától értetődő felszabadultság. Drezdát el sem kell hagyni, elég néhány kerülettel arrébb menni, hogy az utca tele legyen AfD-plakátokkal. Ugyanakkor nagyon nem mindegy, hogy mekkora az a buborék, amelyben élsz, ahogy az sem, hogy a társadalom nyilvános, állami intézményeinek a nyelve, az ideológiája mit képvisel. Magyarországon a hivatalos nyelv a gyűlöleté, míg itt Németországban legfeljebb a szélsőségek szólalnak meg ezen a hangon.

MN: A Vízivárosban van egy ilyen mondat, hogy „A világ legszebb országába születtem és egy pöcegödörben élek.” Elég lehangoló összefoglalás az elmúlt évtizedekről.

DM: Ez épp egy olyan helyzetben hangzik el, amikor a főszereplő kilép, vagy legalábbis kinéz a buborékból, és intelligens fiúként pontosan érti, amit lát. De a mondat második fele csak az első felével együtt érvényes, hiszen a főhősöm azt is látja, mennyi szépség és szeretet van Budapestben, és még mennyi lehetne, ha hagynánk.

MN: Veled kapcsolatban többször szóba került kritikákban, hogy „a nagy meleg regényt” várják tőled, ehhez képest egy heteroszexuális szerelmi történet adja a könyved gerincét.

DM: A nagy meleg regénnyel kapcsolatban csak annyit mondhatok, hogy az már megszületett, és Emlékiratok könyve a címe. És az efféle olvasói elvárásokkal szemben egy írónak legszentebb szakmai kötelessége, hogy ne feleljen meg nekik. Ezzel együtt van a könyvemben a homoszexuális szál is, hiszen a főszereplőt két apa neveli.

MN: A Budapest-könyvnek tartott művedet teljes egészében külföldön írtad meg. A mitológiagyártás, a varázslatos elemek játékba hozása mennyiben van összefüggésben ezzel a távolodásoddal?

DM: Engem alapvetően mindenben a varázslat érdekel. Pontosabban az, ahogy a varázslat és a mítosz időről időre felsérti, szétzilálja a leghétköznapibb valóság szövetét is. De ez a könyv bizonyos értelemben már nem a mai Budapestről szól, hanem a tegnapiról. Amikor 2013-ban elkezdtem írni az első változatot, egy nagyon naprakész regényszöveg volt a fejemben, de aztán különböző okok miatt csak nyolc évvel később fejeztem be a könyvet, amikorra az a Budapest, amelyben a történet játszódik, már a tegnap részévé vált. Ha a 2021-es Budapestről kellene írnom, azt már csak az emigrációból időnként visszatérő ember kívülálló nézőpontjából tudnám megírni.

MN: Lehet, hogy meg kellene tenned.

DM: A Vízivárosba gyakorlatilag mindent beledolgoztam, ami Budapesten a külföldre költözésem előtt történt velem, és ez a nagyjából tízéves távlat jót is tett a szövegnek. Tehát, ha szigorúan időrendben haladnék, akkor a következő regényemnek inkább az izlandi időszakomról kellene szólnia, de hát ezek a dolgok nem működnek ilyen kiszámíthatóan.