Húsz éve volt. Nem „építette fel” a szerzőit, nem hitt a marketinges hókuszpókuszokban és az állami támogatásban – de akkor hogyan csinálta meg a legtekintélyesebb kortárs szépirodalmi kiadót?
Magyar Narancs: Már nem a kiadói irodájában beszélgetünk, hiszen hetekkel korábban átadta az ügyeket Nyáry Krisztiánnak, aki viszont hivatalosan csak március 6-án lép az ön örökébe. Miért várnak addig?
Morcsányi Géza: Mert húsz évvel ezelőtt ezen a napon léptem be a Magvetőbe.
MN: Hogyan búcsúzott most?
MG: Igyekeztem minden szerzőt személyesen felkeresni, vagy legalább telefonon felhívni, és meg kell vallanom, hogy abban a pár napban és azóta is annyi tömény szeretetet kaptam, hogy ha ezt előre tudom, már korábban nyugdíjba megyek. Vicc vége.
MN: Azért nem fognak tétlenül telni a nyugdíjasnapjai, hiszen a Líra csoport igazgatója lett. Mi lesz a feladata?
MG: Mindenképpen közel akartam maradni a Magvetőhöz, s a cégcsoport tulajdonosa, Kolosi Tamás ajánlotta ezt a pozíciót. Igyekszem minden módon hasznossá tenni magam, rengeteget fogok olvasni, olyan műveket keresni, melyek akár a Magvetőnek, akár a cégcsoport más kiadóinak megfelelőek lehetnek (erről lásd keretes írásunkat – a szerk.). Az utóbbi időben egyre kevesebb időm volt erre. Igyekszünk a cégcsoport ügyeit is egységesíteni, például a szerződések vagy a marketing területén, ebben is segédkezni fogok.
MN: Az ön döntése volt a visszavonulás?
MG: Igen, teljes egészében.
MN: Belefáradt?
MG: Egy ideje némi ingerültséget tapasztaltam magamon. Nem a kollégáimmal vagy a szerzőinkkel, hanem a döntésekkel kapcsolatban. Ekkor gondoltam azt, hogy egy kicsit távolabb kellene lépnem a napi „gyári” munkától. Másrészt pedig megszoktam, hogy a saját értékrendem, judíciumom, ízlésem alapján dönthetek, s ezt az utóbbi időben veszélyben láttam.
MN: Valamiféle tulajdonosi nyomás miatt?
MG: Nem, dehogy, soha semmilyen fontos ügyben nem volt nézeteltérésem a tulajdonosokkal, a „legdurvább” beavatkozások is legfeljebb jámbor javaslatok voltak, apróbb ügyekben. Ideális volt az együttműködésünk.
MN: Nehezen hiszem, hogy elbizonytalanodott volna a saját értékítéletében.
MG: Nem voltam biztos benne már, hogy optimálisan működik-e az ízlésem, a döntéseim hatásfoka, a körülmények mérlegelése.
MN: Olyan drámaian megváltozott a könyvkiadás, hogy arra már nem tud reagálni?
MG: Hiszek abban, hogy a szépirodalom speciális és fontos területe a könyvkiadásnak, bár gazdaságilag egyre kisebb szegmensét jelenti.
| ||
MN: És a társadalmi hatása is egyre kisebb. Mi ennek az oka?
MG: Számtalan oka van: a felvilágosodás vége, a multikulturalizmus újabb keletű válsága, nálunk, Kelet-Európában a szocializmusból hozott népművelési igény megszűnése, vagy éppen a technológiai forradalom, amely egyszerre demokratizálta és profanizálta a kultúrát. Ezek együtt idézik elő a paradigmaváltást, ami persze nem csak a kultúránkat alakítja át. Az értelmiség társadalmi hierarchiában betöltött fontos szerepe a felvilágosodással kezdődött, és mára megszűnőfélben van. Nem tudom, hogy mindez alkony-e, vagy egy olyan változás, amelyet a letűnő nemzedékek általában értetlenkedve néznek, és azt mondják keserűen, amit a Chicago című musicalben a két levitézlett kurva énekel: „no more class – nincs többé elegancia”.
MN: Ez az elegancia volt a szépirodalom?
MG: Megváltoztak a szórakozás, az információszerzés, az énkép kialakulásának forrásai. Megkopott a vonzereje azoknak az irodalmi műveknek, amelyek valaha például egy generációt késztettek az öngyilkossággal való kacérkodásra, vagy felszabadították egy női generáció gondolkodását. Ma nem innen szerezzük be az élethez szükséges útravalót, hanem néhány mondatos internetes szövegekből vagy show-műsorokból. Lehet, hogy ebben a környezetben az a finnyás kiadói modell, amit nekem nagy mázlimra sikerült kialakítanom, és ami mögött ott volt az elitizmus kimondott igénye, ma már nem működtethető.
MN: Aranykor volt ez a mából nézve, pedig a kilencvenes években egyáltalán nem volt törvényszerű az sem, hogy állami gyámkodás nélkül meg tud maradni a Magvető a kortárs szépirodalom kiadójának.
MG: Mi kezdettől úgy álltunk hozzá, hogy nemcsak jónak, de üzletileg is rentábilisnak kell lennünk. Úgy látom, végül ez lett a siker kulcsa.
Névjegy
1952-ben született, közgazdászként végzett, majd színházi dramaturgként dolgozott. Néhány éves folyóirat- és könyvszerkesztői gyakorlat után, Esterházy Péter javaslatára lett a Magvető igazgatója, amely vezetése alatt – és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése díjának 2001-es alapítása óta – ötször lett az év kiadója. Itt jelennek meg többek között Bodor Ádám, Esterházy Péter, Krasznahorkai László, Kertész Imre, Parti Nagy Lajos és Závada Pál könyvei, György Péter és Földényi F. László tanulmányai vagy például Gabriel García Márquez, Thomas Pynchon és Ljudmila Ulickaja regényeinek fordításai. Morcsányi mindeközben a Radnóti Színház dramaturgja volt, az orosz drámairodalom egyik legaktívabb (újra)fordítója.
Márciustól a könyvesbolthálózatot és webshopot is üzemeltető Líra Könyv Zrt. igazgatósági tagjaként és a Líra Kiadói Csoport igazgatójaként folytatja. Utóbbihoz tartozik a Magvető, az Athenaeum, a Corvina, a Rózsavölgyi és Társa, a Manó Könyvek és a General Press.
MN: Bár sok független kiadó mondja azt, hogy könnyű önöknek, a 4-5 milliárdos forgalmú Líra csoporttal a hátuk mögött.
MG: Ez mellékes. Vannak minőségi ellenpéldák az utóbbi két évtizedből: Kalligram, Agave és még sorolhatnám. Különben sem lehet úgy valamirevaló kiadót működtetni, hogy majd a tulajdonos a zsebébe nyúl, mi meg a pénzből kiadunk szép könyveket. A Magvető mindig is abból élt és működött, amit a szerzőink révén úgymond megtermeltünk.
MN: Sikerült a legnagyobb nevek jó részét megszerezniük. Hogyan csábította őket a Magvetőhöz?
MG: Remélem, hogy a minőség volt a legfőbb vonzerő. Aztán a stabilitás. Képesek voltunk biztosítani számukra, hogy ha nem is mindig fényesen, de kiszámítható módon legyenek bevételeik a műveikből. Másrészt pedig, azt hiszem, egy kiadónak úgy kell szeretnie a szerzőit és műveiket, mint a… mint valami gyerekféléket. És ezt a szerzőknek érezniük is kell. Apróságokban is, ha lehet. Az egyik legsikeresebb könyvünk például a fáma szerint végül azért lett a miénk, mert a szerző előző kiadója egy másik könyv borítójánál nem vette figyelembe a szerző ellenvetéseit. Biztos, hogy nálunk sem volt mindig mindenki maradéktalanul boldog például a borítójától, de dolgozni mindig ezen dolgozunk. Elvégre nem a szerzők vannak miértünk, hanem mi őértük.
MN: Hova tűnnek a szépirodalom olvasói?
MG: A korábbi vásárlók és olvasók valószínűleg nem tűnnek el. Hiszen a könyvekre költött összeg idehaza nem változik, egy amerikai felmérés szerint pedig a fiatalok nemhogy kevesebbet, hanem többet írnak és olvasnak, mint a korábbi generáció – legföljebb sms-t, blogot, online szövegeket. Nyilván így van nálunk is. Mindenesetre a piacon csökken a minőségi szépirodalom aránya, és többek között a kommerszé vagy a sokféle non-fictioné növekszik. Amelyeket egyébként egyre profibb módon prezentálnak, már a múlté a kilencvenes évek igénytelensége, rossz ízlése. Ezek könnyedén elszívják a levegőt az igényes szépirodalom elől.
MN: Esterházyt felváltja Coelho?
MG: Nem ez a lényeg, de biztosan van sok olyan könyvvásárló, aki korábban csak sznobériából vette meg Esterházyt, és ma már nem teszi, azt a néhány ezer forintot olyan könyvre költi, ami konfekciósabb az ízlésének.
MN: Mit lehet ez ellen tenni?
MG: Egyrészt semmit, most ez a világ rendje. Másrészt, ha lenne egyetlen üdvözítő válasz, és én azt tudnám, talán még a Magvetőben beszélgetnénk. Ez ügyben immár Nyáry Krisztiánban és Dávid Annában bízom erősen (Dávid Anna a Magvető Kiadó főszerkesztője lett – a szerk.). Biztos vagyok benne, hogy egyfelől kellő empátiával, intellektuális odaadással fognak kapcsolatot tartani a szerzőkkel, másfelől találnak olyan megoldásokat, hogy a szerzőknek ne kelljen a fülükkel figurázni és az orrukkal orgonázni, ha megjelenik egy könyvük, mégis legyen esélyük rá, hogy az eljusson az olvasókhoz.
MN: Nyáry Krisztián műveivel, önmaga felépítésével is megmutatta, hogy érti az idők szavát. Ön választotta ki az utódait?
MG: Teljes egyetértésben a tulajdonosokkal. Dávid Anna már dolgozott a Magvetőben, részben anyagi okok, részben az én munkamódszerem miatt váltunk el egymástól, de a lehető legteljesebb szeretetben. Szuverén, nagy tapasztalattal rendelkező kiadói szakember. Nyáry Krisztiánt pedig onnan ismerem, hogy egy általam szerkesztett antológiába írt egy remek kisesszét a magyar könyvkereskedelem zivataros történetéről. Imponáló volt a tárgyi tudása, illetve az, hogy össze tudta egyeztetni a szerzői attitűdjét a piaci logika megértésével.
MN: Ön hogyan építette fel a magvetős szerzőket?
MG: Sehogy. A hajam hullik ettől a szótól meg a mögötte megbúvó szemlélettől. Én csak bíztam bennük. És megtettem mindent azért, hogy mindaz, ami rajtunk múlik, a legoptimálisabb legyen a könyveik számára, a határidők, a nyomdai munka, a reklám, satöbbi. A mi szerzőink nem termékek, amiket fel kell építeni.
MN: A könyv viszont az.
MG: Igen, terméknek termék, de egy „felépítendő” árucikkel összehasonlítva még a lektűr esetében is hatalmas a bizonytalansági tényező, hát még egy igazi regénynél. Ki tudja, milyen hatást vált ki egy mégoly kitűnő regény is, kit szólít meg, hogyan működik? Elmondok egy jellemző példát: pár éve egy addig ismeretlen szerző nagyszerű regénye „mellé” mi is metrós plakátkampányt tettünk, de ez a hagyományos irodalmi közönséget inkább elriasztotta, akik viszont a plakátok hatására megvették, közülük sokan csalatkoztak, mert mást vártak, olyasmit, amit általában a metróban hirdetnek. Máig lelkifurdalásom van a szerzővel szemben. Nem hiszek a marketinges hókuszpókuszokban, próbáltam inkább a minőségre, a szerencsére és a megérzésre hagyatkozni. Gyengébb pillanataimban azt mondom, halkan, hogy a szerzőink meg ne hallják: egy könyv, ha akar, siker lesz, ha nem akar, akkor a fejünk tetejére is állhatunk, hiába.
MN: Azért nem bízták csak a szerencsére...
MG: Tény, hogy az egyik első könyvplakátot mi csináltuk, a Jadviga párnájához készült. Arra már nem volt pénzünk, hogy reklámhelyeket is vásároljunk hozzá, legfeljebb Závada rakott ki egyet a törzskocsmájában. A siker ugyan biztosan nem ezen múlott, de később, amíg a BKV hagyta, fenntartottunk a Deák téren egy óriásplakátot. Mi csináltunk először a könyvheti újdonságainknak színházi irodalmi estet, ahol a közönség már húsz éve is hajlandó volt fizetni a jegyért.
MN: Segítene a szépirodalom helyzetén a nagyobb állami támogatás?
MG: Önmagában nem. A bolsevik ideológia azt tanította, hogy a művészettől már másnapra jobb emberek leszünk, ezért dotálták a kultúrát. Ma már tudjuk, hogy nem így van. Ettől még, ha kulturáltabb államunk lenne, az támogathatná erőteljesebben a nemzeti irodalmat, hiszen ebből mindannyian profitálhatnánk, akár az országimázs terén is. Ma alig-alig teszi. Amit tesz, sokszor kidobott pénz, például ha olyan írókat igyekszik futtatni külföldön, akikre nincs kereslet. Ehhez járul a súlyos egyoldalúság, ami a kevés pénzt elosztó kuratóriumokban megfigyelhető, amelyek azt hiszik, hogy ők mint állam eldönthetik, ki jó és ki nem. Mint az állami irodalmi díjaknál. Szóval szerintem maradjon csak az állam minél távolabb, és adjanak minél több, sokkal több ösztöndíjat a fiataloknak.
