Sport

Kérdés, ki véd. Ez nem kérdés, ő, csak ő, csak ő. Pedig az a potya, ilyenre csak álmában gondol a kapus, hogy aztán sokszor előjöjjön, valóban. Barátom, kapus, mondotta, ezt ő is kivédte volna. Vagyis hogy nem védi be. Zubi a vébé előtt megsérült, a kapitány sietve szólt: nem gond, majd betolják a betegágyat a kapuba, Zubi a helyén. Nem, ez még nem a palliatív részleg. Kapus, elfekvő. A másik meg, óriás sómen, magabíz és magamutogat, udvarol, hogy Zubi a világ legjobb kapusa, még élő legenda, de azért rúgni fog neki. Két capus, kezet fognak, ki-ki ketrecébe, bolondok. Jól van, Zubi védi az első gyönge lövést, szurkolok neki. Chila fölnyúl, elnyúl, Zubi fogja a fejét, ez nála gól. Chila mosolyog, ő már tudja, ma se kap, Butrague-o és Juanito még csak nem is kispados. Ezek a mai fiatalok, Enrike Lajos, mit akarsz. Én is nyugodt vagyok, Zubinak úgy sincs semmi dolga, egyedül Benitez veszélyes, ő ad, idézet a sportlapból, munkát a hálóőröknek - közülük is természetesen Zubizarretának, jé, később is Benitez csikart ki tapsot a nézőktől, idézett mű. Ez a meccs Chiláról szól, bűvészkedik, Chili-Chalavári Chilavert, s eljő az ő pillanata, fölmegy, szemben Zubi, két kapus közt a sorfal, labda kipattan, Chila rohan vissza. De szép lenne, ha Zubi beívelné! Zubizarr, éta. A spanyolok utolsó esélye, szabadrúgás tizennyolcról, veszélyes is lenne, ha Chila rúgná, Chila ezt is védené. Hierro emberbe, vége, armada horgaszt, de minek örül Chila? Jön Nigéria, a spanyolok a bolgárokkal, bármelyik továbbjuthat, vébét is nyerhet, vicc. Mindegy, egyik se érdemli meg, Chiláék se, mindegy, a franciákkal kerülnek össze, és elszállnak, lesz igazság. Ezt olvasván már tudható.

Ha valami emlékeztet ezen a világbajnokságon arra a merő csúfságra, amit úgy neveznek, magyar labdarúgás, az az osztrák válogatott, legalábbis ami az ötlettelenséget, a "csak ezt ússzuk meg élve" hozzáállást illeti. Azok a középpályán történő fantáziátlan megoldások, azok a sehova sem vezető támadgatások mind-mind a hazai versenyzőket juttatják eszünkbe, mégis van két rohadt fontos különbség: az egyik az erőnlét, a másik meg, hogy ezek a robotok nem roskadnak össze bekapott gól esetén, nem kezdenek el egymásra mutogatni, nem fogják a tésztára, a politikai helyzetre, az esti horrorfilmre, hanem tovább csinálják azt a lelketlen műbalhét, amiről azt hiszik, hogy labdarúgás. Eddig nekik volt igazuk, előbb Kamerun, most meg Chile ellen tudtak egyenlíteni jóval az utolsó utáni percekben, de egy pillantra se gondoljuk azt, több ez, mint mázli.

Kábé a meccs huszadik percében, pedig akkor még 0-0 volt az állás, és nagyon nem volt kibékülve Sztoicskov csatárral. Itten most a győztesekről kellene írni, de nekem a vesztesek sokkal szimpatikusabbak általában, nem én tehetek róla, talán a külvárosi klíma teszi.

Magyarországon négy csapatnak szokás drukkolni a vébén. Brazíliáról az ember hét- és tízéves kora között megtanulja, mit jelent, megszerzi az aktuális gombfocicsapatot, tizenegyedik szülinapjától kezdve sárga mezben alszik. Hasonló alapokról szurkolnak sokan az olaszoknak és az angoloknak, a negyedik lehetőség pedig Hollandia, talán mert végül mindig elbuknak, talán az Ajax miatt, vagy csak mert olyan megdöbbentően normális ország.

A fiktív portugál dialektusok lelkes feltalálói, Faragó Richárd és Hajdú B. István távozása legfeljebb profiltisztításnak lehetett szánva, fiatalításra senki sem gondolt, pedig érdemes lett volna. A két Romáriuval az ő nyelvészeti leleményükön kívül a világon semmi baj nem volt. Jó, Faragó erős izgalmi állapotban irtózatosan kukorékolt, egyébként azonban felkészült, lelkesedett, Hajdú B. pedig még egy telesportos öttusa-összefoglalóból is képes volt valami átgondoltan poénos marhaságot kanyarítani.

Ez a kislány, hogy ennek micsoda egyensúlyérzéke van! Ahogy ebben a partiban balanszírozott! Hát az valami csodálatos! Micccsoda egyensúlyérzék! - a beszélő nyilvánvalóan hülye, Polgár apuka is szívesen szabadulna már tőle, de a visszataszító rokkagép csak mondja és mondja, mint aki tegnap végzte el az idióta gesztusok tanfolyamát. Nem ő az egyetlen érdekes ember a nézőtéren.

Ravanellit influenza (!!!) miatt hazaküldték, a vénséges vén Bergomi a cseresorban, a hentes-mészáros vonal tehát mellőzve. Maradt a ragyogás, megannyi élő Raffaello-modell patyolatfehér mezben, akik világbajnokságot nyerni jöttek, és ezt akár komolyan is gondolhatják. Úgy tűnt, ez itt az olaszok napja, az ellenfél nem tényező. Chile válogatottja az egy szem Zamoranót (aki, valljuk meg, azért elég nagy király a Real Madridban) leszámítva, nevenincs zenészek gyülekezete.

Na ilyen meccset már láttam. A két, kiöregedőfélben leledző csapat pontosan azt nyújtotta, amit el lehetett várni, azaz semmit, akár a nyugdíjas csigaszedők, ott röfögtek a címeres mezben, aztán egyszer csak Ilia bumm, gól, mondták, milyen szép. Ültek körülöttem, ilyenkor mindig ülnek, ők mondták, én is mondtam, ja, milyen szép. Tényleg szép volt. Azt is mondták, hogy a kolumbiaiak azért játszanak ilyen vehemensen, mert ha nem nyernek, akkor lelövik őket, meg azt is mondták, hogy kokain. Mind a kettőt negyvennyolcszor, pedig már előszörre is olyan volt, mint a Pintér Sándor kinevezése: megindokolhatatlan és szomorú. Nem lehet többé nevetni, mert az epénket rágja az idő. El kéne menni innen, hamarost.

Derék perzsáink, mármint a vezetők mindent megtettek a csapat nyugalmának érdekében, hitték ők. Azt a javaslatot, hogy a szálláshelyen belül minimecsetet építsenek, és a vb ideje alatt a városka hölgylakói csadorban mászkáljanak, ugyan "Mega-kisfaszom!" felkiáltással elvetette a helyi képviselő-testület, de az alkoholtilalomra való kérést akceptálták, ezenkívül minden szobába tévét szereltek, merthogy azt nem tiltja a Korán. A hálátlan focisták válaszképpen becsempésztek x liter bort, bónuszként néhány ledér leányzóval, és amúgy istenigazából beszittyóztak. Egy egész csapatot persze nem lehet hazaküldeni, a fatva kihirdetése meg ráér otthon. Ott áll tehát az iráni válogatott a pályán, szemben a jugók. Mijatovic csatárzseninek olyan a búrája, mint Marinko Magdának, csak néhány fokkal butább. Az irániak viszont láttak már otthon is ezt-azt, ennek megfelelően esélytelenség ide vagy oda, simán lefocizzák déli felebarátainkat. Bár a kaput nem találják el.

Szólt, nézzük együtt, a BEK-döntőn is bevált, régen volt, nyert az Ajax, Kluivert gólját nem is akarta elhinni, csak a repléjnél üvöltött föl. Ajax-mezben most is, sál, ha gólt rúgnak, ne nagyon ölelgessem, a pitbull még félreérti, maradok nyugton. Nem félek, nincs gól, a belgák néha kijönnek az ötösről, holland kapus költői magányában, kapufa, Alatta van der Sar. Barátom üveg sört szorongat, persze Amstel, figyeld meg, találnak egy gólt, mármint a belgák, figyelek, ezek sose, erre Wilmots majdnem bemelleli, simán nyertek, irigylem a barátomat, aki szurkol, már fehér a sörösüveg nyaka. Persze én is a hollandoknak, ki nem, aki magyar, holland, ők is kétszer bukták el a döntőt, holland-magyar közös határ, egy könnytenger mossa partjaink. Mit izgulsz, ez nem az Ajax, csak az egykori, Ajex, Overmars, régi kedvencem, Cruyff legendás 14-es mezében, átmegy a jobbszélre, hiába, Kluivert alibizik és pöcsöl, mér nem hozza már le, na, a bíró leveszi a pályáról, könyöklés, Staelens, aki eddig csak rúgott, harapott és körmölt, most okosan nagyot esik. Barátom káromkodik, enyhe rasszizmus, istenem, a balbekkiskolában tananyag. Egy belga cserénél kiírják, Winter helyett Bergkamp, aztán igazándiból is, majdnem gólt lő, majdnem. Seedorfot leviszik, barátom megint beindul, nem felejtette el neki azt az EB-tizenegyest. Mér nem lövik át őket, hol van Jonk, bejön, de öt kűman kéne. Riporter is a hollandoknak jóestétjószurkol, a végére szinte átállok, barátomra nézek, s pitbulljára, mégse. A csereként beállt zaire-i belga egy ütemet késik, ha ez gól, barátom ma szobapálmának álcázva Nigériának szurkol. Vége, csend van, barátom sebeiről a pitbull hessegeti a legyeket. Vigasztalom, Mexikót és Koreát kitömitek, út a döntőig, ahol persze kikaptok tizenegyesekkel, a belgáktól, harmadszor se sikerül, a pitbull is mérgesen néz. Dia-dia, Hollan-dia, nincs még vége, három a holland igazságtalanság.

Képzeljük el, és mért pont ezt ne képzelhetnénk, hogy mégis lesz vébé: a lapzárta pillanatában ugyanis még bármi lehet; például az, hogy az Air France-pilóták cakompakk elsztrájkolják az egészet, a sebtiben felavatott gyepeket eurokompatíbilis lábasjószágok rendelkezésére bocsátják, a tévé meg az ukrán tekebajnokságot adja helyette, lassításban nézhetjük végig negyvenhétszer, amint Popovalenkov a Donbasszból elgördíti legendás kilencesét, hat bábu, két néző meg valami hivatalos személy.

Hajrá, brazilok, bődül el mellettem egy nagydarab ember a katafai pálya szélén, miközben a partjelző vigyázzba vágja magát, és -szakzsargonnal élve - lesen állítja meg a katafaiak előretörő csatárát. Jól van, Béla, te legalább józan vagy, magasztalja föl a zászlós embert Ruszki, az alsóberkiek egyik vezérszurkolója. Különösebb tétje már nincs a mérkőzésnek, Brazília, vagyis az Alsóberki FC már két héttel ezelőtt megnyerte a körzeti bajnokságot, miután a Rönök SE elleni derbit a 70. percben, 12-0-nál, komolytalan játék miatt lefújta az ügyeletes sípmester.

A nyolcadik kerületi kultúr- és sportügyi paradicsomban, az Orczy-kertben már megkezdődött a Józsefvárosi Napok elnevezésű rendezvénysorozat. Idén a helyi roma-rendőr barátság erősítésére focimeccset is szerveztek, és ezt évről évre meg szeretnék ismételni. A pályán igazoltatás nem volt, viszont a barátságos mérkőzésen 5-1-re verték a romákat a rendőrök.

Felhívott a csajom, hogy az anyja sokkos állapotba került, mert reggel szokás szerint kiengedte a kertbe játszani a család pár hónapos macskáját. A kis édes kiugrott a gyepre, ahol már várta borzas fekete játszópajtása, aki egy szó nélkül rápattant és ordasul megdugta. Nem is egyszer. A két állat azóta is ott visítozik összegabalyodva, pont az amerikai konyha nagy ablaka előtt. A rettegő család képtelen szétválasztani őket. Itt rám van szükség. Bepattantam a kocsiba, a hátsó ülésre bedobtam Tapit, és a biztonság kedvéért egy horgászbotot. A családi fészek közelében folyik ugyanis a Bara patak.