A Körmendhez tartozó Alsóberki központja a Dankó Pista utca. A név ezúttal találó, a Berkiben élő egykori muzsikus cigányok famíliái éldegélnek itt a Miami borozóval kezdődő házakban. Ahogy errefelé mondják, mindenki néhány család valogavége, hiszen jóformán az egész utca rokonságban áll egymással. Hajdanában-danában a muzsikálás volt az egyik legfőbb bevételi forrás, a szórakozóhelyeken, a bálokon, a búcsúkban és a lakodalmakban szívesen látták az Alsóberkiből jött bazsevistákat. A népi humor is nagy becsben tartotta őket, máig fennmaradt az az üde kis történet, amikor a búcsúba járó roma zenészek bekopogtatnak egy házba, meglátják magukat a falon lógó nagy tükörben, és beletörődve konstatálják: "Dzsassz, itt már vannak."
Az itteniek
nagy része a kenyerét mégis szó szerint a kemencében kereste, mivel a közeli téglagyárban főleg romákat foglalkoztattak. A munka legszebb és legemberibb fázisa többek elmondása szerint az volt, mikor nyáron ki kellett hordani a kemencéből a kész téglákat. Ez javítja a férfiember állóképességét, és a kicsinyke bér azonnali elköltésének vágyát. Egyes teoretikusok szerint az ehhez hasonló brutális fizikai munka majd minden esetben közösségteremtő. Talán ennek köszönhető, hogy néhány évtizeddel ezelőtt Alsóberkinek már volt focicsapata, csak akkor még a nagyon gyakorlatias Téglagyár FC néven nyomultak. Az öregebbek máig könnyes szemmel emlegetik
Ruszki Sanyit,
a zseniális labdazsonglőrt, de néha a mesékbe szövik Siti Muki nevét is, aki például egy körmendi orvosdoktor leányát is képes volt elcsábítani. Aztán a Téglagyár csapata a régi internacionalista szokások szerint fuzionált a szomszédos Horvátnádaljával, ám a nádaljaiak állítólag szisztematikusan elüldözték a romákat a csapatból, akik eztán egy téglagyári énekkarba tömörültek, és szívet-lelket gyönyörködtető kórusművekkel szórakoztatták a nagyérdeműt. Igaz, egykori szemtanúk szerint ebbe is belevittek néha egy kis virgát, olyan terceket nyomtak a szimpla kórusművekbe, hogy csilingelni kezdtek a kitüntetések az első sorban helyet foglaló elvtársak zakóján. Aztán bezárt a téglagyár, a kórus tagjai már csak a helyi italmérésekben csillogtathatták meg kivételes képességeiket. Most viszont megint van csapat. És nem is akármilyen.
Állunk a pálya szélén, előttünk diadalkapu, rajta kicsikét elfolyt, kék-sárga színű felirat: Alsóberki FC. Teljesen fölösleges alakoskodni és sunyi kérdéseket föltenni, hogy vajon miért éppen a kék-sárgát választották az egyesület színéül, Horváth Nyuszkár József, a csapat menedzsere szemrebbenés nélkül adja meg a választ. Mert ez a brazilok színe.
Nyuszkár
- mint még jó néhányan Alsóberkiben - fában utazik, és régi mániáját óhajtotta beteljesíteni azzal, hogy csapatot szervez. A miértre teljesen váratlanul nagyon egyszerű választ ad, miszerint szeretné, ha a gyerekek sportemberekhez méltóan élnének, megerősödnének, és nem csavarognának, nem kóvályognának a kocsma környékén.
Mellettünk éppen tízévesforma kölykök rodeóznak a fűnyíró gépekkel, jöttünkre kicsikét kicsinosítják a pályát, amin a gazda büszkeségével mutat körbe Nyuszkár, megemlítve, hogy néhány hónappal ezelőtt itt még döglött kutyákba és kiszórt pulykabélbe kapott bele a Rába felől fújó szél. A pályához szükséges terület egy részét az önkormányzattól kapták, a másik részét pedig a téesztől bérlik. A pálya szintje 50 centivel magasabban volt, s mivel korábban csatornáztak errefelé, egy felvonulási épület és némi beton is maradt örökség gyanánt. Meg néhány szilvafa az eldobált szilvamagok után. Három hónapjuk volt a bajnokság startjáig, ám ekkor a romák már nagyon akarták ezt a csapatot. Gyűlések is voltak, ahol elhatározták, hogy megalakítják az Alsóberki FC-t, és a Dankó Pista utcában gyűjtésbe kezdtek, amit hivatalos formulával élve tagdíjszedésnek is nevezhetünk. Dózeroltak, grédereztek, füvesítettek, fásítottak. Elkészült a diadalkapu, amit minden mérkőzésre virággal borítottak be, csak a felirat látszott ki, hogy Alsóberki FC.
Elkezdődött a csapatépítés
Hazahozták a más csapatokban játszó romákat, és bevettek néhány benősült "parasztot" is, ahogy errefelé nevezik a fehér embert. A leendő játékosoknak egyetlen kikötésük az volt, hogy a Gagarin legyen az edző. Nem jártak ezzel a kérésükkel a fellegekben, hiszen Horváth Gagarin Antal, a Tóni korábban már trénereskedett a "nagy" körmendi csapatnál is, mi több, irányításával a körmendiek megnyerték az NB III-at. Aztán mégsem indultak az NB II-ben, s ekkor szárnyra kapott egy pletyka, miszerint a vezetésben helyet foglaló Horváth Péter (a Nyuszkár bátyja) és a Gagarin, vagyis a romák, eladták az indulási jogot. Erre aztán vették a kalapjukat, és otthagyták a körmendieket. Gagarinra egyébként még a legöregebb Körmend-szurkolók is úgy emlékeznek, mint a roma kölyökzsenire, akinek a bal lába csak Maradonáéhoz volt hasonlítható. Szabadrúgásból például akkor is elcsavarta volna a labdát a sorfal mellett, ha tízen állnak be a védőfalba. Hívta a Rába ETO, a Haladás, a Honvéd, de maradt Körmenden, most pedig az Alsóberki zseniáltrénere.
Nehéz volt
összeszedni a csapatot, sokan a játékosok közül még soha nem voltak egyesületben, idézi fel a zavaros kezdeteket Gagarin, a 38 esztendős Mester. Az első időkben be kellett állnom, két mérkőzésen játszottam, két gólt rúgtam, konstatáljuk egy elégedett mosollyal, hogy vannak még itt tartalékok. Az is előfordult, hogy Horváth Peti 48 évesen szállt be centerhalfot játszani.
Sokan lemorzsolódtak, mint a Hópehely például, de az is megesett, hogy az edző a saját unokatestvérét zavarta el melegebb éghajlatra, mert amikor az unokabáty edző ráförmedt, hogy hová rúgod a labdát, legközelebb az a válasz érkezett, hogy neked, és a labda valóban a kispad felé gurult.
A roma játékosokról mindenki tudja, hogy technikailag nagyon jók, pengések, hiszen akár a zene, a foci is a vérükben van, kapok szakszerű választ arra a kicsikét bunkó kérdésemre, hogy mennyiben más egy roma focista, mint egy nem roma. Gagarin szerint, ha például elmagyarázza nekik, hogy mi az a területkiürítés, azonnal megértik, végre is hajtják, ám végrehajtás közben azért egy kis csingát még belevisznek. Egy ilyen gárdát csak úgy lehet sikerre vinni, ha megfelelő erőnléttel bírnak. A Dankó Pista utca például 1510 méter, ezt minden játékos tudja, mert ott volt az alapozás, meg a vasúti felüljárónál, ahol lépcsőztek. Lett is eredménye. Makai István, a csapat gólvágója például mélyen a szemembe néz, és illő komolysággal csak annyit mond, hogy ő például mérkőzés előtt soha nem inna meg egyetlen üveg sört sem. Makai egyébként igazi profi, még Ausztriába is átjárt focizni, de megjárta Belgiumot is, ahol egy pékségben dolgozott, mellette viszont időt szakított arra, hogy néhány átlépős csellel megfektesse a belgákat.
Beindult a verkli,
az Alsóberki pedig sorozatban gázolta le az ellenfeleket. Közben tovább tombolt a közösségi szellem, volt olyan eset, hogy azért maradt el egy edzés, mert az egyik játékost akkor értesítették, hogy átvennének tőle facsemetét, s a csapat odahagyva az edzést, elvonult csemetét kiszedni. A közösségi szellem akkor is kidomborodott, amikor Rábafüzesre átzarándokolt a nagy rivális, Máriaújfalu húsz-egynéhány szurkolója, hogy belekössenek a berkiekbe. Volt egy kis cigányozás, ám Berkiből éppen százan kísérték el a csapatot, és a tömegverekedés során hamarosan felülkerekedett a túlerő, és persze a közösségi szellem. Gagarin szerint egyébként gyakran előfordul, hogy lecigányozzák őket, de edzői utasítás, hogy erre nem szabad reagálniuk a játékosoknak, tilos kiszólni a pályáról, egész egyszerűen le kell nyomni az ellenfelet.
Ezzel az alapvetéssel jutottak el a bajnokavatóig, amely után Gagarin mester új jelszót adott ki. Halál a májra, utasította játékosait, és megkezdődött a birkapaprikás és a halászlé szervírozása. A pálya melletti területen hajnalig tartott a fieszta, Teta néni a Miami borozóból egyvégtében hordta Fiat Unójában a szükséges italokat.
Ilyenkor mindig
nagy kérdés, hogy kit szemelnek ki az alacsonyabb osztály játékosait is fürkésző gonosz ügynökök. Ha tudják, vigyék őket, mondja Nyuszkár, a menedzser. Bár nekünk az a tapasztalatunk, hogy inkább jönni akarnak. Arra is ígéretet kapunk, hogy akkor is marad a jó csapatszellem, ha a megyei kettőben majd becsúszik néhány vereség. Aztán egy listát adnak a csapat segítőiről, legalább valahol legyen megörökítve a nevük, kapacitálnak némi jótéteményre. Horváth Cinder József, Horváth Szentjános János, Horváth Csinik Sándor, Horváth Bagós Attila, Horváth Bábel Géza, Horváth Orkán Zoltán, Horváth Kapitány László, Sárközi Jenő, Kovács József, Horváth Péter, Varga Lajos és a Makai család. És a többi roma, akik pengetik a tagdíjat.
Katafára már bajnokként érkeznek a fiúk, délelőtt tízkor, negyven fok melegben. Egy komolyabb becsúszás után a megcsappant fű azon nyomban kiég, ám a három Horváth Zsolt közül a Piro gyorsan lerendezi a mérkőzést. A kis Csinik jól irányít, Cinke hajt rendesen, 3-1 után már cserélni is lehet, bejön a Tekergő meg a Dodó, ez utóbbi állítja be a 4-1-es végeredményt, aztán összeesik. Akad némi pezsgőfürdő, boldog pihegés a kezdőkörben. Muci, a Téglagyár egykori szélsője a csapat felé irányozza a mutatóujját, az ott a fiam, fordul hozzám bizalommal. Tizenhét éves a gyerek. Aztán föláll mellőlem, leveri a fűszálakat a kempingnadrágjáról, és elindul a kezdőkör felé.
Fodor Sándor
