Magyar Narancs: Mik azok a gyilkos robotok?
Bíró Dalma: Olyan fegyverrendszerekről van szó, amelyek egy algoritmus alkalmazásával emberi beavatkozás nélkül is képesek kiválasztani a célpontot. Az algoritmus fogja „eldönteni”, hogy meghalsz-e vagy sem. Tudjuk, hogy mi az önvezérlésű (autonóm) autó, értjük, hogy nincs benne ember, hogy be van programozva – ugyanígy kell elképzelnünk az autonóm fegyverrendszereket is.
MN: Vagyis miután entert nyomtak a vezérlőteremben, egy másodperc múlva már csak tehetetlenül szemlélheti a monitoron a vezérkar, ha váratlanul mégsem egy terrorista, hanem egy ártatlan gyermek lép ki a célpontként megjelölt építmény ajtaján? Egyelőre fejlesztési fázisban jár a folyamat, be lehet-e tiltatni bármit is ebben a fázisban?
BD: 1998-ban nemzetközi egyezménnyel betiltattuk a vakító lézerfegyvereket, a lézer ilyen irányú felhasználását a hadászatban. Sikerült megelőzni, hogy szériában gyártsák. Így szeretnénk betiltatni a gyilkos robotokat is.
MN: A kampány idén júniusban Magyarországon is elindult. A felvilágosító anyagotokban megválaszoljátok azokat az „ellenszakértői” véleményeket is, amelyek a gyilkos robotok mellett érvelnek. Például, hogy kevesebb katona fog meghalni a hadszíntéren.
BD: De akkor ki fog meghalni, ha nem a katona? A civilek? Róluk nem esik szó. Az autonóm fegyverek használata lehetetlenné teszi az emberi beavatkozást a civilek védelmében.
MN: Az érveitek közt azt is olvashatjuk, hogy „Magyarország az egyik olyan állam volt, amely nem fogalmazta meg az autonóm fegyverrendszerekkel kapcsolatos álláspontját az ENSZ kormányzati szakértői csoport 2018. évi genfi találkozóján” – annak dacára, hogy „Törökország és Dél-Korea után Magyarországon a legmagasabb a gyilkos robotok elutasítása: az Ipsos mérése szerint 74 százalékos”. Mennyire vagy bizakodó?
BD: Amikor azt mondják, hogy utópia a gyilkos robotok betiltása, azt válaszolom: hallottam én már ezt a mondatot ezelőtt 26 évvel, a taposóaknák betiltásakor is.
MN: A Nemzetközi Kampány a Taposóaknák Betiltásáért szociális mobilizátoraként, a Jody Williams vezette csapat aktivistájaként 1997-ben te is átvehetted a taposóaknák betiltásáért folytatott munkát elismerő Nobel-békedíjat. Hogyan lettél a csapat tagja?
BD: 1992-ben másoddiplomásként kerültem ki Svédországba, ahol az ottani kormány felhívására elindult egy civil szerveződés: a kambodzsai első szabad választások lebonyolítására kerestek önkénteseket. Ment a duruzs az egyetemen, én is jelentkeztem, négyezerből hatunkat választottak ki. Ami elsőre meglepett Svédországban, és magába is húzott, az az önkéntesség nagy társadalmi népszerűsége volt. Az emberek ott büszkék rá, hogy önkéntes munkát is végeznek. Nem kell a diákoknak jogszabályban előírni, mint például Magyarországon, hogy meghatározott óraszámban önkéntes munkára menjenek.
MN: Mi történt Kambodzsában?
BD: Az önkéntességem első fél évében egy barátnőm aknára lépett, és meghalt. Annyira szíven ütött ez, azt éreztem, hogy valamit tennem kell. Kambodzsában akkoriban minden hatodik ember taposóakna áldozatául esett, elvesztette a karját, a lábát vagy a szemét… Írtam egy petíciót a kambodzsai királynak, melyben arra kértem, hogy álljon a taposóaknák telepítésének betiltását célzó kezdeményezés mögé, illetve hozzon a kormány politikai intézkedéseket az aknák felszedésére és az áldozatok rehabilitálására. A kollégáim le akartak beszélni, de 1994-ben végül átadtam a petíciót, és javaslatot tettem arra, hogy szervezzünk Kambodzsában egy világkongresszust. A király pedig beleállt. Az első világkongresszusra 1995-ben háromszáz ember jött el, köztük politikusok is, és beindult az aknamentes világot célzó kampány. Ezután felkértek, hogy nemzetközi szinten is legyek a kampány szociális mobilizátora. Különféle projekteket szerveztünk: Genfben ma is áll a Broken Chair, a három lábon billegő szék, mely köztéri alkotásként hívta fel a figyelmet az ügyünkre. Jó ötletnek bizonyult, hogy művészekkel dolgozzunk együtt, mert ők át tudják fordítani nonverbális kommunikációba is az üzenetet. A szív és az agy közötti húsz centi olykor fényévnyi távolság tud lenni… Majd’ száz országba eljutottunk, megcsináltuk a Ban Bus kampánytúrát, az Egyesült Államok 24 államában jártunk, több mint száz előadást tartottunk. És mindenhová elmentünk, ahol az akna áldozatokat szedett, Mozambiktól Afganisztánig, hogy a kormányok és a civilek között párbeszédet indítsunk. Ennek eredményeként mára 164 ország csatlakozott az egyezményhez.
MN: Eljutottál Lady Dianához is, aki az egyik legbefolyásosabb arca lett a kampánynak.
BD: Vele is együtt dolgoztunk, Paul McCartney-val is, így sikerült megnyernünk művészeket, hírességeket támogatónak, többek között Noor jordániai királynét. Elképesztő találkozások voltak… Magam sem gondoltam, hogy ennyi erő van bennem. De épp ez a lényeg: ha a közösséget érintő problémával találkozol az utcán, ne fordulj el előle, nézz szembe a feladattal! Nem kell nagy dolgokra gondolni, kis közösségi tettekre van szükség először. Gondoljunk csak Rosa Parksra, az amerikai feketék polgárjogi mozgalmának egyik vezéralakjára, vagy Gandhi sómenetére! Vagy Greta Thunbergre.
MN: Greta Thunberget a politikai, üzleti élet hatalmasságai szünet nélkül támadják, próbálják nevetségessé tenni. A klímakatasztrófára fókuszáló Fridays for Future tüntetéseket a világ több nagyvárosában szétzavarták, demonstrálókat tartóztattak le. Mire számítasz a gyilkos robotok betiltását célzó kampányban?
BD: Pardavi Márta, a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke éppen a minap mesélte, hogy Greta Thunberget is meghívták a díjátadóra. Nekem is az a célom, hogy meghívjam a gyilkos robotok elleni kampányba. Tudunk egymástól tanulni. Szeretném, ha a fiatalokat ebben a kampányban is tudnánk aktivizálni: ők legalább olyan hatékonyak tudnak lenni, mint a hírességek, művészek.
MN: Greta Thunberg azok szemében is szálka, akik nem tudnak a komfortzónájukból kilépni, hanem inkább az áldozati szerepben tetszelegnek, mondván: úgyis mindent visznek a multik, úgyis visszafordíthatatlan a környezetszennyezési folyamat, úgyis meghalnak civilek a háborúkban, mivel úgyis lesznek háborúk…
BD: Az elkövetők mellett a be nem avatkozók nagy tábora mozgatja igazából a világot, rájuk számíthatnak az elkövetők. Tény, hogy a rendszerszintű kihívások közt a kapitalizmus a legnagyobb kihívás, s ehhez kapcsolódnak a környezetvédelem, a rozsdásodó demokrácia vagy akár a mesterséges intelligencia kihívásai is. Hol van a mi szerepünk, hol van lehetőségünk a beavatkozásra? Alakítója vagyok-e vagy elszenvedője az életemnek, a társadalom életének? Magyarországon az „áldozati struktúra” családi és társadalmi szinten is erősen visszaveti az aktivitást: hogyan állok valami mögé, ha áldozat vagyok? Ez visszaveti a demokratizálódási folyamatot is. Svédországra az ellenkezője a jellemző, és Greta Thunberg ezt az üzenetet tudja közvetíteni a generációjának világszerte. Nem hagyják, hogy belekényszerítsék őket az áldozati szerepbe. Amikor 13–14 éves gyerekeket tanítottam Svédországban, ahová Magyarországról egy „kommunista” berendezkedés társadalomismeretével érkeztem, a tanítványaim – akik valójában engem tanítottak – azt kérdezték: „Dalma, ezt hogy gondolod?! Ha én kimegyek az utcára, és megmondom, hogy mit és hogyan szeretnék, akkor változást tudok elérni!” Kiabálj, ha valami szükségleted van – Svédországban ez nem kérdés.
