Nincs tömeg,
nyolcan-tízen gyülekeznek, ami még akkor is nagyon kevés, ha nem lett volna reklámozva az esemény, és nem lett volna első díjként beígérve egy Suzuki. De lett, így aztán egy darabig értetlenkedünk, aztán - a sorsolás után - lendülni próbálunk. (Annak ellenére, hogy a csekély érdeklődés miatt a Suzuki már szóba sem kerül.)
Taktikánk a következő: egyikünk benevez, a másik figyeli, a harmadik fényképezi, a negyedik üldögél, az ötödik pedig leheveredik az asztal alá és alszik.
Kettes snapszert játszunk, a párok leülnek, és máris kezdetét veszi egy olyan nyeretlenségi sorozat, amilyet utoljára a magyar labdarúgó-válogatott produkált, mielőtt újabb, nem létező országokkal egészítették ki a világtérképet.
Az emeleti helyiség
berendezése visszafogott, tükörgömbök és számítógép irányította fényforrások jelzik, hogy a terem időszakonként zenés-táncos rendezvények helyszínéül szolgál, egyébként semmi hivalkodás, csak egy magányos sörcsap a sarokban, valamint asztalok és székek, bár idevonatkozó olvasmányélményeink alapján kockás abroszt és fröccsöt vártunk, de a világ - akárcsak a hegesztőszakmérnök-képzés vagy az elméleti fizika - fejlődik.
Odalent, a tulajdonképpeni étteremben családok ücsörögnek, és élvezik a vasárnapot, de olyan hévvel, hogy magunk is az étlap után tudakozódunk, ami kifejezetten izgalmas és tartalmas olvasmány, de a játék tempója nem ad időt nekünk, hogy étkezzünk, újabb és újabb vereségek várnak ránk, nagyjából csak azoktól nem kaptunk ki, akik nincsenek itt.
A snapszerhez jó lapok kellenek, és/vagy taktikai küzdőszellem. A lebutított ultinak is nevezett játékban nagyjából fele-fele arányban számít a mázli és a tudás, ami abból is lemérhető, hogy az utolsó körben végre megjavítjuk mérlegünket, és épp a helyi császár ellen szerezzük meg az első pontot, ami nagyjából annyit ér, hogy játszhatunk a hetedik-nyolcadik helyért, ami egyben az utolsó, illetve az utolsó előtti is.
Nem taglalnám a részleteket, de végül is öldöklő csatában szerezzük meg a rosszabbikat, miközben odakint ragyog az ég, a madarak egymás füttyébe csicseregnek, és a homokromoszómás polgárok hiányos öltözékben flangálnak a rákoskeresztúri korzón, ahol a 61-es busz vidáman jár fel s alá.
A gyakorlott snapszerező az első körökben hagyja nyerni az ellenfelet, mert ezekben a partikban lehet igazán kiismerni, aztán amikor már abba a hamis illúzióba ringatta magát, hogy mindjárt megvan a hetedik pont, ami ebben a játékban a győzelmet jelenti, egy rettenetes borítással vagy negyvennel és hússzal hirtelen megfordítja az eredményt. Ezt mi odáig tökéletesítettük, hogy a körmérkőzések végére tökéletesen kiismertük minden ellenfelünket. Bízvást állíthatom, hogy ha akkor kezdődött volna a verseny, amikor befejeződött, kacagva és fölényesen nyertük volna az összes partit. Hogy ez mégsem lett így, az annak köszönhető, hogy a versenyek akkor érnek véget, amikor véget érnek, és csak a legritkább esetben kezdődnek ugyanekkor. De nem magyarázzuk tovább a bizonyítványt, már csak azért sem, mert pontosan tudjuk, mikor kell leszállni a halott lóról: amikor a dögtemető őre ránk hívja az erkölcsrendészetet.
Az egyenes kiesésesre
tervezett verseny a nem túl nagy részvétel miatt körmérkőzéssé módosult, majd a végleges erősorrend kialakulása után a verseny főszervezője, szponzora és lebonyolítója, Perutek János úgy döntött, hogy egy újabb fordulóban ereszti össze a legjobbakat a következő héten, ezért egyértelmű győztesről lapzártánkkor még nem tudunk beszélni, maradjunk annyiban, hogy mindannyian nyertesek voltunk, ügyesen elkenve ezzel a baromsággal a tényeket.
Para-Kovács Imre
Páros snapszer
Emelés után az osztó három-három lapot oszt, majd felcsap egyet. Ez lesz az adu, amit alsóval kicserélhet, aki ütésben van. Újabb két-két lapot kapnak a játékosok, aztán kezdődik a meccs. Hívás, ütés, a klasszikus színre szín-elv alapján, plusz az adu, ami überel mindent, kivéve a másik adut. Az ultihoz hasonlóan van húsz és negyven, és az nyer, aki hamarabb éri el a hatvanhatot. A lapok értéke adott, az alsó kettőt, az ász tizenegyet ér, a többi meg annyit, amennyit. Hét pontot kell elérni a végső győzelemhez.
Szedlacsek János
A megtestesült folklór. Ha száz év múlva a néprajzosok feldolgozzák a snapszert, SZ. J. egészen biztos, hogy emblematikus figura lesz, legalább olyan, mint Sisa Pista betyárban. A kilencvenes évek elején-közepén Visegrádon rendeztek snapszerbajnokságokat abban a kocsmában, ahol Szedlacsek János törzsvendég volt. Nem tudjuk, hogy SZ. J. erős volt-e snapszerben, sőt azt sem tudjuk, tudott-e játszani. Csupán annyit tudunk, hogy 1995-ben vagy ´96-ban, egy téli napon, néhány fröccs elfogyasztása után - nem tudni, miért - lement a Duna-partra, és belefulladt a vízbe.
A tragikus esemény utáni nyáron a vendéglátóhely tulajdonosa, Szedlacsek János Snapszerbajnokság néven hirdetett versenyt. Az első helyezett egy Trabantot, a második egy ökröt, a harmadik egy disznót, a negyedik meg egy csirkét nyerhetett volna, ám a verseny végül elmaradt.
