A "mit fölvenni" kérdéshez több jóindulatú hozzászóló is akadt, legemlékezetesebb az a parlagi modorú, köpcös családi barát volt, aki azt tanácsolta, hogy a "toalettedhez, baszki, vegyé föl a hónod alá egy piszoárt, nehány csikkel meg egy kis húgykővel az alján"; ez az ember talán még ma is ezen röhög, ha azóta valami viccesebb az eszébe nem jutott. Egy másik azt javasolta, hogy olyan pizsamába menjünk, amiből kilóg a tökünk, meg kockás mamuszban, meg csíkos fürdőköpenyben (hajháló?), és alkalmi accessoire-ként egy vödör szemetet lóbálva üljünk be hanyagul a gálára, és dacosan távkapcsolót nyomogassunk a színpad felé.
Pedig aggódni, meg a
proletár indulatot
komplexusosan hergelni fölösleges volt. Az urak többsége ugyan szmokingot viselt, de a hölgyek nem tűntek ki eleganciájukkal. A legfeltűnőbb kettő hölgy volt; az a hölgy, aki lényegében átlátszó kék nejlonszatyorba burkolózott, meg az a hölgy, aki kiegészítőként némi majonézes kukoricát helyezett el a keble fölötti ezüströveren, valamint egy diszkrét bazmeget a légtérben. Volt még egy hölgy, aki egyenesen tűzdelt őzgerinccel etette a szőnyeget a Vörös Teremben (Cumberland mártásban), igaz, nem önszántából; egy, a menedzsmenthez közel álló személyiség verte neki ki a kezéből, úgy repült az állat, mintha fácán lett volna.
Pedig fácánt nem is adtak. És őzgerincet se sokáig. Miközben kifele tolongtunk a nézőtérről, nem sejtettük, hogy már az elemózsiáért álló sorban tolongunk a pult fele. És hogy már a kaviáros tojásból is csak a "kaviáros tojás/caviar on egg/kaviar mit Eier/kaviar mit salmonella" táblácska marad, mire odaérünk. Amit viszont szinte korlátlan mennyiségű franciasalátával és majonézes borsóval öblíthetünk le. Bélszínt ugyan még ekkor is lehetett hozni a páholyok folyosóján elhelyezett standokról, de ezt a páholyban ülők kifejezett rosszallása kísérte, és hát az ember nem azért megy az Operába, hogy bocsánat-de-előlem-is-elették képpel kelljen a fal mellett inalnia. Vagy rágcsál magyaros salátát, hagymát kis hagymával, finom, hagymás lében.
A program
viccesebb részén ekkor már túl voltunk, egyébként. Kettő darab művész eljátszotta Liszt valamelyik zongoraversenyét; egy másik művésztől értesültünk arról, hogy a világ örökké nem áll, majd kisvártatva az őt körülálló, ivarérettnek tűnő, mégis manóruhába bújt férfiak felszólították a gálaműsor közönségét, hogy fogyasszon alkoholt; valamint számos művész elárulta a mit sem sejtő német nyugdíjasoknak, hogy milyen feltételekkel mehetnek katonának. A huszárok egyébként rendkívüli színekben pompáztak, nem volt ritka a mélykék-narancssárga kombináció sem, a különítmény ebben az álcaruhában egy városligetnyi lufiárust tudott volna feltűnés nélkül ártalmatlanná tenni. A magyar blokk végén (amelynek énekelt darabjai közt táncos darabok voltak, és az előbbiek közül feltétlen említésre szorul a nagyon hangosan és nagyon szépen éneklő Miklósa Erika éneklése) egy bajuszos férfi egy kihízottnak tűnő, kanárisárga atillában, esetleg mentében, még kihúzott karddal megfenyegette a zsöllye első sorait.
A második rész,
bevalljuk, nekünk kevésbé tetszett, részben mert Gregor József nem énekelte el Oszmin áriáját (Gregor József egyáltalán nem énekelt el semmit, és például az InterCity ilyesmiért már fizet), részben meg mert nem volt olyan hazafias. Egy híres olasz tenor (Mario Malagnini) egy híres nápolyi dalt énekelt, és Marton Éva is énekelt evvel a tenorral egy duettet, ami megint nem az volt, amit ígértek (nem Verdi, hanem Puccini - mindegy, két pofára ette a Katzét mind a kettő), és Marton Éva még egyedül is énekelt, nagyon tetszett, tényleg. A nyugdíjasok körülöttünk már amikor felment a függöny, és megjelent a pazar színpadkép, akkor felhördültek a gyönyörtől, és aztán már csak jobban érezték magukat. Ezután ismét a fogyasztás következett, a Warme Speise káposztás malachúsból, töltött káposztából és szarvasfiléből állt. Igaz, szarvasfilét megint csak a szemfülesebbek bírtak szerezni, de volt egy terem, a Viszonylag Félreeső Terem, ahol csak néhány spanyol fiatal próbált seggére verni a reménytelenül lassan múló időnek, és itt még éjfél előtt is lehetett a pincérnek mondani, hogy adom már, csak még ezt a kis szeletet itt. Lehetett továbbá italozni; a röviditalok között a "Tüzes" fantázianevű metilszármazék próbált szilvapálinkaként szélhámoskodni, volt még olcsó viszki és még olcsóbb magyar likőrök (dió, meggy), ami csak egy kicsivel kellemesebb befele, mint kifele. A borok színvonala megfelelt. De ha valaki, mint mi, például
hombárt enni
jött, vagy lazacot liptói túróval, mélységesen csalódott.
A zenehallgatás és az étkezés közti szüneteket a jegyszedő nénik a maradék nejlonzacskókba rejtésével töltötték ki (a jegyszedő nénik és a pincérek közti rivalizálás mintegy titkos, csak a konesszőri szem által felfedezhető drámai feszültséget kölcsönzött az estének), a vendégek bohókás szilveszteri járkálással. A járkálás az éjfél előtti időszakban volt különösen intenzív, a párok ekkor nagyon céltudatos arccal és már-már szédítő tempóban rótták a köröket, lépcsőn fel, lépcsőn le, és közben lopott pillantásokat vetettek a többi járkálóra, hogy meddig szokás még így járkálni egy gálán. Többen szivarra gyújtottak, evvel téve kellemesebbé a járkálás és a gála amúgy sem szar perceit.
Híres embert
nem sokat láttunk, egy minisztert, egy főpolgármester-helyettest és egy tévébemondónőt szúrtunk ki, és nagyon sok diplomata külleműt, ami nem is csoda, mert az Operaház szilveszteri gálája az "egyik legrangosabb ilyen rendezvény Európában", amint azt még a bevezető konföranszból megtudtuk, és a diplomaták köztudottan vonzódnak a rangos dolgokhoz. Egy egyenruhás férfiban például még akár a francia katonai attasét is felfedezhettük volna, ha a mondott hivatalnokot már korábbról ismerni lett volna szerencsénk. De sajnos nem ismertük fel, és még azt sem tudjuk, hogy kit nem. Éjfélkor koccintottunk a nagyteremben, és még azt is láttuk, hogy az egybegyűltek az erkélyekről ledobott lufikat sokáig pukkantgatják, és a pukkantgatás fölött érzett gyermeki örömüknek "jujj" kiáltással adnak hangot. Aztán nagyon, nagyon gyorsan elmentünk onnét, és már csak arra emlékszünk, hogy a Tilos az Á előtt több jó nő volt, mint az egész Andrássy úton, és aztán semmire, csak arra, hogy jótékony kezek kihúznak valami piszoár alól, és ezzel helyre is állt a világ.
Hábetlerék
