Vélemény

Borisz Akunyin Leviathan címû bûnügyi regényében az egyik szereplõ egymás után kétszer is olyan helyen üti föl a Bibliát, ahonnan a saját sorsára nézve baljós értelmû figyelmeztetést olvas ki. Fokozódó zavarát egy újabb próbával igyekszik leküzdeni: "Éakkor, valamilyen misztikus élmény hatása alatt, remegõ kezekkel harmadszor is felnyitottam a Könyvet, s lázas tekintetem megakadt a Számok könyvének egyik unalmas helyén, ahol könyvelõi aprólékossággal fel van sorolva Izrael népének összes áldozathozatala. Erre megnyugodtam, meghúztam az ezüstcsengõ zsinórját, s megkértem a stewardot, hogy hozzon forró csokoládét."

Sértõdöttség és csalódás, dac és szoclib-ellenes hangulat uralkodik a határon túli magyarok között a sikertelen népszavazás után. A kassai "polgárok" kifütyülik a parlament szocialista elnök asszonyát, pedig õ igennel voksolt a határon túl élõ magyarok kedvez-ményes honosítására. "A magyar az egyetlen nemzet Európában, amely képes volt népszavazás útján belerúgni a nemzettársaiba" - írja Duray Miklós, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának (MKP) ügyvezetõ alelnöke.

Lapzártánk idején úgy tûnt, hogy az Országos Választási Bizottság (OVB) kedden kihirdetheti a december 5-i kétkérdéses népszavazás hivatalos végeredményét. Immár másodszor: a referendum eredménytelenségét rögzítõ elsõ határozatot ugyanis a Legfelsõbb Bíróság (LB) december 14-én megsemmisítette, és az OVB-t az eredményt megállapító eljárás megismétlésére kötelezte.

"Nincsenek véletlen építmények, olyanok, amelyek elszakadnak az emberi társadalomtól és annak szükségleteitõl, kívánságától, felfogásától, amelyben keletkeztek... Minden építmény keletkezése és élete, valamint viszonya a településhez, amelyben emelték, gyakran viseli magában a történelem egybehangzó és titokzatos drámáit."

Pravoszláv karácsony van, errõl sokaknak a szeretet jut eszükbe, nekem viszont a szóeleji mássalhangzócsoportok feloldódása. A karácsony szó a középkorban került a magyarba valamelyik szláv nyelvbõl, mint az új vallás és egyáltalán az új kultúra, naptár, idõszámítás szava. A szláv eredeti kracsun volt; az akkori magyar (az ómagyar) azonban nem tûrte az olyan szavakat, melyek két mássalhangzóval kezdõdtek, ilyenek addig nem is voltak a magyarban, ezért a magyar beszélõk a kr- szókezdetet egy magánhangzó beszúrásával feloldották. Nem krácsun-nak, hanem karácsun-nak mondták tehát (ebbõl lett aztán a mai karácsony).

Megjelent a Magyar Narancsban tavaly október 21-én egy írásom, ELTE-bajok címmel, amelyet elolvasott az ELTE rektora, és megküldte Önnek, a Pécsi Egyetem rektorának; Ön ezért szükségesnek érezte, hogy december vége felé (novemberi dátummal) magánlevélben forduljon hozzám.

Elsõéves egyetemista koromban valamelyik oktató kezében láttam egy Lukács György-könyvet (történetesen Az esztétikum sajá-tossága elsõ kötetét), melyben a nyomtatott szöveget fekete ceruzával írott - mit írott, vésett - jegyzetek keretezték. Mai ésszel visszagondolva a lap szélén körbefutó vastag fekete keretre, olyan volt, mint egy gyászjelentés. Akkor két dolog jutott eszembe: ha az van odaírva, ami ki is van nyomtatva a könyvben, akkor felesleges erõ-feszítés az egész, ha pedig valami más, mondjuk kommentár vagy vélemény, akkor mi szükség volt e barbárságra, miért nem külön papírlapot írt tele az illetõ kéz?

A reformkori nyelvkönyv (a rokoni viszonyok szókincsének gyakoroltatását célzó) példabeszéde és a Star Trek 1968. november 22-én sugárzott, 67. epizódja között - az eltelt 134 év dacára - az eszmei rokonság váratlan, finom szálai fedezhetõk fel.

A címben szereplõ közkeletû félreértés abban áll, hogy az iraki konfliktus rólunk, kis-európai széplelkekrõl szólna, pontosabban országaink és az Egyesült Államok viszonyáról. Arról az elképzelésünkrõl, hogy végre egyszer mi is a jó oldalon harcolhatunk. Azok oldalán, akikkel azonosulni szeretnénk. Helyzetünket némiképp könnyíti, hogy valóban csak jelképes hozzájárulást várnak tõlünk. A szerepvállalásról folytatott vita egyik feltûnõ sajátossága nálunk, hogy éppen Irakról és az irakiakról nem szokás beszélni benne. Evidensnek tartjuk, hogy Irak számára nincs más út, mint élni az általunk kínált szabadság és demokrácia lehetõségeivel, s ezt legfeljebb csak néhány aljas helyi kiskirály próbálja akadályozni.

Ez a jól agyonstrapált szó afféle vezérszólam manapság; legtöbbször akkor és azok emlegetik, amikor és akik nem akarnak vagy bírnak párbeszédre lépni egymással. Én szeretnék, de nem mindig sikerül. Annak ellenére szeretnék, hogy úgy hiszem, az én szakmámban - mármint a színházban - kétféle párbeszéd van: kívánatos és nemkívánatos. Utóbbi - legalábbis a kritikus esetében - azokra a belterjes információkra vonatkozik, amelyek belezavarnak az elõadásról kialakítandó véleménybe; legyen elég errõl ennyi.

Könnyen lehet, hogy tíz év múlva úgy emlékszünk vissza 2004-re, hogy akkor kezdõdött a magyar agrobiznisz újabb erõteljes átalakulása - vagy éppen ekkortól vált egyre láthatóbbá a már évekkel korábban, csendesen beindult koncentráció. Egyszerûbben: abban az ágazatban, amelybõl hosszú éveken át menekült a tõke, mostanában már mintha egyre több - figyelem: hazai! - befektetõ látna fantáziát. Mintha a pénzügyi-gazdasági-politikai elit (vagy: "elit") mind több tagja fedezné fel magában a vidéki gazdálkodás iránti vágyat, s ennek kielégítésére tetemes összegeket is hajlandó áldozni. Vajon miért?

A reformkori nyelvkönyv (a rokoni viszonyok szókincsének gyakoroltatását célzó) példabeszéde és a Star Trek 1968. november 22-én sugárzott, 67. epizódja között - az eltelt 134 év dacára - az eszmei rokonság váratlan, finom szálai fedezhetõk fel.

A címben szereplõ közkeletû félreértés abban áll, hogy az iraki konfliktus rólunk, kis-európai széplelkekrõl szólna, pontosabban országaink és az Egyesült Államok viszonyáról. Arról az elképzelésünkrõl, hogy végre egyszer mi is a jó oldalon harcolhatunk. Azok oldalán, akikkel azonosulni szeretnénk. Helyzetünket némiképp könnyíti, hogy valóban csak jelképes hozzájárulást várnak tõlünk. A szerepvállalásról folytatott vita egyik feltûnõ sajátossága nálunk, hogy éppen Irakról és az irakiakról nem szokás beszélni benne. Evidensnek tartjuk, hogy Irak számára nincs más út, mint élni az általunk kínált szabadság és demokrácia lehetõségeivel, s ezt legfeljebb csak néhány aljas helyi kiskirály próbálja akadályozni.

Ez a jól agyonstrapált szó afféle vezérszólam manapság; legtöbbször akkor és azok emlegetik, amikor és akik nem akarnak vagy bírnak párbeszédre lépni egymással. Én szeretnék, de nem mindig sikerül. Annak ellenére szeretnék, hogy úgy hiszem, az én szakmámban - mármint a színházban - kétféle párbeszéd van: kívánatos és nemkívánatos. Utóbbi - legalábbis a kritikus esetében - azokra a belterjes információkra vonatkozik, amelyek belezavarnak az elõadásról kialakítandó véleménybe; legyen elég errõl ennyi.