Csáki Judit: Párbeszéd

  • 2004. december 16.

Publicisztika

Ez a jól agyonstrapált szó afféle vezérszólam manapság; legtöbbször akkor és azok emlegetik, amikor és akik nem akarnak vagy bírnak párbeszédre lépni egymással. Én szeretnék, de nem mindig sikerül. Annak ellenére szeretnék, hogy úgy hiszem, az én szakmámban - mármint a színházban - kétféle párbeszéd van: kívánatos és nemkívánatos. Utóbbi - legalábbis a kritikus esetében - azokra a belterjes információkra vonatkozik, amelyek belezavarnak az elõadásról kialakítandó véleménybe; legyen elég errõl ennyi.

Ez a jól agyonstrapált szó afféle vezérszólam manapság; legtöbbször akkor és azok emlegetik, amikor és akik nem akarnak vagy bírnak párbeszédre lépni egymással. Én szeretnék, de nem mindig sikerül. Annak ellenére szeretnék, hogy úgy hiszem, az én szakmámban - mármint a színházban - kétféle párbeszéd van: kívánatos és nemkívánatos. Utóbbi - legalábbis a kritikus esetében - azokra a belterjes információkra vonatkozik, amelyek belezavarnak az elõadásról kialakítandó véleménybe; legyen elég errõl ennyi.

H

A kívánatos párbeszédnek - amely, jelentem, folyik - szintén számos formája létezik. Optimális esetben egy - virtuális vagy valóságos - asztalhoz ülnek le azok, akiknek egymás számára mondandójuk van; vagy, s még ezt is optimálisnak tekinthetjük, ugyanazon nyilvánossághoz fordulnak ugyanõk, például írásban vagy elõadásban. Nemrégiben volt egy színházi konferencia a Magyar Tudományos Akadémián a színházi struktúráról: két napig elõadásokat tartottak komoly és kevésbé komoly színházi emberek, nem mindig a tárgyról, nem mindig alaposat, nem is mindig lényeglátót és fõleg nem mindig jót, de ha valaki - olvasva vagy hallgatva - átrágta magát a szövegeken, nagy dolgoknak jöhetett a nyomára. Ugyan nem föltétlenül a színházi struktúrával kapcsolatban. Ami engem illet, két-három kiemelkedõ színháztörténeti elõadásra emlékszem, melyek közzétételéért, széles körû megismertetéséért a magam részérõl mindent megteszek; valamint egy olyan, lényegbe és húsbavágó, fölkészült és alapos referendumra, amelyet azóta olvasni is lehet a Kritika novemberi számában: Schilling Árpád és Gáspár Máté javaslatát a színházi struktúra reformjára.

A "krétakörös alternatíva" vélhetõen és remélhetõleg kívánatos párbeszédeket generál - hogy néhány tyúkszemre sikerült rátapos-ni, az máris bizonyos. Pedig csupa olyasmit tartalmaz és állít áttekinthetõ rendszerbe, amit hallottunk-olvastunk (és némelyikünk mondott is) már. Az õ mondásuknak bizonyos szempontból "aranyfedezete" van: maga a Krétakör Színház, létrejöttével, mûködésével, esztétikai minõségével és nemzetközi jelenlétével együtt, ezért aztán nehéz rálegyinteni a szakmának vagy a kulturális-politikai vezetésnek.

A félig üres avagy félig telt pohár esete ez. Schillingék természetesen nem mutatnak rá azokra a (fõvárosi) színházakra, amelyeket mihamarabb be kellene zárni ahhoz, hogy helyükön más formában és más finanszírozási körülmények között másfajta színházat lehessen létrehozni. A másik irányból indulnak el - abból egyébként, amelybõl a tulajdonosnak (a fõvárosnak és a minisztériumnak) kellene elindulnia: hány és milyen színházat tud finanszírozni a kormányzat, illetve mi-lyenek (melyek) azok a színházak, amelyeket föltétlenül finanszíroznia muszáj ahhoz, hogy megmeneküljön, ami érték. Félig töltik tehát a poharat - hogy aztán kiöntöttek-e a telibõl, vagy üres poharat vettek a kezükbe, nézõpont kérdése.

Strukturális reformjuk egyébként nemcsak a fõváros, hanem az ország színházi hálózatát is magában foglalja, és nemcsak EU-kompatibilis, hanem - fõként finanszírozási, de mûvészi szempontból is - rugalmas és modern. Tudomásul veszi az adottságokat, a lehetõségeket és a korlátokat, és könyörtelenül, kérlelhetetlenül az értékre koncentrál. Nos, ezen a ponton fogja párbeszédre késztetni vagy kényszeríteni a színházi szakmát.

Melynek - legkivált a hang- és mértékadó részének - monolitikus egysége repedezni látszik az utóbbi idõben. A gazdasági megszorítások változatos, de többségükben csekély eredményt hozó megoldásokra sarkallták számos színház számos vezetõjét, a kijárós-kuncsorgós, "egyszer használatos" módszerek lassan csõdöt mondanak, a vészharangkongatás hovatovább megszokott és monoton háttérzene, a nagy összefogás nem vált be, mert nincsen tekintettel az értékre. (Egy igen jó színház igazgatójának jegyeztem meg régebben, hogy tán ha látná annak a színháznak a teljesítményét, melynek az igazgatójával karöltve hevesen harcol a színházi struktúra változatlan fennmaradásáért, nem harcolna oly hevesen vagy oly karöltve. Mire nevetve azt felelte, hogy éppen ezért nem teszi be oda a lábát.)

Schillingék - egyebek mellett - azt mondják: kell Budapesten hét normálisan finanszírozott színház (különbözõ arculattal és funkcióval), hat befogadó színház, melynél a fenntartók magát az épületet mûködtetik, valamint csekély mértékben lehet támogatni arra érdemes magánszínházakat is. Ha a tulajdonos vagy a szakma erre a felvetésre válaszol, rögvest azt fogja kérdezni: ugyan, ki mondja meg, melyik legyen az a hét (vagy hat vagy nyolc). Farizeus kibúvó ez: aki jár színházba, már Schillingék cikkébõl is kiolvashatta a sorok közül a neveket.

H

A párbeszédnek - méghozzá a nyílt és értékcentrikus párbeszédnek - e pillanatban már nincsen alternatívája. Amiképpen annak az amúgy fájdalmas, de mégiscsak "életmentõ" mûtétnek sincsen, amelyet optimális esetben a páciens, azaz a színházi szakma közremûködésével kellene végrehajtani. A harcosan és bekötött szemmel védett színházi struktúra ugyanis megindult az összeomlás felé - és mielõtt sírva fakadnánk ezen, gyorsan hozzáteszem: már az újjáépülés is megindult.

Igen kedvezõtlen feltételek között, ellenszélben és ingatag talajon ugyan, de mégiscsak létrejöttek az elmúlt években színházi csoportosulások, az intézmények közti sikátorokban bolyongó csapatok, amelyek a mûvészi hozadékot tekintve egyre nagyobb részt pakolnak bele a színházi közösbe. Mindeddig különbözõ formai-szerkezeti vagy szervezeti kritériumok alap-ján külön kasztot vagy kasztokat képeztek a színházak között, ez azonban fõként a finanszírozás és nem az esztétika különbségtétele volt. Ha a fenntartók részérõl ezt a már létrejött "másik struktúrát" nem követi a finanszírozási rendszer reformja, nem ezek a csapatok fognak belerokkanni, hanem az amúgy is elégtelenül támogatott nagyobb intézmények. Ezek az új - többnyire alternatívnak vagy struktúrán kívülinek nevezett - színházak ugyanis éppen a számukra kedvezõtlen idõjárási feltételek miatt sokkal edzettebbek és túlélõképesebbek, mint a sokáig szélárnyékban létezõ "hivatalosak". Ideje lenne végre egyetlen struktúrában gondolkodni.

Mégpedig olyanban - és ez Schillingék reformjának másik lényeges eleme -, amelyik nem provinciális többé. A magyar színházkultúrát külföldön alig néhány együttes vagy színházmûvész képviseli - mi meg itthon fordulunk befelé és nézzük a köldökünket. Ennek egyik legszomorúbb példája, hogy miközben nyáron Pécsett múlatta az idõt a szakma krémje, onnan néhány száz kilométerre, Bécsben rendkívüli elõadásokat láthattak volna, ha érdekli õket. Nem érdekelte.

A magyar színházi elõadások külföldi fesztiválokra való eljuttatása véletlen- és alkalomszerû ismeretségek révén sikerül, ha sikerül. A fesztivál szervezõje kézen-közön talál valakit e kis országban, aki saját személyes kapcsolatai révén elviszi vagy elküldi õt az érdekesnek tartott elõadásokra - és bár ami engem illet, örömmel és büszkén veszek részt ebben, mégis sajnálom, hogy nemzetközi jelenlétünk nem fontosabb ennél.

De - kanyarodom vissza a kiindulóponthoz - mostan majd jobb lesz; ha másért nem, hát azért, mert rosszabb már nem lehet. Most már kényszer, ami eddig lehetõség volt: a komoly szakmai párbeszéd. Most már akkora a baj, hogy muszáj túlnézni az eddigi szlogeneken: a négymillió nézõn, a színházi konjunktúrán, a társulaton és repertoáron mint a magyar színházmûvészet legstabilabb értékein. Most az igazi értékek jönnek: együtt fogjuk megmenteni õket. Ugye?

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."