Csáki Judit: Párbeszéd

  • 2004. december 16.

Publicisztika

Ez a jól agyonstrapált szó afféle vezérszólam manapság; legtöbbször akkor és azok emlegetik, amikor és akik nem akarnak vagy bírnak párbeszédre lépni egymással. Én szeretnék, de nem mindig sikerül. Annak ellenére szeretnék, hogy úgy hiszem, az én szakmámban - mármint a színházban - kétféle párbeszéd van: kívánatos és nemkívánatos. Utóbbi - legalábbis a kritikus esetében - azokra a belterjes információkra vonatkozik, amelyek belezavarnak az elõadásról kialakítandó véleménybe; legyen elég errõl ennyi.

Ez a jól agyonstrapált szó afféle vezérszólam manapság; legtöbbször akkor és azok emlegetik, amikor és akik nem akarnak vagy bírnak párbeszédre lépni egymással. Én szeretnék, de nem mindig sikerül. Annak ellenére szeretnék, hogy úgy hiszem, az én szakmámban - mármint a színházban - kétféle párbeszéd van: kívánatos és nemkívánatos. Utóbbi - legalábbis a kritikus esetében - azokra a belterjes információkra vonatkozik, amelyek belezavarnak az elõadásról kialakítandó véleménybe; legyen elég errõl ennyi.

H

A kívánatos párbeszédnek - amely, jelentem, folyik - szintén számos formája létezik. Optimális esetben egy - virtuális vagy valóságos - asztalhoz ülnek le azok, akiknek egymás számára mondandójuk van; vagy, s még ezt is optimálisnak tekinthetjük, ugyanazon nyilvánossághoz fordulnak ugyanõk, például írásban vagy elõadásban. Nemrégiben volt egy színházi konferencia a Magyar Tudományos Akadémián a színházi struktúráról: két napig elõadásokat tartottak komoly és kevésbé komoly színházi emberek, nem mindig a tárgyról, nem mindig alaposat, nem is mindig lényeglátót és fõleg nem mindig jót, de ha valaki - olvasva vagy hallgatva - átrágta magát a szövegeken, nagy dolgoknak jöhetett a nyomára. Ugyan nem föltétlenül a színházi struktúrával kapcsolatban. Ami engem illet, két-három kiemelkedõ színháztörténeti elõadásra emlékszem, melyek közzétételéért, széles körû megismertetéséért a magam részérõl mindent megteszek; valamint egy olyan, lényegbe és húsbavágó, fölkészült és alapos referendumra, amelyet azóta olvasni is lehet a Kritika novemberi számában: Schilling Árpád és Gáspár Máté javaslatát a színházi struktúra reformjára.

A "krétakörös alternatíva" vélhetõen és remélhetõleg kívánatos párbeszédeket generál - hogy néhány tyúkszemre sikerült rátapos-ni, az máris bizonyos. Pedig csupa olyasmit tartalmaz és állít áttekinthetõ rendszerbe, amit hallottunk-olvastunk (és némelyikünk mondott is) már. Az õ mondásuknak bizonyos szempontból "aranyfedezete" van: maga a Krétakör Színház, létrejöttével, mûködésével, esztétikai minõségével és nemzetközi jelenlétével együtt, ezért aztán nehéz rálegyinteni a szakmának vagy a kulturális-politikai vezetésnek.

A félig üres avagy félig telt pohár esete ez. Schillingék természetesen nem mutatnak rá azokra a (fõvárosi) színházakra, amelyeket mihamarabb be kellene zárni ahhoz, hogy helyükön más formában és más finanszírozási körülmények között másfajta színházat lehessen létrehozni. A másik irányból indulnak el - abból egyébként, amelybõl a tulajdonosnak (a fõvárosnak és a minisztériumnak) kellene elindulnia: hány és milyen színházat tud finanszírozni a kormányzat, illetve mi-lyenek (melyek) azok a színházak, amelyeket föltétlenül finanszíroznia muszáj ahhoz, hogy megmeneküljön, ami érték. Félig töltik tehát a poharat - hogy aztán kiöntöttek-e a telibõl, vagy üres poharat vettek a kezükbe, nézõpont kérdése.

Strukturális reformjuk egyébként nemcsak a fõváros, hanem az ország színházi hálózatát is magában foglalja, és nemcsak EU-kompatibilis, hanem - fõként finanszírozási, de mûvészi szempontból is - rugalmas és modern. Tudomásul veszi az adottságokat, a lehetõségeket és a korlátokat, és könyörtelenül, kérlelhetetlenül az értékre koncentrál. Nos, ezen a ponton fogja párbeszédre késztetni vagy kényszeríteni a színházi szakmát.

Melynek - legkivált a hang- és mértékadó részének - monolitikus egysége repedezni látszik az utóbbi idõben. A gazdasági megszorítások változatos, de többségükben csekély eredményt hozó megoldásokra sarkallták számos színház számos vezetõjét, a kijárós-kuncsorgós, "egyszer használatos" módszerek lassan csõdöt mondanak, a vészharangkongatás hovatovább megszokott és monoton háttérzene, a nagy összefogás nem vált be, mert nincsen tekintettel az értékre. (Egy igen jó színház igazgatójának jegyeztem meg régebben, hogy tán ha látná annak a színháznak a teljesítményét, melynek az igazgatójával karöltve hevesen harcol a színházi struktúra változatlan fennmaradásáért, nem harcolna oly hevesen vagy oly karöltve. Mire nevetve azt felelte, hogy éppen ezért nem teszi be oda a lábát.)

Schillingék - egyebek mellett - azt mondják: kell Budapesten hét normálisan finanszírozott színház (különbözõ arculattal és funkcióval), hat befogadó színház, melynél a fenntartók magát az épületet mûködtetik, valamint csekély mértékben lehet támogatni arra érdemes magánszínházakat is. Ha a tulajdonos vagy a szakma erre a felvetésre válaszol, rögvest azt fogja kérdezni: ugyan, ki mondja meg, melyik legyen az a hét (vagy hat vagy nyolc). Farizeus kibúvó ez: aki jár színházba, már Schillingék cikkébõl is kiolvashatta a sorok közül a neveket.

H

A párbeszédnek - méghozzá a nyílt és értékcentrikus párbeszédnek - e pillanatban már nincsen alternatívája. Amiképpen annak az amúgy fájdalmas, de mégiscsak "életmentõ" mûtétnek sincsen, amelyet optimális esetben a páciens, azaz a színházi szakma közremûködésével kellene végrehajtani. A harcosan és bekötött szemmel védett színházi struktúra ugyanis megindult az összeomlás felé - és mielõtt sírva fakadnánk ezen, gyorsan hozzáteszem: már az újjáépülés is megindult.

Igen kedvezõtlen feltételek között, ellenszélben és ingatag talajon ugyan, de mégiscsak létrejöttek az elmúlt években színházi csoportosulások, az intézmények közti sikátorokban bolyongó csapatok, amelyek a mûvészi hozadékot tekintve egyre nagyobb részt pakolnak bele a színházi közösbe. Mindeddig különbözõ formai-szerkezeti vagy szervezeti kritériumok alap-ján külön kasztot vagy kasztokat képeztek a színházak között, ez azonban fõként a finanszírozás és nem az esztétika különbségtétele volt. Ha a fenntartók részérõl ezt a már létrejött "másik struktúrát" nem követi a finanszírozási rendszer reformja, nem ezek a csapatok fognak belerokkanni, hanem az amúgy is elégtelenül támogatott nagyobb intézmények. Ezek az új - többnyire alternatívnak vagy struktúrán kívülinek nevezett - színházak ugyanis éppen a számukra kedvezõtlen idõjárási feltételek miatt sokkal edzettebbek és túlélõképesebbek, mint a sokáig szélárnyékban létezõ "hivatalosak". Ideje lenne végre egyetlen struktúrában gondolkodni.

Mégpedig olyanban - és ez Schillingék reformjának másik lényeges eleme -, amelyik nem provinciális többé. A magyar színházkultúrát külföldön alig néhány együttes vagy színházmûvész képviseli - mi meg itthon fordulunk befelé és nézzük a köldökünket. Ennek egyik legszomorúbb példája, hogy miközben nyáron Pécsett múlatta az idõt a szakma krémje, onnan néhány száz kilométerre, Bécsben rendkívüli elõadásokat láthattak volna, ha érdekli õket. Nem érdekelte.

A magyar színházi elõadások külföldi fesztiválokra való eljuttatása véletlen- és alkalomszerû ismeretségek révén sikerül, ha sikerül. A fesztivál szervezõje kézen-közön talál valakit e kis országban, aki saját személyes kapcsolatai révén elviszi vagy elküldi õt az érdekesnek tartott elõadásokra - és bár ami engem illet, örömmel és büszkén veszek részt ebben, mégis sajnálom, hogy nemzetközi jelenlétünk nem fontosabb ennél.

De - kanyarodom vissza a kiindulóponthoz - mostan majd jobb lesz; ha másért nem, hát azért, mert rosszabb már nem lehet. Most már kényszer, ami eddig lehetõség volt: a komoly szakmai párbeszéd. Most már akkora a baj, hogy muszáj túlnézni az eddigi szlogeneken: a négymillió nézõn, a színházi konjunktúrán, a társulaton és repertoáron mint a magyar színházmûvészet legstabilabb értékein. Most az igazi értékek jönnek: együtt fogjuk megmenteni õket. Ugye?

Neked ajánljuk