A nyelv beadja a derekát
Pravoszláv karácsony van, errõl sokaknak a szeretet jut eszükbe, nekem viszont a szóeleji mássalhangzócsoportok feloldódása. A karácsony szó a középkorban került a magyarba valamelyik szláv nyelvbõl, mint az új vallás és egyáltalán az új kultúra, naptár, idõszámítás szava. A szláv eredeti kracsun volt; az akkori magyar (az ómagyar) azonban nem tûrte az olyan szavakat, melyek két mássalhangzóval kezdõdtek, ilyenek addig nem is voltak a magyarban, ezért a magyar beszélõk a kr- szókezdetet egy magánhangzó beszúrásával feloldották. Nem krácsun-nak, hanem karácsun-nak mondták tehát (ebbõl lett aztán a mai karácsony).
Gyakran látjuk, hogy egy nyelv nem tûr valamely hangot vagy hangcsoportot, és az idegenbõl átvett szavakat ennek megfelelõen átalakítja. Az angol például nem ismeri az û hangot, mely viszont a franciában gyakori; ezt a hangot az angol jú-val helyettesíti. A francia cube 'kocka' szó ejtése a franciában [kûb], de az angolban [kjúb]. A német nem tûri a szókezdõ sz- hangot, és minden ilyet vagy s-sel vagy z-vel helyettesít: az olasz solo német ejtése [zóló], az angol strike (= sztrájk) német ejtése [strájk]. Az oroszban nincs megengedve a -ni- hangkapcsolat, csak a -nyi-, ezért a nikkel oroszul nyikel, a madártan pedig ornyitológija.
Nem ritka azonban, hogy ha tartós a kapcsolat két beszédközösség, két nyelv között, és nagy számban jönnek az idegen szavak, akkor az átvevõ nyelv enged a nyomásnak és beadja a derekát. A magyarban például már 1458-ban megjelenik a kristály szó mint a német Kristall átvétele, s az irodalmi nyelvben nem lesz belõle *kiristály (bár az egyszerû emberek beszédében ez a forma sokáig bujkálhatott, még 1863-ban is feljegyeztek a népdalgyûjtõk kiristáj ejtést). A mohácsi vész után, a középmagyar korban azután földcsuszamlásszerûen jelennek meg a két vagy több mássalhangzóval kezdõdõ szavak: 1577-ben már magyar szó a kréta (latin creta), 1708-ban a kripta (latin crypta), és mára már a legcsekélyebb ellenállást sem tanúsítja a magyar nyelv a szókezdõ kr- csoporttal szemben: króm, krumpli, krapek, kredenc, kritika, sõt skrupulus.
Az angol nyelv legrégebbi korszakában, az óangolban nem volt megengedve a szókezdõ v- hang, ezért a latin vers(us) szót (jelentése 'sor, vers') ekkor még fers formában vették át. A normann hódítással a 12. századtól azonban elkezdõdött a francia hatás, és tömérdek v- kezdetû francia és latin szó bombázta az angol beszélõket, akik végül beadták a derekukat, s így a mai angolban bõven van v- kezdetû szó: very, visit, vain 'hiú', vine 'szõlõ' stb. Az óangol fers alakot is lecserélték a franciásabb-latinosabb verse-re (angol ejtése [vörsz]).
A magyar sokáig nem tûrte az olyan szavakat, melyek "vegyes hangrendûek" voltak, azaz magas és mély magánhangzók álltak ugyanabban a szóban. Ezért lett a régi ünnap ('szent nap') szóból ünnep, a jóember-bõl jámbor. Mára ezt a kikötést a nyelv feladta, s számos olyan szó van a magyar szókincsben, mint Európa, sofõr, rezsó, attitûd, melyekben keverednek a magas és mély magánhangzók: e + u, o, a; o + õ; e + ó; a + i, û.
Sokszor látjuk tehát, ahogyan a nyelv beadja a derekát, és befogadja azt, ami eredetileg ellenkezett a természetével. Vannak azonban szép számmal esetek, amikor egy nyelv kitart, és - legalábbis cikkünk írásának idõpontjáig - még nem adta be a derekát. Az angol például mindmáig nem tûri a [psz-] szókezdetet, ezért a psychology szót változatlanul és büszkén [szájkolodzsi]-nak mondják, holott minden mûvelt angol tudja, hogy a görög eredeti psz-szel kezdõdik. A spanyol nem tûri szó elején a [w-] hangot (ez gyors [u]-ra emlékeztetõ hang), ezért az angol whisky szót [guiszki]-nek mondják. A magyar ugyancsak nem tûri ezt a [w] hangot, de más helyettesítéshez folyamodik: [v] hangot ejt helyette, tehát [viszki]. Számos ilyen tilalom ma is keményen fennáll a magyar hangtanban. Így például a magyar ma is szigorúan tiltja, hogy a szó végén rövid o álljon, ezért az olasz solo (melynek olasz ejtése [szólo]) a magyarban szóló lesz, a francia Godot név (francia ejtése [godo]) pedig magyarul godó.
Ravaszabbak az olyan példák, amikor a nyelv tágabb szerkezete, a nyelvtan tiltja valamely ki-ejtés használatát. Vizsgáljuk meg például az angol [éj] hang sorsát a magyarban. Ezt a hangot az angolban olyan szavakban találjuk, mint laser ejtsd [léjzör], baby ejtsd [béjbi] vagy Cage zeneszerzõ neve, ejtsd [kéjdzs]. A magyarban ezeket lézer, bébi, kédzs formában ejtjük, azaz az [éj] hangot é-vel helyettesítjük. De vajon miért? Hiszen a magyarban is létezik [éj] hangkapcsolat, például karéj, kéj, mély, veszély. Igen ám, csakhogy ezek mind a szó végén vannak, azaz a magyar beszélõ tud ugyan [éj] kapcsolatot ejteni, de csakis a szó végén. Az olyan angol szavakat, ahol az [éj] hang a végén áll, elvileg tehát lehetne a magyarban is így ejteni: van is, aki így mondja: display = diszpléj, Earl Grey = örlgréj, spray = szpréj. Az é-vel való helyettesítést azonban sokan ide is kiterjesztik, mondván, hogy az angol [éj]-nek általában a magyar é feleljen meg: diszplé, örlgré, szpré, sõt a szókezdetet a magyaros-németes hagyomány szerint alakítva: spré.
Az [éj] helyzete azonban a nyelvtanra is érzékeny. Van ugyanis számos magyar szó, melynek nem a végén, hanem a belsejében van az [éj] hangkapcsolat: karéjhoz, kéjt, mélység, veszélyben. Csakhogy ezek mind valamilyen toldalékot (ragot, képzõt) tartalmaznak, így az [éj] nyelvtanilag itt is a szó - pontosabban a szótõ - végén van, s a beszélõ ezt intuitíve tudja. Az angol Kate szót ezért ejti a magyar makacsul [két]-nek: tudna õ [kéjt] hangsort is produkálni (hiszen a magyar Micsoda kéjt éreztem mondatban pontosan ez van!), ám agya automatikusan elemzi a szavakat, megállapítja, hogy az angol Kate végén a -t nem rag, hanem a tõ része, ezért ott - a magyar nyelv szabályai szerint - nem állhat [éj]. Ezért mondjuk a "Kiss me, Kate" musical címét magyarul kisz mi két-nek. Távol vagyunk még attól, hogy beadjuk a derekunkat.
