Vélemény

Amikor a harmadik Orbán-kormány a minap megvásárolta a negyedik legnagyobb magyar bankot, az MKB-t, déjà vu érzésem támadt: valami hasonlót láthattunk 1998-ban, amikor az első Orbán-kormány állami tulajdonba vonta a csőd szélére jutott Postabankot.

– Fizetőpincér Uram! – rikoltom a romkocsmaövezetben nyakasul házi kosztot tartó, monarchiás véralkatú kisvendéglő kerthelyisé­gében, kispolcom mellől, mely a Mámor Kiskönyvtára sokat látott támpéldányait őrzi. – Ma kimondottan bűvöletes az idő, a felhők az elmúlt napokban kiadták magvukat, nap se gyilkol immár, az égbolt réseiből kedves szellő birizgálja pocakunkat; summa: ma klasszikusan limonádénap van, szóval kérek ide, az asztalomra egy jéghideg kancsóval, hogy mihamarabb megkezdhessem döntőnek mutatkozó előadásomat a magyar mámor történetéről! Bár ma délelőtt riasztóan kihalt e máskor oly sok férfizörejtől hangos bejzli.

Az, hogy egy állam bizonyos – elsősorban anyagi – feltételek okán állampolgárságot ad bizonyos személyeknek, nem ritka eset, de a civilizált világban ezt egyedi elbírálás után szokás megtenni. Az olyan kormány, amelyik tömegesen, sőt egyértelmű üzletszerűséggel teszi ezt, nos, annak a kormánynak a renoméja a nemzetközi életben mindig nagyon rossz.

Találkozás egy viszonylag fiatal emberrel: a 2006-os Orbán elvenné az EU-s pénzeket a mai Orbántól. A maga módján a mai is elveszi.

A demokratikus ellenzék csak a maga nagyon kvalitásos kultúrájában él, s e pozíció vagy lelkiállapot egyáltalán nem konvertálható meggyőző politikai sikerré. A forradalmisággal oly sokszor hírbe hozott orosz emberről mára kiderült, hogy lelkében mélységesen ellenforradalmi.

Ha a jogalkotó megbélyegzi, kipécézi a különféle okokból gyermek nélkül maradtakat, és nyugdíjukat jelentősen csökkenti, elvonja vagy későbbre tolja, úgy ezt az amúgy is sérülékeny réteget a legnyersebb biopolitikai erőszaknak teszi ki.

Mostanában sokat hallunk a nemzeti felelősség kérdéséről: pontosabban arról, hogy a magyar nemzetet nem terheli felelősség a történelem során az országban elkövetett bűnökért. Legemlékezetesebb Schmidt Mária nyilatkozata a kérdésről a Népszabadságban.

A „disszidens” szóra (valamint szófaji va­riánsaira, a „disszidál” igére és a „disszidálás” főnévre) talán azok is emlékeznek még, akiknek az ancien régime (szocializmus, pártállam stb.) politikai-ideológiai szókészlete időközben kiment a fejéből. Veretes, régi latinizmus a magyar nyelvben, már a tizenhetedik századból is van rá adat.

Vajon hogyan állhat a Simicska-fronton a küzdelem? Az utolsó hírünk a múlt hétről az, hogy a hirdetési piac gondosan belajosozott részét mégiscsak kilajosozzák – aztán vagy így lesz, vagy nem lesz így, csak a jóisten a megmondhatója.

A szélsőséges szíriai erők elleni harc Aszad malmára hajtja a vizet. És ha a diktátor reálisan méri fel a helyzetet, könnyen arra a következtetésre juthat: e pillanatban nem Izrael az ellensége, inkább az iszlám radikalizmus.

„Engem a nagypolitikai hacacáré nem érdekel, hagyjanak békén!” Ha Ön is mondott vagy gondolt hasonlót, kérjük, folytassa az olvasást!

Obama tallinni kijelentései erősen emlékeztetnek egy másik beszédre. Abban Churchill figyelmeztette a világot, hogy a konfrontáció folytatódik, mert Sztálin vérszemet kapott, miután Európának megmutatta a Vörös Hadsereget, és a Vörös Hadseregnek Európát.

A tegnapi meccsen az MTI lekapta az újra nyilvánosság elé lépő Orbán Győzőt. 13 éves jegyzetünket ajánljuk ennek apropóján, melyet így zártunk: „Hogy a Fejér megyei üzleti banditizmus hogyan válhatott kormányzati kérdéssé, ne tőlünk kérdezzék. Mi sem értjük, hogyan süllyedhettünk idáig.”