Disszidálni – visszidálni (Molnár Tibor, a Refuge England és a Párbeszéd)

A „disszidens” szóra (valamint szófaji va­riánsaira, a „disszidál” igére és a „disszidálás” főnévre) talán azok is emlékeznek még, akiknek az ancien régime (szocializmus, pártállam stb.) politikai-ideológiai szókészlete időközben kiment a fejéből. Veretes, régi latinizmus a magyar nyelvben, már a tizenhetedik századból is van rá adat.

Igaz, akkoriban más volt a jelentése: disszidenseknek azokat nevezték, akik egy vallási közösség tagjaiként szembehelyezkedtek a közösség többsége – az ún. konformisták – által vallott hitelvekkel, azaz másként gondolkodtak.

Új jelentésére minálunk a fordulat éve után tesz szert, a határok lezárását követően: a „disszidál” igét 1949-ben használják nyomtatásban először „hazájából elszökik” jelentésben, a „disszidens” főnév új jelentésére – „hazájából elszökő személy” – először 1952-ből van adatunk. A szó köznyelvi pályafutása persze igazából 1956. október 23. után kezdődik. Az 1956–57-es ősz és tél során több száz­ezer Nyugatra menekülő honfitársunk lépi át – formailag illegálisan – az osztrák–magyar határt. Őket ekkor már mindenki disszidensnek hívja.

A pesti nyelv hamarosan megszüli a „disszidál” szó tréfás pendant-ját, a „visszidál” igét (ez később kikopott a nyelvből). Azokra a disszidensekre mondták, akik rövidebb-hosszabb „odakinti” tartózkodás után meggondolták magukat, s csalódottan vagy egysze­rűen a honvágytól hajtva visszatértek hazájukba: visszadisszidáltak, azaz visszidáltak.

Közöttük sok híres ember volt: disszidált és visszidált Alfonzó, a parodista és komikus, disszidált, visszidált, majd később ismét disszidált, immár végleg, Pongrácz Imre színész, aki a Csodacsatár (1956) című filmben nyújtott alakításával lett jó időre országos kedvenc. De emlékezetünkbe idézhetjük Molnár Tibort (1921–1982), a kiváló, Kossuth-díjas színészt is, aki 1948-tól kezdve negyvennél is több magyar filmben alakított rendkívüli hitellel és meggyőző erővel munkás- és paraszt­figurákat. Ezek között olyan klasszikus alko­tások voltak, mint a Talpalatnyi föld (1948), ­a Budapesti tavasz (1955), a Húsz óra (1965), a Szegénylegények (1966), a Tízezer nap (1967) és a Magyarok (1978).

Ő is visszidens volt. 1956 novemberében családjával Nyugatra távozott, majd két és fél év elteltével hazakérvényezte magát. 1959 májusában visszatért Magyarországra. Disszidálásának és visszidálásának elfeledett története rejt néhány izgalmas mozzanatot, azaz érdemes a kapirgálásra. Dolgunkat maga Molnár könnyíti meg, ugyanis 1962-ben könyvben tette közzé visszaemlékezéseit, idegenben töltött évei krónikáját. A Hosszú az út… címet viselő terjedelmes elbeszélés a disszidálás bűnébe esett színész nyilvános penitenciája, a kádárista establishment kiengesztelésére tett (netalán kötelezően előírt?) kísérlet volt. Arra viszont nem szolgált magyarázattal, hogy miért is távozott friss Kossuth-díjával a zsebében a népszerű színész, majd miért tért haza, éppen akkor, amikor kezdte szakmailag megvetni a lábát Nyugaton: filmszerepet kapott, német nyelvű színházi produkcióban játszott.

Történetének legérdekesebb leágazása egyébként éppen ez a filmszerep. 1958-ban Molnárt újsághirdetés útján megkeresi „valami Vas Róbert” Londonból, filmezni hívja. A színész Londonba utazik, ahol Vas (56-os menekült, huszonhét éves kezdő dokumentumfilmes) és egy bizonyos Walter Lassally nevű operatőr leforgat vele egy egyszemélyes doku-játékfilmet. Molnár disszidenst (emigránst, mene­kültet) alakít, aki első napját tölti Londonban, és a pályaudvarról egy fénykép hátsó lapjára írott címre, a 25 Love Lane-be (Szeretet köz 25.) próbál eljutni. Ám Londonban legalább fél tucat Love Lane van. Bealkonyul, mire mindet végigjárja, és eléri úti célját. Közben a tapasztalatlan idegen szeme előtt elvonul London, a nagyváros utcáinak és tereinek élete – hogy mit lát, és mit gondol ő minderről, a narrátor magyar akcentussal beszélő hangja tudósít bennünket.

Molnár nem lelkesedett a dologért. Vas a Brit Filmintézettől kapott pénzt, a színészének szánt gázsit is beleértve, mind nyersanyagra költi, közben Molnár kocsiját használják stábautónak, a benzint is a főszereplő fi­zeti. Az egyszereplős kisfilm színésze csalódottan megy vissza Münchenbe, s megpróbálja gyorsan elfelejteni a londoni kalandot.

A jelek szerint sem akkor, sem később nem tudta, miben is vett részt. Vas Róbert (1931–1978) az angol újhullámosoknak, a Free Cinema rendezőinek, Lindsay Andersonnak és Karel Reisznek a barátja és munkatársa volt.
A Molnár Tibor közreműködésével készült filmet az ő támogatásukkal mutatták be 1959-ben Londonban, Refuge England (Anglia-menedék) címmel. Nagy siker volt. Ez a film indította el Vas Róbertet a dokumentarista pályán, melynek későbbi állomásai jelesebbnél jelesebb BBC-produkciók voltak, köztük magyar tárgyúak: filmet készített Korda Sándorról – The Golden Years of Alexander Korda (1968 – Korda Sándor aranykora) –, és röviddel tragikusan korai halála előtt filmben állított emléket Magyarországnak és 1956 szellemének: My Homeland (1976 – Hazám).

A Refuge Englanddel beírta nevét az angol filmtörténetbe – akit érdekel, hogyan sikerült ez neki (és Molnár Tibornak!), megnézheti a YouTube-on a filmet.

Walter Lassally, az operatőr személyében is legendával találkozott Molnár. A német származású operatőr akkoriban már egy fiatal görög rendezővel, Mihálisz Kakojánnisszal dolgozott együtt (leghíresebb közös munkájuk majd a Zorba, a görög lesz 1963-ban), majd Tony Richardson munkatársa lett, az ő kamerája rögzítette az Egy csepp méz (1961), A hosszútávfutó magányossága (1962) és a Tom ­Jones (1963) képkockáit. Később a Merchant–Ivory szerzőpárossal dolgozott, ő volt az 1982-es Heat and Dust (Hőség és por) operatőre.

Molnár – könyvében végig hibásan, egy l-lel írja Lassally nevét – később sem eszmélt fel, hogy volt egy pillanat az életében, amikor a világhír közelébe került. Filmjei listáján a Refuge England nem szerepel. Látni sem láthatta – mire Londonban bemutatták, ő már itthon volt. (Itthon pedig senki sem tudott a filmről, mint ahogy disszidens rendezője sem érdekelt senkit.) De a Refuge England-beli szerepét idehaza újra eljátszhatta. 1963-ban Herskó János Párbeszéd című filmjében kapott szerepet. Egy munkásembert alakít benne, aki 1956 őszén Nyugatra távozott, most, néhány évvel később viszont váratlanul beállít elhagyott családjához. Nem bírta tovább idegenben, hazajött, lesz, ami lesz. Ő ide tartozik.

Színészetileg is kerek lett így Molnár Tibor története: Vas Róbertnél disszidálását, Herskó Jánosnál (aki később maga is disszidált) visszidálását játszhatta el. Tegyük hozzá: mindkettőt egyforma személyes hitellel és színészi tökéllyel.