Oroszország és a megnyugtató megváltoztathatatlanság

  • Ara-Kovács Attila
  • 2014.09.18 09:00

Publicisztika

A demokratikus ellenzék csak a maga nagyon kvalitásos kultúrájában él, s e pozíció vagy lelkiállapot egyáltalán nem konvertálható meggyőző politikai sikerré. A forradalmisággal oly sokszor hírbe hozott orosz emberről mára kiderült, hogy lelkében mélységesen ellenforradalmi.

Vasárnap választások voltak Oroszországban. A médiamegnevezés – generális, egyetemes – meglehetősen sokakat megtévesztett, így egyesek már új elnökválasztásról is beszélni kezdtek. Nem, erről szó sem volt, Vlagyimir Putyin terminusa még nem járt le, arra 2016-ban kerül majd sor. Most kormányzókat választottak, néhol önkormányzati képviselőket és regionális parlamenteket stb.

Összesen 83+1 – a +1 a frissen visszaszerzett Krím – közigazgatási egységben járultak az emberek az urnák elé. Volt-e a választásnak tétje? Első ránézésre nem. Hetekkel, sőt hónapokkal korábban tudni lehetett, hogy a Putyin mögött álló Egységes Oroszország megnyer majd minden fontos pozíciót.

Elég magas volt a részvételi arány, de közel sem akkora, mint amire várni lehetett Putyin múlt félévben produkált népszerűségi indexe alapján. Még a Krímben is, ahol a tavaszi „elszakadási”, illetve „csatlakozási” népszavazás idején – a nyilvánvaló csalások eredményeként – néhol 120 százalékos volt a részvétel, most legfeljebb 70 százalék járult az urnákhoz. A rendszernek még arra sem volt szüksége, hogy nagyszabású manipulációkhoz folyamodjon; voltak visszaélések, amelyekre a rendszer tág teret biztosít, de – állapította meg a Golosz nevű ellenzéki, civil megfigyelőszervezet – a végeredményt befolyásoló komoly kormányzati beavatkozás nem.

Putyin-csoki: megették

Putyin-csoki: megették

Fotó: MTI

Kiábrándultság lenne e mögött, az ukránokkal szembeni elégtétel után az orosz valóságba való visszazuhanás? Aligha. A krími oroszok – leszámítva a tatárokat, akiknek nagy része bojkottálta a szavazást – máig hálás Putyinnak, amiért ismét orosz fennhatóság alatt lehet, illetve az ukránnál jóval nagyobb bérezésben és nyugdíjazásban részesülhet. Talán sokakat épp a helyzet stabilitásának, megnyugtató megváltoztathatatlanságának érzete marasztalt otthon. Számukra, de valójában minden orosz számára épp ezért volt tétnélküli az esemény.

Az elemzők ugyanakkor arra számítottak, hogy egyes nagyvárosokban, főként Moszkvában az ellenzék ha nem is győzhet, erősítheti pozícióit: azaz megmutathatja önmagát. A jelek szerint ez nem következett be. Ismét bebizonyosodott: az orosz demokratikus ellenzék csak a maga nagyon kvalitásos, tömegnívójúnak aligha mondható kultúrájában él, s e pozíció vagy lelkiállapot egyáltalán nem konvertálható nagyszabású vagy meggyőző politikai sikerré. A forradalmisággal oly sokszor hírbe hozott orosz emberről mára kiderült – ami egyébként korábban is sejthető volt –, hogy lelkében mélységesen ellenforradalmi. Nem Sztavroginok (Dosztojevszkij), hanem Oblomovok (Goncsarov) alkotják e nemzet messze többségét. És azok, akik mégis inkább az előbbivel azonosítják magukat, alig egy maréknyian vannak, s hazájuk nem is annyira Oroszország, mint inkább az attól nagyon messze eső Európa.

E választás a maga volumenében volt elképesztően újszerű és bürokráciapróbáló. Aligha kétséges: a mai biztos pozícióban próbálta ki a mechanizmust Vlagyimir Putyin és az Egységes Oroszország, s teremtett olyan adminisztrációs hagyományt, ami akkor is győzelmet hozhat majd, ha valamikor a jövőben a szerencse elpártolna tőle. A mostani választás igazi tanulságait nem annyira a politikai szakértők tudják majd levonni, s a világnak – elsősorban az érintett orosz polgároknak – rendszerbe foglalni, hanem a jogászok, akik e választási szisztéma rafinált csapdáit feltárhatják.

A szerző a DK külpolitikai kabinetvezetője

Neked ajánljuk