Növeli, ki elfödi – A nemzeti felelősségről

Mostanában sokat hallunk a nemzeti felelősség kérdéséről: pontosabban arról, hogy a magyar nemzetet nem terheli felelősség a történelem során az országban elkövetett bűnökért. Legemlékezetesebb Schmidt Mária nyilatkozata a kérdésről a Népszabadságban.

(„És az én érzékenységem nem számít?”, 2014. feb­ruár 12.) A szövegben szembeötlő a nemzeti, össztársadalmi felelősség teljes negligálása (még csak nem is elbagatellizálása), ami mára társadalmi jelenséggé vált, sőt, jogszabályi formát is öltött. „A felelősség, ami megáll, az nem az ország, nem a nemzet felelőssége, hanem azoknak az embereknek a felelőssége, akik bűnöket követtek el, akik kollabo­ráltak, akik embereket üldöztek, meggyilkoltak, megkínoztak, kivégeztek” – állítja a Terror Háza múzeum vezetője.

Nos, ez így, ilyen formában biztosan nem igaz. Hogy történészek mit mondanak múltbeli eseményekről, az azért fontos, mert reflektált történetírás nélkül nincs a múlttal való szembenézés, és nincs jövőbeli fejlődés sem. Hi­báinkkal jó szembenézni, ráadásul minden nemzet hibázott már a történelem során: a hangsúly inkább azon van, mennyit sikerült tanulni belőlük. Ez a negligáló attitűd annál is furcsább, mert amikor a „magyar agyról”, a „magyaros ötletességről”, a magyar Nobel-díjasokról, a „magyarokra oly jellemző szorgalomról” beszélnek, a többség büszkén fogadja el ezeket a kollektív kliséket. Hasonló érvelést alkalmaznak azok is, akik szerint rasszizmusként értékelhető, ha úgymond „magyarozunk”, például azt mondjuk, milyen magyaros, hogy a Várban az utcát már öt éve építik, négyszer feltúrva ugyanazt a szakaszt. Ugyanezt a gondolkodásmódot képviselték egyes barátaim is, akik szerint amikor valaki azt írta, milyen „magyaros”, hogy egy halott nácit nejlonzacskóban képesek becsempészni Romániába újratemetni, az rasszista kijelentés volt a magyarokkal szemben.

Balga beszéd, de van benne rendszer.

Ahány ház

E gondolatmenet ugyanis nem veszi figyelembe azt, hogy léteznek eltérő társadalmak, melyekben eltérő szokások érvényesülnek. Még egyetemistaként jogszociológia-órán azt tanultam, egyes társadalmakat nem lehet összehasonlítani, nincsenek felvilágosultabb vagy „rosszabb” társadalmak, ez politikailag nem korrekt sznobizmus, elitizmus. Szerintem viszont ez maga a nihilizmus. Bárki, aki hisz a közös európai értékek létezésében, nem így gondolkozik (ráadásul fontos nemzetközi dokumentumaink is ezeket rögzítik, lásd például az Európai Unióról szóló szerződés 2., 6., 7. cikkét, vagy az Emberi Jogok Európai Egyezményét). Igen­is vannak fejlettebb, jobb életet biztosító, számomra szubjektíve értelmesebben felépített társadalmak; demokratikus közösségek és kevésbé demokratikusak, ahol sérülnek az emberi jogok (például az Orbán Viktor által Tusnádfürdőn említett társadalmak utóbbi csoportba tartoznak). Ha megnézzük, ezek között amúgy Magyarország nem áll nagyon rosszul: a nagyvilág legalább 80 százaléka rosszabb, méghozzá sokkal rosszabb hely. Hiszen ki szeretne például Szaúd-Arábiában nő lenni egy olyan városban, ahol egyedül nem mehet ki az utcára, nem vezethet, vagy megölik, ha vallást akar váltani? Ha abban hiszünk, hogy a demokratikus szempontok magasabb értéket képviselnek, akkor az utóbbi társadalom Európából nézve alacsonyabb fejlettségi szinttel rendelkezik, hangozzék ez bármennyire is elitista módon. Mi ugyanis errefelé az alapvető emberi jogok érvényesítésében, a szólás- és vallásszabadságban, a demokráciában, a hatalomelválasztás elvében és pár hasonló elvben hiszünk. Ehhez képest sorolhatnék szörnyű helyeket a világban: biztosan nem lehet jó afrikai éhezőnek lenni, Afganisztánban a mezőn mákot szedni, vagy Észak-Koreában a sorban menetelni. Ezeket a társadalmakat emberek hozzák létre, a nemzeti kultúrá­ból nyert mémkészletből felépítve azokat (aminek például esetünkben a kócsagtollas bohóckodástól a valós nemzeti értékekig minden része). Ez az oka annak, hogy kívülről szinte lehetetlen demokratizálni országokat: mert ilyenkor nem számolnak a helyi kulturális adottságokkal, amiket az emberek követnek. Nem lehet kívülről Ukrajnából kevésbé korrupt helyet csinálni, sem Japánból a lezser lazsálók országát felépíteni, de az olaszokat is nehéz lenne külső hatással arra rábírni, hogy mindig tüchtig módon a saját sávjukban vezessenek és tökéletesen betartsák a közlekedési szabályokat. Az Egyesült Államokban nemzetközi szerződési jog órán videók vetítésével elemzik, hogyan kell a japánokkal és kínaiakkal tárgyalni: nem lehet azonnal rátérni a lényegre, ki kell várni, amíg megebédelünk, semleges témákról beszélünk, és a többi.

E tények alkotják a kultúrák közötti párbeszéd lényegét. Vannak nemzeti karakterek, amik igenis megjelennek egyes országokban és a jogrendszerükben is. Embe­rek építik fel az államot. E sajátosságokat pedig nemhogy tilos lenne kritizálni, de igenis nagyon fontos, hogy kritizáljuk, ugyanis kellő nyitottság esetén ez vezethet tudatos fejlődéshez. Hányszor hallhatja az ember például, hogy Amerika mint a szabad emberek hazája már nem létezik, mert mindent figyelnek. Vagy amikor a német taxis azt kezdi elemezni, milyen tipikusan német, hogy egy sávra szorítják a forgalmat egy főútvonalon, és nem férünk el. Ezen észrevételek egy része kimondottan fontos, különösen, ha nem a társadalmi frusztrációt táplálja, hanem vannak, akik meghallgatják.

A nemzetgyalázás hasznai

Ezt a progresszív folyamatot tiltotta be gyakorlatilag az új alaptörvény, amely bevezetett egy új fogalmat: a nemzet méltóságát, amit nem szabad megsérteni. A szabadság és felelősség címszó alatt, a IX. cikkben így fogalmaz: „a véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat a magyar nemzet, a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságának a megsértésére. Az ilyen közösséghez tartozó személyek… jogosultak a közösséget sértő véleménynyilvánítás ellen, emberi méltóságuk megsértése miatt igényeiket bíróság előtt érvényesíteni.”

Amikor kollégáim a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen egy konferencián felvetették, hogy ez abszurd, mások szinte hisztérikus hangnemben védelmezték e szöveget. Pedig általában a nemzeteknek nincsen méltóságuk – méltóságuk a nemzetközi jog alapján embereknek van, államoknak, nemzeteknek nincs. Mi több, még személyek esetén is szokás szűkíteni: normálisabb országokban a politikusok sem bújhatnak folyton a méltóságuk mögé, csak rendkívül szűk feltételek között.

A nemzet és különösen a tagjainak kritizálhatósága ellen ugyanakkor több érv is felhozható. Vajon nem rasszista dolog-e, ha kijelentjük például: a magyaroknak erős hajlandóságuk van arra, hogy a legbutább embereket válasszák meg maguk fölé vezetőnek, kontraproduktív rendszereket létrehozva ezzel. Vagy hogy autoriter módon gondolkodnak? Örülnek a más bajának? És a többi. Különösen érdekes felvetésnek tűnhet ez, hiszen biztos: a kritikák egy­értelműen nem vonatkozhatnak mindenkire. Sokféle ember van Magyarországon is, és nem igaz az, hogy itt például mindenki örülne a más bajának.

Csakhogy amikor azt mondjuk: a magyarok ilyenek vagy olyanok, nem gondoljuk, hogy egy sokmilliós országból mindenkire igaz lenne az állítás. Hanem azt, hogy a közmorál, a társadalom és a tömegek mindennapos értékválasztása, esetleg az állam felel meg annak, amiről beszélünk. Van valamifajta attitűd, ami itt lebeg a levegőben, és ez a moralitás, ez a társadalmi erkölcs ilyen, vagy olyan. Amikor azt mondja valaki, a magyarok valamilyen módon gondolkodnak, értelemszerűen nem arra gondol, hogy mindnyájan azt a gondolkodásmódot követik, mert ez nonszensz is lenne. Hanem azt gondolja: sokan közülük, esetleg a jó részük idomul valamihez, amivel ő nem ért egyet.

Ugyancsak jogos aggodalom lehet az, amely szerint ha külföldön elfogadnak valamilyen képet a magyarokról, nem okozhat-e diszkriminációt velük szemben?

Nos, fontos megjegyezni: egy nemzet képes megvédeni magát. Különösen egy tízmilliós, független ország. Senki nem kényszerítette ránk a társadalmi együttélés szabályait: mi magunk választjuk azokat. Ráadásul a negatív kép Nyugat-Európában nem általában a magyarokról, hanem a magyar államról, s azokról a közállapotokról él a fejekben, melyek az autoriter rend megteremtését lehetővé teszik.

Ezzel ellentétben például kisebbségi csoportok a történelemben számtalanszor sérültek, amikor a többségi társadalom elfogadott valamely sztereotípiát. Lehet, hogy bizonyos országokban a kisebbségben és sokszor mélyszegénységben élő csoportok körében több volt például a megélhetési bűnözés. Ám ezt azért nem szokás céltalanul az orruk alá dörgölni, vagy mindegyik tagjukra vonatkozóan kihangsúlyozni, mert a társadalmi többség a történelemben időről időre tömegesen mészárolta le, vagy lehetetlenítette el a kisebbség tagjait hasonló feltételezések miatt. (Ami nemcsak a kisebbségnek, de magának a társadalomnak is jelentős károkat okozott.) Az alapjogászok által fontosnak tartott szempont az is, hogy a tények felmérése igenis alapja lehet például az integrációt támogató politikáknak. Emellett viszont a kisebbség beilleszkedését gátolja, ha szte­reo­típiákban gondolkoznak róluk, azokról is, akik e sztereotípiáknak nem felelnek meg. Ugyanez nem igaz a többségre: a többség nem szorul védelemre, sőt, általában ő az elnyomó. Ezért kell kisebbségvédelmi rendszereket létrehozni, a többségi önkontrollt megerősítve.

A társadalmakról tehát lehet, szabad, jó és hasznos azok egyes tulajdonságait kiemelve gondolkodni: e nélkül nem létezhetne a szociálpszichológia sem. Ha például egy antidemokratikus pártot választanak meg a választók, vagy ha egy szélsőjobboldali párt is jelentős tömegeket mozgat meg, kijelenthető: a választók, a nemzet, a társadalom nem gondolkozik demokratikusan. Ez előbb-utóbb társadalmi szokásokban, bevett gyakorlatokban, az elfogadott megalkuvásban és egzisztenciális rettegésben is megnyilvánul. Az oligarchák kiemelkedése is inkább társadalmi jelenség, ahogy az érdemtelen slepp kialakulása is.

Ami viszont kimondottan veszélyesnek tűnik számomra, az épp a Schmidt Mária által felvetett álláspont: hogy az egyes embereknek van (volt) csupán felelőssége, a társadalomnak nincs. Az embereken még szabad társadalmakban is nagy a nyomás, hogy a többség szokásait kövessék. Antidemokratikus rendszerekben e nyomást a végletekig lehet fokozni. Az ember társadalmi lény, minden morált a társadalomtól kapott. Sohasem okolnám csupán az egyes embereket, ha nem is menteném fel őket teljesen tetteikért. Az egyes emberek félnek, beállnak a sorba, és hatalmas erő kell ahhoz, hogy tiltakozzanak. Persze, az opportunizmus káros. De onnantól kezdve káros igazán, hogy tömegjelenséggé, társadalmi jelenséggé válik – ahogy hazánkban is látjuk. Ahogyan egyik kollégám mondta: az apologetikus érveléseket a zsigeri egzisztenciális félelem váltja ki. Nem az antidemokratikus rendszerekben oly sokszor „bedarált” kis embert kell elővenni, aki jelenleg is fél kimondani véleményét, akit, ha a CBA-ban dolgozik, felszólítanak, hogy menjen ki az antidemokratikus rendszer mellett tüntetni. Azt a társadalmat kell hibáztatni, amelyben a rettegő kisemberek mellett nincsen annyi gerinces demokrata, aki a sokadik nonszenszre nemet mondana. Ez ugyanis társadalmi deficit, nem pusztán egyéni jellemprobléma.

A felelősség emberekre hárításának retorikája hosszú távon a független gondolkodás hiányát, a társadalmi önreflexió elcsökevényesedését, tömeges mítoszgyártást és lemaradó, gazdaságilag sikertelen, antidemokratikus országot hoz létre. Aki minimális szinten ismeri a magyar történelmet, tudja, hogy nemzeti felelősség létezik, és bizony, a 20. században az ország, a nemzet, a társadalom, ha így jobban tetszik, számtalan hibát követett el. E hibákat nem negligálni kéne, hanem azokból tanulni, ahogyan azt más, fejlettebb országok is teszik. E nélkül az államok újra és újra elkövetik ugyanazokat a bűnöket és hibákat, amiket ötven, száz, kétszáz évvel korábban is, és azon csodálkoznak, hogy miért nem sikerül előrébb jutniuk. Idővel pedig nem lesz már senki, aki megmondja, mi volt a hiba a múltban. A bírálat hasznos, és kár volt betiltani.

A szerző európai jogász.