Már eleve benne van az efféle eljárásban, hogy az adott kormányzat – illetve annak bürokráciája – valamilyen nem szabályos, illegális akció, gyakorlat, jelenség fölött huny szemet, netán épp támogatja azt. Esetleg kihasználja a megszorultak nehéz helyzetét.
Honduras koppant
| ||
1997-ben hosszabb időt töltöttem Hongkongban; az apró brit gyarmat az év július 1-jével került vissza kínai fennhatóság alá, s ennek folyamatát közelről láthattam. Peking az elkövetkező 90 évre garantálta: nem bolygatja fel az ottani politikai viszonyokat, még kevésbé a tulajdoni és gazdaságiakat, sőt, inkább a maga gazdaságpolitikáját fogja úgy átalakítani, hogy az a hongkongira emlékeztessen. Ez valamilyen ki nem mondott, de egyértelmű ígéretnek számított. Ennek dacára a gazdag hongkongi kínaiak – nem voltak, s ma sincsenek kevesen – napokig sorban álltak a hondurasi képviselet előtt, mert az ország 60 ezer dollár fejében azonnali állampolgárságot adott bárkinek.
Később a riadalom alaptalannak bizonyult, Hongkong továbbra is meglehetősen szabad, s az ottani adminisztráció – Peking egyáltalán nem irreális elvárásait szem előtt tartva – önállóan szervezi a gyarmatból Különleges Adminisztratív Területté (SAR) átvedlett országrész életét. A többség így végül vagy nem élt a kivándorlás lehetőségével, vagy pedig visszatért. Mindazonáltal a kis közép-amerikai államon, Hondurason rajta maradt a bélyeg, gazdasága pedig semmit sem profitált a kiáramló hongkongi tökéből, mert az amerikai és brit pénzintézetekbe vándorolt, majd javarészt vissza Hongkongba.
Pénzért vagy paszulyért
Magyarország már 2012-ben ajánlatot tett – minő véletlenség, elsősorban kínaiaknak –, hogy egy jelentősebb summa, negyedmillió dollár magyarországi befektetése fejében hasonlóképpen azonnal állampolgárságot ad. Nem tudjuk, hányan éltek a lehetőséggel, de szellemében ez a rendelkezés mélységesen illik ahhoz a mentalitáshoz, mely a határon túliak előtt is megnyitotta a magyar állampolgárrá válás lehetőségét; igaz, nekik nem pénzért, hanem politikai lojalitásért és szavazatokért cserébe. Az ellentmondás, mely a befogadó politikai gesztus és az Orbán-kormány által meghirdetett, szinte az egész országot a világtól elzáró bevándorláspolitika között éktelenkedik, be kell ismernünk: látszólagos. Orbán Viktor továbbra is mindenkit szívesen lát, aki valamilyen haszonnal kecsegteti, nem annyira az országot, mint pártját – azaz hozzásegíti a gyarapodáshoz és a hatalmon maradáshoz –; kizárni csak azokat akarja, akik nem hoznak semmit, legfeljebb kudarcállamaik problémáit: a közel-keletieket, az afrikaiakat, a dél-amerikaiakat. Tény, az e régiókból érkezők sokkal nehezebben illeszkednek be egy másik civilizációba, mint azok, akik a Távol-Keletről, Kínából, Vietnamból, Koreából indulnak neki a világnak.
Az efféle szelektív szemlélet azonban – legyen az bármennyire is logikus – magában hordja önnön kudarcának végzetét: azaz kiskapukat nyit mind a politika, mind pedig a bürokrácia elkerülhetetlen és egyre fokozódó korrupciója előtt. Gondolom, elég sokan emlékeznek még a megrökönyödésre, ami annak hallatán támadt, hogy kiderült, az afrikai Bissau Guinea külügyminisztere 30 ezer dollárért árulja országa útleveleit, akár magyaroknak is. No, de kérdem, ugyan mi a különbség egy pénzért eladott közép-afrikai és egy szintúgy pénzért megszerezhető magyar útlevél között? Gyakorlatilag persze óriási: az egyikkel az unióba lehet besegíteni kétes egzisztenciákat, a másikkal Magyarországról kimenekíteni ugyancsak kétes vagyonokat. Morálisan és politikailag azonban semmi.
Még az anyám szemfödőjét is…
A Fidesz, amikor arra kérte a határ menti települések jobboldali polgármestereit, hogy közreműködésükkel minél több határon túli magyar számára teremtsék meg az automatikus magyar állampolgárrá válást, ezzel elindított egy olyan folyamatot, mely révén – immáron pénzért cserébe – a törvényben előírt kritériumoknak egyáltalán nem megfelelő egyének is megkapják az állampolgárságot.
Az egykor – a 70-es, 80-as években – nálunk tanult afgánok például, akik később a Muhammed Nadzsibullah-rendszer bukását követően (1992), saját baloldaliságuk okán a „szocialista” rendszert építő Magyarországon kaptak menedéket, ma határokon átnyúló embercsempész-hálózatokat működtetnek, együttműködve az egykori kommunista titkosszolgálatok azóta elbocsátott légióival. Igaz, Magyarország nem célország, de tranzitállamként megkerülhetetlen, s ha az egykori balos papák olykor elbuknak, nyomukba lépnek azonnal a már itt született fiaik, akiket kevésbé a baloldaliság hoz lázba, mint inkább a pénz, s olykor a szélsőséges iszlám radikalizmus.
Nagyjából ekként szerveződött meg a kettős állampolgárságra ráépülő – s az Index által részleteiben is feltárt – maffiahálózat, mely formailag nem azonos az embercsempészettel, ám a portál által említett „ukrán–orosz kapcsolat” mutatja a legjobban, tartalmában mégiscsak elválaszthatatlan attól. Olyan emberek, bűnszervezetek előtt nyitotta meg e folyamat Európa kapuit, akiket, illetve amiket az unió saját határain kívül szeretett volna mindig is látni.
Ennélfogva Magyarország ma három kihívással szembesül:
1. Bár nem számítunk célországnak, elsőként mégiscsak nálunk jelentkeznek azok a biztonsági kockázatok, melyeket a magyar állampolgárságot megszerző bűnözők elkerülhetetlenül jelentenek.
2. Brüsszel milliárdokkal segítette annak a határőrizeti rendszernek a kiépítését, melynek feladata az unió – és benne Magyarország – megvédése lenne az olyan elemektől, akiket Európában nem szívesen látnak. Ez a schengeni csatlakozásunk előfeltétele volt. Az Orbán-kormány kettős állampolgársági gyakorlata olyan rést ütött ezen a rendszeren, hogy schengeni övezeti tagságunk felülvizsgálata egyáltalán nem kizárható lehetőség. Illő és intő példa Románia esete, melynek felvétele a schengeni övezetbe a több tízezer moldvainak megadott román állampolgárság miatt késik.
3. A kettős állampolgárság eredendő céljára árnyékot vet a korrupcióval és bűnözéssel hírbe hozott gyakorlat, mintegy lefokozva azok magyar állampolgárságát, akik joggal, de mégiscsak ezen az úton jutottak hozzá.
A szerző a DK külügyi kabinetvezetője.
