De az már jól látszik, hogy közben, nem is túl nagy csöndben, nyílt még egy front. Az OTP pár nappal ezelőtt már úgy számolta, hogy a devizahitelesek kártalanításán 218 milliárd forintot bukik; a Csányi Sándor által egy héttel korábban emlegetett durván 140 milliárdra azért jött rá még egy kevés, mert az MNB szerint a devizahiteleseknek az árfolyamrést és az egyoldalú kamatemeléseket elmeszelő törvény miatt visszajáró pénzt visszamenőleg, havonta kell a tőketartozásból levonni. Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy a devizahiteles-pereknek csak az egyik tétje az, hogy végül is mennyit buknak a bankok, hogy meglesz-e az MNB által alig félreérthető igényként besóhajtott 900 milliárd, kevesebb lesz-e, több-e (ha például diszkontált árfolyamon kell majd a bankoknak a devizahiteleket forintosítani), s hogy ez a magyar gazdaságot és a magyar állam szavahihetőségét hogyan nullázza majd le. Pár oldallal beljebb aprólékosan elmagyarázzuk, hogy a magyar államot perlő bankoknak minden kinéz, csak méltányos és igazságos eljárás nem. Az árfolyamrés eltörléséről és az egyoldalú kamatemelések tisztességtelenségéről szóló törvényi szabályozás ezt körülbelül eleve lehetetlenné teszi, miközben a Fővárosi Törvényszék bírái számára még mindig maradt némi lehetőség arra, hogy a jogállamiság romjait megtartsák. De lesz-e olyan bíró, aki mer majd legalább részben nem az alperesnek igazat adni? Ezért ezeket a pereket okkal foghatjuk fel úgy is, mint az utolsó nagyjából autonómnak megmaradt hatalmi ág – a bírói – betörésére tett kísérletet.
Simicska, Csányi, a bankok, az RTL Klub, a magyar igazságszolgáltatás; és a listához nyugodtan számoljuk hozzá azokat a világban – kormányt, uniót, megfigyelőt, médiumot –, akik nem feltétlenül osztják a tusnádfürdői beszédből alig rejtetten elővilágló szimpátiát az európai hagyomány markáns részeként értelmezhető fasizm…, izé, állam- és rendpárti politikai filozófiák iránt. Meg még az aprót itthonról: a civil szervezeteket, akiket most már nem a Kehi, hanem a rendőrség kezd vegzálni, az egyetemeket, amelyek irányítását a kormány épp most vonja magához, vagy éppen a kormányváltás után az államapparátuson végigsöprő tisztogatási hullám (amúgy százszázalékosan fideszes) áldozatait… És biztos van is, akit kifelejtettünk.
Nem lesz-e ez sok egy kicsit…? Nem merészség-e ennyi mindenkibe belekötni, mit belekötni, kihívni a művház elé, és addig akarni ütni a kerítésléccel, amíg le nem fekszik a porba? Köztük a NER Lajosát, vagy Csányit, aki eddig igyekezett jó képet vágni az egészhez, még ahhoz is, amikor nagy súllyal a tyúkszemére tapostak? Kontroll alatt van-e a helyzet, vagy elborult az agy? Érett szakaszába lépett-e hazánk új, világviszonylatban is úttörő kormányzati modellje, vagy félbemaradt kísérletként vonul be hazánk történelmének féldicső lapjaira?
Azt ugye mi sem gondolhatjuk komolyan, hogy erre a kérdésre válaszolni tudunk. A kormányfő a Fidesz áprilisi győzelme óta lendületesen terjeszti ki egyeduralmát az első ciklusban még némi autonómiával bíró személyekre, intézményekre, területekre, pénzekre. És ha a nem diktatúra és a diktatúra határát nem is olyan könnyű meghúzni, előbb-utóbb a határ túloldalára fogunk érni: ez a lecsúszás természetszerűleg következik az orbáni politika logikájából. A vikidiki kezdőpontját nem is vennénk észre: csak azt, hogy már benne vagyunk, például akkor, amikor a politikai véleménynyilvánításért immár nemcsak a kormányhű média rágalmaz és hazaárulóz, de a törvény is büntet majd; vagy, ne adj’ isten, megjelennek az államilag szponzorált politikai erőszak első jelei. Ebben a kontextusban lenne a megszólítottaknak érdemes fontolóra venniük a New York Times és mások szerény javaslatát, miszerint az Európai Uniónak csökkentenie kellene a Magyarországnak folyósított uniós támogatásokat, illetve elindítania az alapszerződés 7-es cikkének megsértését vizsgáló eljárását, ami akár a szavazati jog felfüggesztéséhez is vezethet. Bár hirtelen egy diktátor sem jut az eszünkbe a történelemből, akit gazdasági szankciók vagy a külső politikai elszigetelődés buktatott meg (inkább megerősíti őket, lásd Vlagyimir Vlagyimirovics legfrissebb, majd’ 90 százalékos népszerűségi mutatóit), ez itt még nem diktatúra, amennyiben nem ölnek meg senkit, még csak börtönbe se csuknak azért, mert politikai ellenvéleményt fogalmaz meg nyilvánosan. Magyarország választópolgárainak többsége még mindig, ha csökkenő arányban is, az uniós tagság híve.
A perspektíva, hogy Magyarország – kizárólag Orbán hatalmi és ideológiai megszállottsága miatt – az unión kívül találhatja magát (amit egy ilyen embargó, az ország elszigetelése egyértelműen előrevetít), legalább élére állíthatja a dolgokat.
(Azt tudták Önök, hogy a Tanácsköztársaság hívei, majd veteránjai a proletárdiktatúrát prolidikinek becézték?)
