Zene

Egy szomorú hely reménytelen öregeknek - a hazugságot nem ismerők bolygóján a szociális otthont hívják így, a Coke-ot hizlaló cukros vízként reklámozzák, a mozikban pedig csupa igaz történetet vetítenek, például egy decens úr mesél a villa feltalálásáról. Ricky Gervais hangja hamar eligazít helytörténetileg: a neves angol komédiás gyorsan leszólja a főcím előtti céges feliratokat, mondván, ezeket úgysem olvassa az égvilágon senki, majd elmeséli, hogy az általa játszott szerencsétlent egy olyan világban láthatjuk szerencsétlenkedni, melynek lakói természetüknél fogva nem ismerik a hazugságot, az igazmondásra viszont leküzdhetetlen hajlamuk van.

Nem hallottam még élőben játszani őket, de valami azt súgja, hogy ez az általuk városinak nevezett, mégis népzenei motívumokból fölépített stílus átütőbben szólhat a színpadon, mint a fegyelmezett stúdiókeretek között. Ott messzebb futhat a hegedűszólam lendülete, megvadulhat a dzsembe és a bendir, kevésbé fékezi őket a formák kerekségének kényszere.

Már az is térdcsapkodós nagy pillanata a filmnek, amikor az ifjú Finkelstein (Justin Bartha), az idősebb Finkelstein (az erőltetetten finkelsteinkedő Art Garfunkel) és a jiddise máménál is jiddise mámébb Finkelsteinné féltve őrzött fiacskája fizetett bokszzsáknak áll, hogy egy kurzusnyi dühödt lány és anya rajta vezesse le a rohadék férfiak iránti, megérdemelt indulatát - de az igazi bonyodalmak majd a babysitterkedéssel kezdődnek. Mert, mintegy engesztelésképpen a terápiás gyomorba térdepelésért és a könnyű, de jóleső testi sértésekért Catherine Zeta-Jones mint kétgyermekes családanya (40) a pelyhedző Finkelsteinre (24) bízza csemetéi esténkénti megőrzését - a többi, mint a karikacsapás.

Kotorjunk elő Lemmy Kilmisterről egy régi felvételt! Legyen ez mondjuk a The Dec-line Of Western Civilization című amerikai dokumentumfilm-sorozat második része; az időpont: 1988. Vizsgáljuk meg a képsorokon az angol zenészt, aki a Monarchia bukása óta a legtöbbet tette a császárbajusz divatban tartásáért, majd pörgessük előre az időt huszonkét évvel egészen addig a pillanatig, amikor hősünk a Hegyalja fesztivál nagyszínpadán este tizenegykor belekezd az Iron Fistbe.

könyv - TALLÉR EDINA A HÚSEVÕ című bemutatkozó kisregényének tagolása "rendhagyó": minden bekezdése másról szól. Persze egy részük végül kiad egy nem túl eredeti élettörténetet - inkább csak a vázlatát.

kiállítás - SZELLEY LELLÉ: MEGTÖRT A VARÁZS Huszonnyolc falra csipeszelt fehér papír - rajtuk egyetlen motívum: két pohár. Látszólag egyszerű, minimalista alapforma (három vonal, egy ovális), mégis maga az egész világ.

Hunyjuk be a szemünket, lazítsuk el a végtagjainkat, lélegezzünk szabadon, és mondjuk háromszor egymás után: nem akciófilmben vagyok, nem akciófilmben vagyok, nem akciófilmben vagyok. Ha mármost kellőképpen könnyűnek érezzük magunkat, kezünkben-lábunkban kellemes bizsergést érzünk, és halántékunkat lágy szellő legyinti meg, akkor és csakis akkor nyissuk ki szemünket, és vegyük szemügyre, mit látunk. Nem, nem egy ruganyos mozgású, pisztolyával összenőtt szuperhőst, de nem ám, és nem is egy mindjárt hatalmas robajjal széteső óriásdíszletet, távolról sem. Még egy kis lazítás, még egy mély lélegzet: a tudatalatti árkait-bokrait látjuk, úgy ám, az álombéli jövés-menés sűrűjében pedig egy rejtett kombinációk, mélyen őrzött titkok után kutakodó profi besurranót. Így azért mindjárt más,

Nagy néha akad pozitív hozadéka is a nyomorúságos színházi helyzet és az ezt okozó financiális és politikai anomáliák együttesének. Ha ugyanis annak idején, a végzéskor a hajdani Ascher-Novák zenés főiskolai osztály tagjai - akik már akkor, vagyis a végzéskor is meglehetősen tehetségesnek tűntek - simán álláshoz vagy szerephez jutnak a különböző színházakban, a HOPPart föltehetően nem születik meg. De, hála az "anomáliának" (nevezzük csak így), megszületett, és egyelőre lenni látszik, noha az egykori osztály tagjainak túlnyomó többsége azóta elfoglalta megérdemelt helyét valamelyik (többnyire jó) társulatban. Ezért aztán alkalmi jelleggel állnak össze egy-egy előadásra, amelyhez szívesen csatlakoznak remek rendezők is.

Már a kiállítás címe is jelzi, hogy a Polóniaként említett hely a valóságban nem létezik. Bár így nevezik a külföldön élő lengyel közösségeket, köztük például a legnagyobbat, a chicagói több mint egymilliós kolóniát, Polónia valójában nem más, mint az a romantikus-historizáló kép, legenda vagy mítosz, amelyet a lengyel emigránsok és kivándorlók volt hazájukkal kapcsolatban dédelgetnek. A szentimentális, nacionalista felfogás mellett - Lengyelország a "nemzetek Jézus Krisztusa" - természetesen minden "idegenbe szakadtnak" saját története is lehet, és e virtuális történetmátrix elég sok elemet tartalmazhat, hiszen, mint a katalógusban olvasható: "ott van mindenütt, ahol csak egy lengyel is van". A harmadgenerációs Sekula visszafelé indul az úton, és elsősorban a családi gyökerek ürügyén megkísérli minden érzelemtől mentesen feltárni a nemzeti mítosz mögötti "kulturális és gazdasági összefüggéseket".

A kötet szerkesztője, Székács Vera egy Levivel készült interjúját illesztette e régi adósságot törlesztő novelláskötet végére. Az illesztés annak ellenére tartós, hogy érezni, az interjút mily' régen vették fel. Az időközben magyarul is megjelent Levi-kötetek címe még nyersfordításban szerepel: a Se questo é un uomo itt Hát ember ez?-ként kerül szóba - Magyarosi Gizella magyarításában a könyv végül Ember ez? címmel jelent meg. Az interjú egyébiránt kiváló bevezetés Levi világába. Levi fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy Auschwitz tette íróvá. Hazaérkezésem után "meséltem, meséltem, mint valami bolond, mindenkinek, aki az utamba került", mondja. Barátai javaslatára fogott az írásba.

Újságíró: Mindenki olyan akar lenni, mint Cary Grant. Cary Grant: Ezzel én is gyakran így vagyok - közismert anekdota.

Így megy ez: miközben minden híve azt várta, hogy a Wovenhand mikor lesz végre képes a lemezein is reprodukálni azt a sűrű és villámló megszólalást, ami katartikus koncertjeit jellemzi, David Eugene Edwards és társai elkészítették életük egyik legjobb lemezét, melynek hangzása egyáltalán nem emlékeztet a zenekar színpadi mennydörgésére. A Wovenhand ezúttal nem kísérletezik azzal, hogy kifejezetten rockos legyen, mint két évvel ezelőtt a Ten Stoneson, ami persze nem jelenti azt, hogy az új album nélkülözné az intenzív gitáros részeket, de kétségtelen, hogy nem ezekről szól.

Vannak zenék, amiket nem lehet csak úgy mellékesen, aláfestésnek hallgatni, és ilyen ez a majdnem nyolcvanperces album is. Vagy hát éppenséggel lehet, csak akkor meg elkószál, szétszalad a figyelem, amit hallunk, az meg súlyát, lényegét veszti.

Művészfilmből művészmusical - gondolhatnánk elsőre, hiszen a sokoldalúan zseniális, ám kissé mindmáig a vájtfülűek és egyéb Broadway-connaisseurök kedvencének megmaradó Stephen Sondheim 1973-as műve egy Ingmar Bergman-film nyomán íródott. S rögvest tévednénk is persze, méghozzá kétszeresen: részint mert az Egy nyári éj mosolya még korántsem számítható tipikus Bergman-opusnak, részint mivel az 1955-ös, szolidan kacagtató - igaz, utóbb Woody Allent is megihlető - komédiából megvesztegetően elegáns, s egyszersmind kicsattanóan színpadias, telivér musical vált.