lemez - ÚZGIN ÛVER: BUCKA

  • - kyt -
  • 2010. július 15.

Zene

Vannak zenék, amiket nem lehet csak úgy mellékesen, aláfestésnek hallgatni, és ilyen ez a majdnem nyolcvanperces album is. Vagy hát éppenséggel lehet, csak akkor meg elkószál, szétszalad a figyelem, amit hallunk, az meg súlyát, lényegét veszti.
Vannak zenék, amiket nem lehet csak úgy mellékesen, aláfestésnek hallgatni, és ilyen ez a majdnem nyolcvanperces album is. Vagy hát éppenséggel lehet, csak akkor meg elkószál, szétszalad a figyelem, amit hallunk, az meg súlyát, lényegét veszti. Ez persze hangulat kérdése is, az ember gyakran léha tespedésre vágyik.

Az Úzgin Ûver eredetileg valami mongol helységnév, ráadásul rideg, nehezen élhetõ viszonyokat jelöl. Ez félrevezetõ, mert komornak éppenséggel nem nevezhetõ a játékuk, könnyûnek, lazának viszont még kevésbé, sûrû inkább, olyan, amibe komolyan, odafordulva kell belemenni, amire rá kell nyílni, hogy elvehessük, amit kínálnak nekünk.

A zenekar lassan már a huszadik évét tölti, a minõsége soha nem volt kérdéses, mégis amolyan féltitkos tuti tipp maradt, talán mert nem a szó hétköznapi, könnyed értelmében szórakoztat. Ennyi idõhöz képest inkább kevés az eddigi öt album. Ideje volt a következõnek.

Nem könnyû leírni, mirõl van szó: hangzásában egyfajta világzenérõl, semmiképp sem az ugrálós-vidulós fajtából, és nem valami fundamentalista forrás-tisztántartási megközelítésben. Keleti, ázsiai motívumok (nem átiratok: saját szerzeményû dallamok) uralják a terepet, a gitárt, az elektronikát nem alájuk tolták, hanem összefonódnak velük, igazából nincs sok értelme szálazgatni az alkotóelemeket, éppen az a jó, hogy/ahogy egymásba oldódnak. Kontemplatív is valahol az egész, de egyáltalán nem a bávatag fajtából, mert közben meg tele van erõvel, tisztán nyers, egy kicsit érdes. Jobbféle ambient? Az is, aztán dzsessz is, egyszóval meglehetõsen egyedi és eredeti keverék. õsi fúvós- és ütõhangszerek (ney, zurna, duda, daff), az énekhang pedig nem szöveget mond, hanem szintén hangszerként viselkedik. Talán ezért, talán csak a bombasztikus megoldások hiánya miatt esünk ki néha a koncentrált hangulatból. Érdemes ilyenkor még egyszer nekifutni.

Szerzõi kiadás, 2010

****

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.