Az Úzgin Ûver eredetileg valami mongol helységnév, ráadásul rideg, nehezen élhetõ viszonyokat jelöl. Ez félrevezetõ, mert komornak éppenséggel nem nevezhetõ a játékuk, könnyûnek, lazának viszont még kevésbé, sûrû inkább, olyan, amibe komolyan, odafordulva kell belemenni, amire rá kell nyílni, hogy elvehessük, amit kínálnak nekünk.
A zenekar lassan már a huszadik évét tölti, a minõsége soha nem volt kérdéses, mégis amolyan féltitkos tuti tipp maradt, talán mert nem a szó hétköznapi, könnyed értelmében szórakoztat. Ennyi idõhöz képest inkább kevés az eddigi öt album. Ideje volt a következõnek.
Nem könnyû leírni, mirõl van szó: hangzásában egyfajta világzenérõl, semmiképp sem az ugrálós-vidulós fajtából, és nem valami fundamentalista forrás-tisztántartási megközelítésben. Keleti, ázsiai motívumok (nem átiratok: saját szerzeményû dallamok) uralják a terepet, a gitárt, az elektronikát nem alájuk tolták, hanem összefonódnak velük, igazából nincs sok értelme szálazgatni az alkotóelemeket, éppen az a jó, hogy/ahogy egymásba oldódnak. Kontemplatív is valahol az egész, de egyáltalán nem a bávatag fajtából, mert közben meg tele van erõvel, tisztán nyers, egy kicsit érdes. Jobbféle ambient? Az is, aztán dzsessz is, egyszóval meglehetõsen egyedi és eredeti keverék. õsi fúvós- és ütõhangszerek (ney, zurna, duda, daff), az énekhang pedig nem szöveget mond, hanem szintén hangszerként viselkedik. Talán ezért, talán csak a bombasztikus megoldások hiánya miatt esünk ki néha a koncentrált hangulatból. Érdemes ilyenkor még egyszer nekifutni.
Szerzõi kiadás, 2010
****
