Mûvészfilmbõl mûvészmusical - gondolhatnánk elsõre, hiszen a sokoldalúan zseniális, ám kissé mindmáig a vájtfülûek és egyéb Broadway-connaisseurök kedvencének megmaradó Stephen Sondheim 1973-as mûve egy Ingmar Bergman-film nyomán íródott. S rögvest tévednénk is persze, méghozzá kétszeresen: részint mert az Egy nyári éj mosolya még korántsem számítható tipikus Bergman-opusnak, részint mivel az 1955-ös, szolidan kacagtató - igaz, utóbb Woody Allent is megihletõ - komédiából megvesztegetõen elegáns, s egyszersmind kicsattanóan színpadias, telivér musical vált. A 2009-es New York-i felújítás idén januárban rögzített stúdiófelvétele is fényesen igazolja ez utóbbi állításunkat, még azzal együtt is, hogy a vizuális élményt ezúttal értelemszerûen legfeljebb a kiadós booklet fotói körvonalazhatják számunkra. Két szavatolt csillag ékesítette a Broadway-produkciót, s így a lemezfelvételt is: Catherine Zeta-Jones és Angela Lansbury. Az elõbbi filmdívának a még bõven szépséges, ám már lassacskán öregedõ színésznõ, a régi kedvesénél révbe érni vágyó Desirée Armfeldt szerepe, valamint a Sondheim-életmû tán legnagyobb slágere, a Send In The Clowns jutott, s bár e könnyes számot bizonnyal halványabban teljesítette, mint Barbra Streisand, Glenn Close vagy Judi Dench, azért a Tony-díj éppen nem érdemtelenül találta meg ezt a szikár, s mégis érzéki alakítást. Míg a 85 esztendõs Angela Lansbury teljesítménye maga az egyszerre ámulatra késztetõ és elérzékenyítõ csoda: a Broadway nagyasszonya (akit a magyar tévénézõ elsõsorban a Gyilkos sorok bájosan kotnyeles szériadetektívjeként ismer - félre) mint pikáns múltú agg dáma csemcseg, panaszolja a sikkes romlottság gyászos tovatûntét (Liaisons), s hozzá bölcs, amilyen bölcs csak egy idõs, sok mindent látott musicalszínésznõ lehet.
Nonesuch, 2010; 2 CD
*****
