Már az is térdcsapkodós nagy pillanata a filmnek, amikor az ifjú Finkelstein (Justin Bartha), az idõsebb Finkelstein (az erõltetetten finkelsteinkedõ Art Garfunkel) és a jiddise máménál is jiddise mámébb Finkelsteinné féltve õrzött fiacskája fizetett bokszzsáknak áll, hogy egy kurzusnyi dühödt lány és anya rajta vezesse le a rohadék férfiak iránti, megérdemelt indulatát - de az igazi bonyodalmak majd a babysitterkedéssel kezdõdnek. Mert, mintegy engesztelésképpen a terápiás gyomorba térdepelésért és a könnyû, de jólesõ testi sértésekért Catherine Zeta-Jones mint kétgyermekes családanya (40) a pelyhedzõ Finkelsteinre (24) bízza csemetéi esténkénti megõrzését - a többi, mint a karikacsapás. A hollywoodi forgalmisták találmánya, hogy a negyvenbõl kivonták a huszonnégyet, ami pedig maradt, azt úgy írták bele a forgatókönyvbe, mint egy mégoly heves és jótékony szerelmet is ellehetetlenítõ tényezõt. Mrs. Robinsonnál nagyobb volt a korkülönbség, de az a tippünk, hogy épp az õ emléke kísért itten, ezért kellett az eredeti dalnokot is felléptetni. Ha lenne mélypontja a filmnek, mint ahogy nincsen neki (mert ahhoz bizonyos ívek kellenének, és nem csak egy kímélõ sík), akkor bizonyára Art lenne az, mert õ még a bogaras jiddise pápe színészi magaslabdáját is elmûvészieskedi. A többiek nem ilyen finnyásak; profi romkomisták, akik többféle nézést is tudnak, olyat például, hogy harag, sóvárgás1, boldog beteljesülés, sóvárgás2. Örökbe fogadott, hátrányos helyzetû kisgyermekhez viszont nekik sincs adekvát nézésük. De pofájuk van hozzá.
A Budapest Film bemutatója
** és fél
