koncert - MOTÖRHEAD

  • G. A.
  • 2010. július 22.

Zene

Kotorjunk elő Lemmy Kilmisterről egy régi felvételt! Legyen ez mondjuk a The Dec-line Of Western Civilization című amerikai dokumentumfilm-sorozat második része; az időpont: 1988. Vizsgáljuk meg a képsorokon az angol zenészt, aki a Monarchia bukása óta a legtöbbet tette a császárbajusz divatban tartásáért, majd pörgessük előre az időt huszonkét évvel egészen addig a pillanatig, amikor hősünk a Hegyalja fesztivál nagyszínpadán este tizenegykor belekezd az Iron Fistbe.

Kotorjunk elõ Lemmy Kilmisterrõl egy régi felvételt! Legyen ez mondjuk a The Dec-line Of Western Civilization címû amerikai dokumentumfilm-sorozat második része; az idõpont: 1988. Vizsgáljuk meg a képsorokon az angol zenészt, aki a Monarchia bukása óta a legtöbbet tette a császárbajusz divatban tartásáért, majd pörgessük elõre az idõt huszonkét évvel egészen addig a pillanatig, amikor hõsünk a Hegyalja fesztivál nagyszínpadán este tizenegykor belekezd az Iron Fistbe. Ha a számottevõ változásokat akarjuk összeírni, nem nagyon juthatunk túl azon, hogy Lemmy mostanában a fehér veszkócsizma helyett, úgy tûnik, inkább a fekete színût preferálja.

A Motörhead persze nem csupán a konstans imázs miatt sorolható a koncertkritika-írás értelmének legfõbb megkérdõjelezõi közé, hanem a harmincöt éve következetesen jelentõsebb módosulás nélkül hagyott zene miatt is. Voltaképp teljesen mindegy, hogy a zenekar milyen számokat válogat össze: a koncert legelején elhangzó, harmincéves Stay Clean ugyanaz a koszos, egyszerre a punk és a metál felé is hajló tempós rock and roll, mint a 2004-es In The Name Of Tragedy, a közismert slágereknél (Ace Of Spades, Overkill - vajon hány éve, hányadik alkalommal zárhatnak már ugyanígy?) semmivel sem jobb vagy roszszabb az 1987-es Eat The Rich kislemez B oldaláról elõkeveredõ Cradle To The Grave. A Motörhead a rocktörténet egyik legkomolyabb minimalistája: akárcsak az AC/DC és a Ramones, úgy ez a zenekar is a genetikusok eltökéltségével kutat a legkevesebb elembõl összetapasztható életképes szerkezetek után, s e szakterületen úgyszintén a professzori minõség jellemzi - a sokszínûség hiánya ellenére a koncert egy percig sem unalmas, mind a tizenhét szám elevenen lüktet. Mikkey Dee, a dobos büszke lehet magára: fitneszedzõket idézõ élénkségével ma is eléri, hogy idén 65 éves fõnöke strammabb figurának tûnjön a színpad elõtt verejtékezõ, furmintfröccsöktõl kissé elbágyadt fiataloknál.

Hegyalja Fesztivál, július 16.

*****

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.