Kotorjunk elõ Lemmy Kilmisterrõl egy régi felvételt! Legyen ez mondjuk a The Dec-line Of Western Civilization címû amerikai dokumentumfilm-sorozat második része; az idõpont: 1988. Vizsgáljuk meg a képsorokon az angol zenészt, aki a Monarchia bukása óta a legtöbbet tette a császárbajusz divatban tartásáért, majd pörgessük elõre az idõt huszonkét évvel egészen addig a pillanatig, amikor hõsünk a Hegyalja fesztivál nagyszínpadán este tizenegykor belekezd az Iron Fistbe. Ha a számottevõ változásokat akarjuk összeírni, nem nagyon juthatunk túl azon, hogy Lemmy mostanában a fehér veszkócsizma helyett, úgy tûnik, inkább a fekete színût preferálja.
A Motörhead persze nem csupán a konstans imázs miatt sorolható a koncertkritika-írás értelmének legfõbb megkérdõjelezõi közé, hanem a harmincöt éve következetesen jelentõsebb módosulás nélkül hagyott zene miatt is. Voltaképp teljesen mindegy, hogy a zenekar milyen számokat válogat össze: a koncert legelején elhangzó, harmincéves Stay Clean ugyanaz a koszos, egyszerre a punk és a metál felé is hajló tempós rock and roll, mint a 2004-es In The Name Of Tragedy, a közismert slágereknél (Ace Of Spades, Overkill - vajon hány éve, hányadik alkalommal zárhatnak már ugyanígy?) semmivel sem jobb vagy roszszabb az 1987-es Eat The Rich kislemez B oldaláról elõkeveredõ Cradle To The Grave. A Motörhead a rocktörténet egyik legkomolyabb minimalistája: akárcsak az AC/DC és a Ramones, úgy ez a zenekar is a genetikusok eltökéltségével kutat a legkevesebb elembõl összetapasztható életképes szerkezetek után, s e szakterületen úgyszintén a professzori minõség jellemzi - a sokszínûség hiánya ellenére a koncert egy percig sem unalmas, mind a tizenhét szám elevenen lüktet. Mikkey Dee, a dobos büszke lehet magára: fitneszedzõket idézõ élénkségével ma is eléri, hogy idén 65 éves fõnöke strammabb figurának tûnjön a színpad elõtt verejtékezõ, furmintfröccsöktõl kissé elbágyadt fiataloknál.
Hegyalja Fesztivál, július 16.
*****
