Nem hallottam még élõben játszani õket, de valami azt súgja, hogy ez az általuk városinak nevezett, mégis népzenei motívumokból fölépített stílus átütõbben szólhat a színpadon, mint a fegyelmezett stúdiókeretek között. Ott messzebb futhat a hegedûszólam lendülete, megvadulhat a dzsembe és a bendir, kevésbé fékezi õket a formák kerekségének kényszere. A Chalga nem a nevét adó (Bulgáriában honos törökös-diszkós-folkos populáris) stílust követi, de keverék zenét játszik, arccal Délkelet-Európa felé. Mondhatni: változatlanul, hiszen a négy évvel ezelõtti, Sabir címû lemezükre is ez volt jellemzõ. Azóta a zenekar tagjai részben kicserélõdtek, de a dalok receptje nagyjából változatlan: áttetszõ, dúdolható, saját költésû dallamok, alattuk a gitáralapok hivatottak a városias jelleg hangsúlyozására, a hegedû mellett hol a szaxofon, hol népi fúvós hangszerek hozzák a balkáni motívumokat, a dobok a keleties lüktetést. (Van a lemezen egy csángó népdal is, mintegy kijelölve egy további sarokpontot.) Ami változott, az a többletintenzitás, amely a dalok nagy részét jellemzi. Dicséretes, hogy az együttes nem próbál autentikusnak látszani, bevallottan mintegy kívülrõl közelít a saját ízlésére formált népzenei közeghez, ami szabadságot ad, inkább szórakozást kínál, mint elmélyülést.
Véres süveg, keselyûk, üszök és néma iszonyat - szerencsére a két bumfordi alak a borítón mintha arra utalna, hogy a Rila vitéz és Todorova gyászos történetét cifrázó komor szavakat elég csak szõrmentén átélnünk. Legyen elég annyi, hogy oldalvást valami régmúlt bolgár bonyodalomba keveredtünk. A néha kissé keresetten õsi tisztaságot sóvárgó szövegek egyfajta vidéki hagyományhoz, egyszerû, bonyolítatlan érzelmekhez, természethez kötöttséget sugallnak, de a szívnek ebbe sem kell beleszakadnia.
Szerzõi kiadás, terjesztõ: Periferic Records, 2010
***
