Zene

Nem érdektelen előzmény, hogy csak a harmadik nekifutásra sikerült összeállítani a debreceni MODEM mostani kiállítását. Az első változat szerint a moszkvai Tretyakov Képtár kortárs részlegének vezetője, Andrej Jerofejev készítette el a reprezentatív "szoc-art" listát, de őt júniusban kirúgták az állásából, a Tretyakov pedig visszakozott. Másodszor a debreceni Modern és Kortárs Művészeti Központ a moszkvai Műgyűjtők Társaságánál próbálkozott, de az orosz-grúz háború miatt a társaság felmondta a szerződést, mondván, hogy a politikai helyzet nem kedvez az Oroszországot kedvezőtlen színben feltüntető művek bemutatásának. Dékei Kriszta

Szöszi szerelmem teherbe esett, itt az ideje hát egy biztonságos, ergo bin Laden-mentes világ eljövetelének - ez jár Morgan Spurlock "dokumentumfilmes", az emlékezetes(en bornírt) Super Size Me megalkotója fejében. Hogy e sajátos (pánik)reakcióban mennyi az őszinte aggodalom/pénzre váltható színjáték arány, kideríthetetlen.

Az első világháborús veteránok eltűnő nemzedékének állít emléket a világhírű kanadai társulat darabja, amelynek címe a Lost In Action kifejezés (akció közben eltűnt, illetve mifelénk: szolgálatteljesítés közben elhunyt) finom parafrázisa. Chrystal Pite, Kanada jelenleg legfontosabb fiatal koreográfusa és 2001-ben alapított társulata minden létező kortárs technikát a színpadra pakol a felidézés érdekében, sajnos a pantomim is előkerül, ami a jelképek sorában (piros virágok, sarkkutatós télikabátok), Owen Belton ambient zenéjére már didaktikus.

Kis túlzással majdnem mindegy, mi történik a berlini Staatsoper Unter den Linden színpadán 2007 áprilisában és májusában (a felvételt három előadásból állították össze) azon kívül, hogy Anna Netrebko és Rolando Villazón énekli Manont és Des Grieux-t. Nekik nemcsak a hírük, a hangjuk, a küllemük és a színpadi jelenlétük elsőrangú - ők olyan személyiségek, ami önmagában elég az operai varázslathoz.

című bűnregénye folytatja a félfrancia-félnémet rendőrnő, a "prodromális fázisban lévő gamma-alkoholista" Louise Boni rémálmainak bemutatását. A helyszín ezúttal is a látszólag kedélyes Freiburg, ám ezúttal nem zen buddhisták, hanem terroristák, szerbek és horvátok, pakisztániak, amerikaiak állnak a középpontban.

Az univerzum és persze Brooklyn is tágul, bizonyíték erre Michel Gondry munkássága. Ahhoz képest, hogy az Egy makulátlan elme... javarészben Jim Carrey fejében játszódott, kifejezetten a tágasság érzetét kelti, hogy a Tekerd vissza... egy egész utcasarkot birtokba vesz.

A fiatal, első kötetes szerző csapnivaló témáját - lecsúszott harmincas srác könnyű pénzt akar szerezni, ezért beáll az egyik pártba, míg meg nem törik az ott tapasztalt nagy erkölcstelenségben és az általános szplínben - igen kellemetlen kivitelezésben tálalja. Hol üres, hol fájdalmas lapossággal bölcselkedni próbáló közhelyeit globalizációról, politikáról és ezekről a mai fiatalokról egy nem is kiégett, csak kiüresedett partialkoholista szájába adja, s így a könyv lapjai a legalább negyven felsorolt különböző szórakozóhely miatt a Pesti Est, a bekezdésenként nagyjából négyféle vagánykodó és egyben nevetségesen életszerűtlen, öncélú káromkodás miatt pedig egy terjedelmes szlengszótár oldalaira emlékeztetnek. De még ha csak a trágárságok lennének suták! Ám az egész regényke az: leírások gyakorlatilag nem szerepelnek benne; a helyzetek megjelenítése kimerül a cselekmények tárgyilagos, káromkodásoktól kísért egymás mögé illesztésében; a szereplők jelleme pedig tökéletesen kidolgozatlan.

2006 decemberében az egyik budapesti szálloda igazgatója sokfogásos vacsorát adott néhány hajléktalan embernek. A hír megjelent a bulvársajtóban, és a fiatal médiaművész, Schneemeier Andrea a résztvevők felkutatásával megpróbálta rekonstruálni ezt az estét, amely leginkább gasztronómiai szempontból érdekes, ellenben rendkívül tapintatlan és erkölcsileg nagyon billenékeny helyzet lehetett.

Andy Carthy még a boldogult emlékezetű kilencvenes években kezdte később is mozgalmasan alakuló zenekészítői és lemezlovas-karrierjét. Első, cím nélküli (három éve Mrs.

Ez most nem az, ahol sokáig árulhatjuk a zsákbamacskát: a jövő héten (nov. 4.) indul a Generation Kill, David Simon és Ed Burns új sorozata! A csatorna nevezett dolgozói (a kiérdemesült zsaru és zsurnaliszta omnipotens párosa) készítették kedvencünket, a Dunán éppen most futó, de a kölcsönzőkben teljes egészében elérhető, ötévados, Baltimore-ban (Maryland) játszódó A drót c. sorozatot. Tehát van egy remekmű mögöttük (melynek részletezésére lapunk egyszer még rátér). Most a Rolling Stone tudósítójának, Evan Wrightnak az iraki bevonulást (vagyis magát a háborút: az első ott töltött hónapot) lépésről lépésre rögzítő riportkötetét applikálták 7 részes, ún. minisorozattá (a szerző élénk közreműködésével). - tévésmaci -