Az elsõ világháborús veteránok eltûnõ nemzedékének állít emléket a világhírû kanadai társulat darabja, amelynek címe a Lost In Action kifejezés (akció közben eltûnt, illetve mifelénk: szolgálatteljesítés közben elhunyt) finom parafrázisa. Chrystal Pite, Kanada jelenleg legfontosabb fiatal koreográfusa és 2001-ben alapított társulata minden létezõ kortárs technikát a színpadra pakol a felidézés érdekében, sajnos a pantomim is elõkerül, ami a jelképek sorában (piros virágok, sarkkutatós télikabátok), Owen Belton ambient zenéjére már didaktikus. Erõs és gyors akciók zajlanak a térben, gazdagon mutatkozik meg a test korlátlansága, az improvizáció összetettsége, de önironikusan a hiábavaló tett metaforájává válnak azok a mozdulatsorok, amelyek kifejezetten jelentést szeretnének hordozni. Amelyek arról szólnak, hogy meghalunk, és az emberek emlékezetében újraéledünk mint házi szellemek. A nehéz téma nem bír elemelkedni a többször lezajló hullamerevedéses és újraélesztõs jelenetek miatt, és ezeken a pontokon számomra minduntalan elakadt az egyébként küzdelmes és érzéki, szoborcsoportok rendületlenül paradox vonulását idézõ darab. Az agressziót és fájdalmat egyszerre kifejezõ zsigeri táncból, hamisítatlan kortárs fizikalitásból azért láthattunk gyöngyszemet: Pite szólója mindent tarolt. A koreográfus "kristálytiszta" nyelven szól, amikor a test mulandóságáról és annak elviselhetetlen könnyedségérõl beszél. Nekem ennyi is elég lett volna ahhoz, hogy el tudjam fogadni (bár megérteni soha) az értelmetlen halálokat.
Trafó, október 22.
***
