2006 decemberében az egyik budapesti szálloda igazgatója sokfogásos vacsorát adott néhány hajléktalan embernek. A hír megjelent a bulvársajtóban, és a fiatal médiamûvész, Schneemeier Andrea a résztvevõk felkutatásával megpróbálta rekonstruálni ezt az estét, amely leginkább gasztronómiai szempontból érdekes, ellenben rendkívül tapintatlan és erkölcsileg nagyon billenékeny helyzet lehetett. A mûvész "terápiaszínháza" az alaphelyzetet tekintve abban különbözik az eredetitõl, hogy a szálloda személyzetét most nem készítették föl a vendégek társadalmi státusával való szembenézésre, mert egyszerûen asztalt foglaltak a számukra ugyanott. A kamera hosszasan mutatja az egyik pincér arcát. A jelenet életszerûsége azonban azzal jár, hogy a mûvész, aki "ceremóniamesternek" nevezi magát, olyan helyzetet teremt, amely erkölcsileg semmivel sem kevésbé kifogásolható, mint a hajléktalanok valódi szükségletei iránt érzéketlen szállodaigazgatóé. A társadalmilag érzékeny public-art mûveknek igényük a részvételen alapuló mûvészet létrehozása, de ez itt a mûvész részvételét jelenti. Schneemeier színháza a szerepet öltõ mûvészé, aki védett státusában nem kockáztat semmit, szemben azzal a néhány emberrel, akiket filmre vett.
Valódi különbség akkor lehetne a két szituáció között, ha a kísérõszöveg magabiztos nyelvi ígéreteibõl a különbözõ "kontextusok dinamikáján" keresztül a hajléktalanok "aktívabb szerepmodelljéig" (bár ezt nem pontosan értem) több valósult volna meg a filmben. Így maradnak a vizuális és verbális közhelyek a hajléktalan nõk rossz arcbõrérõl, az alkalmazkodás kínos emberi képességérõl, a hálózsákba vetett bizalomról. A kétcsatornás videofilmben csak akkor van feszültség, amikor a lila pulóveres nõ, hajában gondos csat, láthatólag azon töpreng, földöntse-e az asztalt, vagy ne döntse föl. Persze a vége sosem ilyen jó.
Mûcsarnok, megtekinthetõ november 16-ig
***
