Ügyes, kellemesen mesés rácsodálkozás indítja a kiállítást: mennyiféle ember milyen sokféle önábrázolása, idealisztikusan és játékosan, elvontan és naturálisan! A vitrinek tükrei megsokszorozzák a festett, faragott, égetett, népviseletbe öltöztetett vagy épp műanyagból öntött figurákat, előttük, mögöttük ott magasodunk és bámulunk mi is, egyfajta Bábel előtti állapot békés sokadalmában. Innen zuhanunk majd a nagy szétszórattatásba, amelyből a kiállítás hosszú alcíme szerint is Évezredes hiedelmek, végzetes téveszmék ködén át a kulturális sokszínűség lassú tudomásulvétele és ma sem bevégzett elfogadása felé vezet az út. A zsúfolódó tarka tömeg csak a mai szemünknek kedves, a más népekkel kapcsolatos balhiedelmek alapja éppen hogy a külön-lét, a távolság, a kultúrák közötti kapcsolatokat többnyire meghatározó érdekütközés, a hódítás, az alávettetés, a félelem.
A Genfi Néprajzi Múzeumtól átvett, hazai anyaggal kiegészített kiállítás radikálisan szakít a néprajzi gyűjtemények hagyományos, esztétizáló módszerével, és szoros gondolati ívbe rendezi a tárgyakat - néha szinte rá kell szorítanunk magunkat, hogy pihenésképpen itt-ott együgyű öncélúsággal merüljünk el nemes vonalaikban, részleteik furcsaságaiban. (A genfi gyűjtemény igazgatójával, Jacques Hainard-ral "Mi mondjuk meg, mi a szép" címmel október 2-i számunkban közöltünk interjút - a szerk.) Mielőtt a tárlókhoz érnénk, áthaladunk egy "selyemgubón", mondhatni a kultúrák külön-külön világain, ahol a népek többnyire embereknek nevezik magukat a saját nyelvükön, a külvilág viszont előszeretettel ragaszt rájuk idegenkedő vagy szidalmazó kifejezéseket: ellenségek, pogányok, csörgőkígyók, gyilkosok. De hát "mindenkiben
ugyanaz az ösztönös ellenszenv,
ugyanaz az elutasítás munkál a számára szokatlan életformákkal, gondolatokkal vagy hiedelmekkel szemben" - írta Claude Levi-Strauss, a kulturális antropológia megújítója, a kiállítás elméleti sarokköve és kapaszkodója Faj és történelem című munkájában. Etnocentrikusak vagyunk tehát mindahányan - jobb, ha már most, a gubóban tudjuk, ahol ha hernyók volnánk, délkelet-ázsiai testvéreink sütve-sózva ropogtatnának bennünket. Épp olyan élvezettel tennék ezt, ahogy mi a marhacsontból ütjük rá a pirítósra a remegő velőt, ami másokat késztet öklendezésre - és a tárgyak mellett futó filmeken még jó néhány sajátos ételkészítési és -fogyasztási gyakorlattal szembesülhetünk. Hasonló a helyzet a szépészet terén, ahol a változatos formájú péniszkupakok még csak-csak ébresztenek bennünk némi cinkos megértést, de sem a (szerencsére csak faragvánnyal ábrázolt) reszelt fogak, sem az apróra nyomorított női lábak ideálja felől nem látjuk az utat a vad, sodró vágy irányába.
Bekaptuk tehát a csalit, egy kicsit már belülről is értjük távoli elődeinket, akiknek a hiedelemvilágában különös, torz lényekként képződtek meg az idegenek. Ezeket a víziókat láthatjuk különféle maszkokban tárgyiasulva, és nem lepődünk meg azon sem, hogy a 15. századi Nürnbergi krónika szerzője, mintha pont ezeket az álarcokat szemlézné, négyszemű, orr nélküli, sőt csőrös emberekről vél tudni. (Pár formalinban tárolt igazi torzszülött jelzi, hogy az emberi fantáziának a természettől is van mit tanulnia.) Ehhez képest talán még csalódást is jelentett a 19. század végi európai állatkert-látogatók számára, hogy a Londontól Genfen át Budapestig látható "afrikai falvak" lakói meglehetősen emberszerűen néztek ki és viselkedtek, sőt a korabeli beszámoló szerint még büdösek sem voltak.
Hol voltunk már ekkor Amerika fölfedezésének éveihez képest, amikor a szemben álló felek egyformán bizonytalanok voltak a másik emberi voltát illetően! Az öldöklő hódítóknak önfelmentésként persze jól jött a feltevés, hogy a bennszülötteknek "nincsen lelkük", amely állítás hoszszas teológiai vitán keresztül, egy ellenkező értelmű pápai bulla kibocsátásáig tartotta magát. A kiállítás külön termet szentel a kultúrák e drámai ütközésének, amelyben a másik fél is elvégezte a maga bátortalan kísérleteit, és nagy meglepetésére úgy találta, hogy a vízbe fojtott európai ember teste ugyanúgy oszlásnak indul, mint a saját fajtájáé, amelyet ezek szerint nem magasabb rendű lények irtanak, hanem tömeggyilkosok.
Száz évvel ezelőtt annyit már tudni lehetett, hogy aki embernek látszik, az valóban az, a különbségek felkutatásához már kifinomultabb vizsgálati eszközökre és műszerekre volt szükség. A végső cél azonban továbbra is annak a bizonyítása volt, hogy a másságunk mindenkivel szemben többletet is hordoz, ehhez pedig már csak a kulturális különbségek világából lehetett érveket gyűjteni. Az ilyen erőfeszítések lenyomatait is bőségesen szemlélhetjük. Ennek a törekvésnek az inverze az a paternalista, infantilizáló attitűd, amivel az európai ember az együgyű, örökké vidám, dalra, táncra meg persze egy kis etyepetyére mindig kész suvickos képűeket kezelte és szemlélte plakáton, dobozkán, de még sárcipőhirdetésen is.
Aztán ahogy az antropológiai kutatások a koponya alakjával kapcsolatos méricskélésektől egyre inkább a kulturális összefüggések, a szokások funkcionális értelmezése felé mozdultak el, megnyílt a mélyebb megértés lehetősége: ahány kultúra, annyiféle racionalitás. Egy-egy jeles kutató ide vágó megállapítását illusztrálják filmrészletek és mélyebb kulturális értelmet hordozó tárgyak, amelyek a gyorsuló ütemben a múltba süllyedő vagy éppen idegenforgalmi látványossággá váló szokásrendszerek utolsó tanúi. A világ folyása az egységesülés felé halad, és jól tesszük, ha a jövőre nyitott "dinamikus tolerancia" jegyében rákérdezünk, hogy egyáltalán létezik-e az a bizonyos Másik - sugalmazza a többórás elmélyülésre csábító kiállítás.
Néprajzi Múzeum, nyitva április 6-ig
