Az univerzum és persze Brooklyn is tágul, bizonyíték erre Michel Gondry munkássága. Ahhoz képest, hogy az Egy makulátlan elme... javarészben Jim Carrey fejében játszódott, kifejezetten a tágasság érzetét kelti, hogy a Tekerd vissza... egy egész utcasarkot birtokba vesz.
Ajánlom
Az univerzum és persze Brooklyn is tágul, bizonyíték erre Michel Gondry munkássága. Ahhoz képest, hogy az Egy makulátlan elme... javarészben Jim Carrey fejében játszódott, kifejezetten a tágasság érzetét kelti, hogy a Tekerd vissza... egy egész utcasarkot birtokba vesz. Ez a valóságtól elszakított, ám minderrõl mit sem sejtõ földdarab, miként azt Gondrytól megszokhattuk, egy szekérderék kedves fejlövéses elõfordulási helye. Olyanoké, akiknek a VHS még létezõ csereeszköz, egy olyan környéken, ahol a fûszeresi pozíciónál feljebb nemigen mennek a karrierálmok. Hollywoodról azonban még errefelé is hallottak, ha máshonnan nem, hát a sarki kölcsönzõbõl, mely egy tipikusan jackblacki fordulatnak hála (a közismert komikusból elõtörõ mágnesesség tönkrevágja a VHS-állományt) majdhogynem bezárni kényszerül. De a furfang és a közösségi összefogás meg némi filmszeretet csodákra képes, nemkülönben Gondry, aki e nehezen megnyerhetõ, Frank Capra-i alaphelyzetbõl (szeressük egymást és filmjeinket, gyerekek!) gyõztesen tud kijönni, méghozzá jobbjában egy pisztolynak látszó hajszárítóval, baljában pedig egy radart helyettesítõ salátástállal. Az említett tárgyak fontos kellékei a Robotzsaru barkácsváltozatának, de a leleményes tékások még egy sor közép-hollywoodi sikerfilmet újravesznek a szomszédság lelkes asszisztálásával. Gondrynak nem ez az elsõ filmje, ahol a szimpatikus rendezõi attitûdnek és nem a filmnek szól a dicséret: még nem is futott le, hogy életmûvét a blöffológia vagy a filmtörténet tekintheti-e sajátjának.
„Ezt az építményt a hatalom tartja egyben, a maga gépezetével és tehetetlenségi nyomatékával. Amikor ez megszűnik, gyorsan bomlásnak indulhatnak a kötelékek, az emberi gyengeségek felszínre bukkannak.”
Elsősorban a bulvársajtónak köszönhető, hogy az elmúlt harminc évben Ozzy Osbourne nevét Magyarországon is szinte mindenki ismerte – azok is, akik életükben nem voltak rockkoncerten.
Napi mintegy 270 adag ételt szerettek volna kiosztani intézményeikben az éhezők között, de mivel nem tudtak felmutatni nullás adóigazolást, elestek a pályázati lehetőségtől.
A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.
Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.
Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)
Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.
Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.