Ez most nem az, ahol sokáig árulhatjuk a zsákbamacskát: a jövő héten (nov. 4.) indul a Generation Kill, David Simon és Ed Burns új sorozata! A csatorna nevezett dolgozói (a kiérdemesült zsaru és zsurnaliszta omnipotens párosa) készítették kedvencünket, a Dunán éppen most futó, de a kölcsönzőkben teljes egészében elérhető, ötévados, Baltimore-ban (Maryland) játszódó A drót c. sorozatot. Tehát van egy remekmű mögöttük (melynek részletezésére lapunk egyszer még rátér). Most a Rolling Stone tudósítójának, Evan Wrightnak az iraki bevonulást (vagyis magát a háborút: az első ott töltött hónapot) lépésről lépésre rögzítő riportkötetét applikálták 7 részes, ún. minisorozattá (a szerző élénk közreműködésével).
A harmadik rész végén (vagy a negyedik elején) van egy jelenet, amikor a Bagdad felé tartó tengerészgyalogosok konvoja elérkezik az első komolyabb városhoz, a parancsnoki állomány egyik tisztje és a tolmács próbál tájékozódni a város szélére kimerészkedő helybéliek egy csoportjánál körülbelül arról (vagy maguk sem tudják), hogy mire is számíthatnak az átvonuló csapatok. A legénység hallótávolon kívülről figyeli igyekezetüket, és néhányan mintegy közvetítik az eseményt, adják a hangsávot a képhez, szinkronizálják az odébb gesztikulálókat. Egyfelől dőlünk a röhögéstől, másfelől a pár perces jelenet az esszenciáját adja azon közleménynek, amit az alkotók (sajtónak tartogatott) önvallomásuk szerint leginkább kerülni akartak: az iraki háború értékelésének, legyen szó társadalmi, politikai vagy akár dramaturgiai (ne felejtsük, a CNN úgyszólván élőben adta a háborút) szempontokról. A parancsnoknak alkalmasint nincsenek kérdései, az addig hátrahagyott út (ami mozgott, szétlőtték) pontosan helyére rakta az idevágó protokollt (hol vannak, hányan vannak Szaddám gárdistái, milyen lehet a fegyverzetük, s vajon tényleg itt dekkol-e Vegyi Ali). A tolmács okkal vélelmezhetően nem tud semmilyen nyelven. A hajik (minden iraki) hazudnak. Nagy pillanat ez, pont így, félidő táján, a szerkesztés (szerkezetépítés) diadala, néző és sorozat egyszerre ér el a tutifrankóhoz, tisztázódott, hogy mit akarhatnak is egymástól, mű és befogadó. Pedig a java (az élvezetek java) csak eztán jön. Az önfeledt tévézés. Ám a széria mértani közepén ez az egymásra találás kicsit későinek tűnik (ennyi idő alkalomadtán arra is elég lehet, hogy kiszálljon valaki). Persze mondhatjuk, ez ilyen háború volt. Kuvait, ahonnan nekivágtak, jó messze van Bagdadtól, sokáig csak a homok volt mindenfelé. A homok a műfaj behatárolásánál is segít, afféle katonai-sivatagi road movie ez, Hummerek végeláthatatlan sora szántja fel a sivatagot, de időnként meg kell állniuk ezért-azért. Halad az Első Felderítő Zászlóalj karavánja, s ugatnak. Nem, nem a kutyák, noha ők is fellépnek számosan (még némi dramaturgiai küldetéssel is), hanem a fiatal tengerészgyalogosok. Mert ugye az alapszituáció az, hogy Wright, a száguldó riporter (színész adja, de Simonék ez irányú gátlástalansága a régi, van, aki magát játssza) beül az egyik harci járműbe, s feljegyzi, amit tapasztal útközben. Az pedig körülbelül annyi, hogy balra homok és két kutya, jobbra homok és két teve, Iceman őrmester pedig azt mondja, hogy... Mire Person tizedes rávágja..., és így tovább. Majd megáll a menetoszlop, egy kis dombra lecsücsülünk, és Pappy őrmester meghozza Keresztapa ales parancsát, hogy itt most elfoglaljuk ezt a repteret (kis túlzással ugyanaz a sivatag, amit órák óta nézünk, és épp az a két teve vagy kutya védi, akik már amúgy is személyes ismerőseink). Aha, kitüntetésre hajt a parancsnok, mert azt ugyan más nem érdekli, interpretálja az események mondott (vagy bármelyik) fordulatát, akinél épp a szó van. A Generation Kill háborús előzményeivel szemben a legtávolabbról sem akciódráma, ellenben megátalkodottan beszélgetős film, ne szépítsük, szétpofázzák az egészet - s mint ilyen, voltaképpen szerves része az általános katonai mitológiának (a katonaság kezdetei óta elbeszélési kérdés is, vö.: katonatörténetek). Mindezt persze magyarázhatjuk a történelmi vagy történeti hűséggel, hogy tudniillik mit lehet tenni, ha ez a háború ilyen volt. Könnyű volt mondjuk a csatorna korábbi nagy sikerű (és méregdrága; bár látnivalóan ennek is megadták a módját) sorozatának, a Band of Brothersnek (magyarul: Elit alakulat, a címe riasztott el tőle sokáig; de ez a címfordítás is elég rémes) partraszállósnak (akciódúsnak) lenni, mikor az a normandiai partraszállást, a Market Gardent meg a velük szorosan összefüggő nyalánkságokat tárgyazta.
Tehát mennek a körültekintő alapossággal kiképzett (kisebb részben látjuk is, nagyobb részben nem hagynak kétséget felőle a filmkészítők) katonák, szétveti őket a tettvágy (romantikusabban: a vérszag, a harci kedv), és hülyeségeket pofáznak, húzzák egymást és szidják a parancsnokaikat. Így peregnek a részek - a filmnek nincs zenéje, nulla, semmi, a balett, a koreográfia erre a papmalomszerű fecsegésre és a sivatagon áthúzó Hummerek muzsikájára épül. Mindeközben amit mégis láthatunk, minden őket igazolja, naná, köztük ment, velük azonosult közvetlenül és legkönnyebben Wright. A parancsnokok tényleg teljesen zoknik, ráadásul mindegyikük hülyesége tökéletesen egyirányú, amiért pillanatok alatt bárki - adott esetben a tevék - előtt is lelepleződik. Ugyanakkor nem csak a CNN-ről szerzett ismereteinknek köszönhető, hogy az elejétől nincs szemernyi kétségünk sem a küldetés sikerét illetően. Egy roppant rendszer rajzolódik ki elemeinek szétfolyó mázolmányából, mely rendszer végül függetlenedik személyektől és hierarchiáktól; nyilvánvaló, ezt hívják mindközönségesen katonai gépezetnek.
Az ábrázolási mód, azzal együtt, hogy híven tükrözi Simon (ő az újságírói szakelem) korábban (a The Wire ötödik évfolyamában) megismert bárminemű fensőbbséggel szembeni paranoiáit, egy hibátlan kristályszerkezetet hoz létre, ami, akárhonnan is nézzük, mindig ugyanazt a rendszert adja ki. Különösen szimpatikussá teszi, hogy következetesen a legkisebb elemek felől halad az egész felé (felderítésére); a néző - ha akarja - csinálhatja fordítva is. A Gyilkos megszállás profi munka, bár alapvető kondíciói lehetetlenné teszik, hogy A dróttal összemérjük (hisz az egy magasabb osztály).
*
Vigaszul csak annyit mondhatunk: figyeljék Chester Sobotkát (na, jó: a Ziggyt).
