Zene

Ismerjük jól a sztárokat, a szép filmeket. Tudjuk, ki az a tökéletes testfelépítésű Jean-Claude Van Damme vagy Cindy Crawford. Láttuk a Titanicot meg A gömböt, a nagy reality show-t. Számunkra kevésbé jelentős Andris, Szilvi meg Mari, sőt Emmanuelle, Jean, Frédéric és Fernand színháza. Ha tudnánk, hogy középsúlyos értelmi fogyatékosok, akkor még kevésbé lenne az. Pedig aki látta Frédéricet a partvissal monologizálni, az meggyőződhetett róla, hogy többet dédelgetik őt a múzsák, mint Schwarzeneggert, ha nincs is olyan vitriolozott arcberendezése és napijegye a fitness-szalonba.

Ha a városban járás-kelés egyébiránt mindenképpen felesleges programjára szánjuk el magunkat, jók az esélyeink, hogy találkozzunk Zoltán Mária Flóra mostani kiállításának plakátjával, és máris frászt kapjunk, mert a plakátról egy viszonylag szelíd (könnyű neki: vélhetőleg halott) nő arca néz vissza ránk, hetyke kis gombostűkkel rögzítve helyére, a textilfaktúrájú anyaföldre, míg a gombostűket fémet sejtető drótok kötik össze, na, még csak ez hiányzott, mormoljuk ilyenkor magunkban, arról sem feledkezve meg azért, hogy az ötletet felírjuk oda, ahol titkos kínzókamra-receptjeinket tároljuk.

Mostanában már a belpolitikai helyzet is fokozódik. Árad a Duna, a világegyetem tágul: rossz napok járnak. Csupán egyvalami védhet meg ettől a mocskos jelentől: a nosztalgia. Vágy olyan korok és tájak után, melyekhez semmi közünk, melyek nagyon régen, nagyon távol léteztek csupán, sőt akkor is csak alig. Az angol arisztokrácia szép élete biztos kikötő mindazoknak, akiket hány és vet az élet. Agatha Christie végtelennek tűnő életműve is véget ér egyszer - ám azok, akiket már csak a pontban ötkor felszolgált tea és a naponta hengerelt gyep látványa nyugtat meg, mindig számíthatnak arra, hogy az angol filmipar rendszeres időközönként szállítja számukra vágyuk újabb tárgyát.

Hollywood igen régóta igen sokféleképpen pusztíccsa a világot. Küldött már óriásmajmokat a vászonra, óriáspókokat, tűzvészt, ufókat, sőt a Night of the Lepus című kora 70-es évekbeli B-movie-ban óriásira nőtt fehér nyuszik térnek át tömegesen a vegetarianizmusról a táplálkozás alsóbb szintjére, emberhús evésére. Most pedig itt a szökőár, tessenek félni. Hu.

Kedvelem Barbet Schroeder munkáit, amerikai filmjeinek, ezeket ismerem, némelyike igen élvezetes mozi. A Barfly például már-már kiváló, de a többi között is akad jó néhány becses darab. Mármint a maga nemében: mióta megnéztem A szerencse forgandó című opust, alig járok el hazulról, házi videótékám egyik gyöngyszeme, az Egyedülálló nő megosztaná óta pedig vendéget sem igen fogadok, s erősen foglalkoztat a cölibátus gondolata.

1989 tájékán rendszert váltottunk. Izgalmas félóra volt. Utána szeretkeztünk, elmentünk moziba, nem is volt ezzel baj, laissez faire lógott a levegőben, a békés forradalmak tárgyalóasztalnál végződnek, hagytuk a dagadt EKA-t másra. A legtöbben tették, amit a lélek és az ismeret diktált, hős kevés volt, aki akart, szervezkedett, tüntetett; ez volt az az időszak, amikor Bayer Zsolt még tudott írni, a négyigenes Fidesz még nem látta meg Pozsgayban a magyar polgárt, én még azt hittem, van emberarcú, nem-komcsi baloldal. Rég volt, szép volt, de azért valami félresiklott, enyhén elbaszódott a rendszerváltás, gondolják ebben az országban elég sokan, és mondja helyettük tizedik éve a jobboldal - ahelyett, hogy a liberális demokraták mondanák.

"Légy kedves, vagy menj el. Kösz" - Petőfi Csarnok

Noha filmfesztivál a fényíróké, nincs olyan nagy baj. Engem történetesen kimondottan fáraszt, ha túl sokat mozognak a vásznon, mégis jól elvoltam Győrben. Van ott egy zsinagóga, jó levegőjű, tágas; benne esténként koncertek. Mediawave-koncertek, genetikusan.

Alexander Balanescu: Egy kis ideig zongorázni tanultam, s akkoriban játszottam a Mikrokozmosz gyönyörű darabjaiból is. Később az Arditti Quartettel jó párszor előadtuk a 3. és a 4. Vonósnégyest, aztán tanulmányoztam a Hegedű-szóló-szonátát és azokat a hegedű-duókat is, amelyekből most a Misivel játszunk.

Van egy jelenet a Sörharcosban, amit én a színház - mindenfajta színház - esszenciájának képzelek, és abban reménykedem, hogy az írónak-rendezőnek is valami hasonló járhatott a fejében, amikor azt a néhány percet színpadra állította. Nem nagy ügy az egész, tulajdonképpen még egy jelenetnél is kevesebb, épp csak egy apró helyzetecske. Egy asztal legsarkára vízzel színültig töltött kis poharat tesz valaki, és aztán ezen az asztalon másvalaki bonyolult táncmozdulatokba kezd. A kupica lényegtelen, de ott van az asztal szélén. Veszélyben van, nagyon kevésen múlik, hogy le ne lökjék. Az asztal tetején a táncosnő látszólag nem figyel rá, lépései persze kiszámítottak, de a poharat mintha véletlenül kerülnék el. Mintha. Ez a nehezen megfogalmazható helyzet: tudatosan vállalt kockázat, a borotvaélen táncolás, melynek során csak a koncentráció, a nagy tudás és sok szerencse menthet meg a zuhanástól - hát ez teszi a színházat. A majdnemátbillenés, de aztán mégisottmaradás. A vizespohár az asztal sarkán nem ebben az előadásban fontos, hanem mindegyikben az kellene hogy legyen. Ennek kell megfelelni.

"Barométere vagyunk az összes jó zenének ´77-től mostanáig" - definiálja magát a Massive Attack. Elég beképzelt duma, de mégiscsak arról a társaságról szól, amelyet az utóbbi tíz év legbefolyásosabb angol zenekarának kiáltott ki a szakma. "A Massive Attack kategórián kívüli, és ebben meghatározó, hogy honnan jött. Amerikában nem létezik ilyen kulturális integráció. Ez csak Angliában történhetett meg."

Az a vörös hajzuhatag. Nehezen lehetne százalékosítani, mekkora része van abban, hogy Tori Amos az lett, aki - rengeteg lemezt eladó, az Interneten milliónyi tényközlő és rajongó karakterben materializálódó sztár -, de valamennyi bizonyosan. Ott van az új album borítóján is, kusza lobonc a meztelen háta fölött, csábító kitárulkozás és rejtőzködés egyszerre, mutat valamit az ujjaival is, titok, hogy mit, ő biztos tudja. Hosszú távon azonban csak a haj nyilván kevés lett volna; és ugyan 35 éves korban négy (egy rockos, zenekari próbálkozással együtt öt) nagylemez nem olyan túl sok, de az érték nem darabszámra mérendő, másrészt meg igencsak úgy fest, Tori Amosra még jó darabig számíthat az a pár millió ember, aki szívesen hallgatja, hol tart éppen ez a csupa zene nő.

Még több mint hét hónap hátravan, de már most borítékolhatjuk, 1998 a Titanic éve lesz, ne csodálkozzunk, hogy nekünk, magyaroknak is előkerültek a magunk vonatkozásai. Például büszkeséggel tölthet el bennünket, hogy K.u.K. hajó volt a Carpathia gőzös, ami mentette a menthetőt a jéghegy közelében, bár amíg nem volt Titanic-mozi, simán beértük az S. O. S Titanic című Delfin-könyvvel, meg a Kati és a Kerek Perec ízlésterrorista diszkódalával. Egészen biztos, hogy a nézőrekordok hatására rendeztek kiállítást a Közlekedési Múzeumban, makettel meg a Carpathia magyar hajóorvosának cuccaival, és tulajdonképpen az sem meglepő, hogy már a Bárka színpadán is Titanic szeli a habokat, ami persze, mint a magyar narancs, olyan, amilyen, de azért a miénk. Vagy legalábbis az szeretne lenni.

most már elcsíphető annyi világzenei lemez, amiről (vagy amit) érdemes. Kis lépések politikája. Könnyen lehet, talpalni kell értük, de azért már dereng, az idő meg kimondottan neki, vagyis nekünk dolgozik.