Még több mint hét hónap hátravan, de már most borítékolhatjuk, 1998 a Titanic éve lesz, ne csodálkozzunk, hogy nekünk, magyaroknak is előkerültek a magunk vonatkozásai. Például büszkeséggel tölthet el bennünket, hogy K.u.K. hajó volt a Carpathia gőzös, ami mentette a menthetőt a jéghegy közelében, bár amíg nem volt Titanic-mozi, simán beértük az S. O. S Titanic című Delfin-könyvvel, meg a Kati és a Kerek Perec ízlésterrorista diszkódalával. Egészen biztos, hogy a nézőrekordok hatására rendeztek kiállítást a Közlekedési Múzeumban, makettel meg a Carpathia magyar hajóorvosának cuccaival, és tulajdonképpen az sem meglepő, hogy már a Bárka színpadán is Titanic szeli a habokat, ami persze, mint a magyar narancs, olyan, amilyen, de azért a miénk. Vagy legalábbis az szeretne lenni.
Tasnádi István revüjének középpontjában Dini, az első osztályú vidéki srác áll, aki fölkerül Pestre, le az alvilágba, de azért jó gyerek, pontosabban operettrajongó maradt. Hiába ölt, butított és döntött nyomorba, azért muzsikus ő, akinek dalból van a lelke. Dini visszatér kicsiny falujába, hogy fölvirágoztassa a porfészket egy lepusztult vízi jármű renoválásával. Operetthajót indítana, föl, egészen a tengerig, neves fővárosi művészek közreműködésével. Nagy tervét a helybéliekkel próbálja megvalósítani, akiknek aztán nemcsak a hajó újjáépítésében, hanem a színpadon is bizonyítaniuk kell, hogy legények, leányok a gáton, illetve a fedélzeten, ugyanis a fővárosi művészek időközben autóbalesetet szenvednek, és jól meghalnak. Csupán a híres primadonna érkezik meg, majd később egy maffiavezér, akinek hősünk sok-sok pénzzel tartozik.
Egy ilyen szituáció, amilyen brutális lehet az életben, annyira hálás dolog a színpadon, már-már jutalomjáték-lehetőség, harsány jelenetekkel, beszólásokkal, kikacsintásokkal. A további szereplők is régi ismerőseink, a prosztó polgármester, a hisztérikus népművelőnő, az elhagyott vőlegény, aki szippantóskocsival fenyegetőzik, a körzeti megbízott. Ezek az alakok köszönnek vissza a bulvárlapok húszsorosaiban meg Markos György jeleneteiben, ilyennek képzelheti Juszt László a népet, vagyis sötét bunkóknak, primitív faszoknak, eleve veszteseknek. Tasnádi hajókázni indult, de beérte annyival, hogy fecseg a felszín, így aztán a Titanicban a színészeknek csupán hozniuk kell egy-egy tipikusnak vélt figurát: nyomni a süketet, poénféleségeket elsütni a közönség nagy-nagy derültségére. Nem volna ez baj, az ilyen jellegű előadásokra tódul a nép, ez nálunk már hagyomány, csakhogy a Titanic esetében valami üzenetféle is lappang a közönségesség mögött. Korrajz, mondhatnánk, amelyben a tegnap meg a ma, a szelíd operettmocsok áll szemben ezzel a mostanival, amikor Honthy Hanna sipítozása helyett már a live show a pálya, amikor süllyed a hajó, de egészen elsüllyedni nem tud, mivel nem elég mély a víz.
Tulajdonképpen ez különböztetné meg a Bárka előadását azoktól a vérközönséges hakniktól, amikben olyan marha egyszerű a dolog, hogy mindenki tahó, és ezen röhögni kell. Igen ám, de a Titanic vízirevü az égvilágon semmivel nem nyújt többet, mint a politikai kabaré fedőnéven futó virgonckodás, pedig egészen biztos, hogy nem ez volt a cél. Az előadás csupán azoknak lehet örömteli, akik szerepelnek benne, hiszen legálisan engedhetik szabadjára a ripacsot, és ezt őszintén, nagy odaadással teszik. Udvaros Dorottya láthatóan élvezi, hogy primadonnaallűröket mutathat be, de amikor dalra fakad, kétségeink támadnak, viszont Széles László (Dini), Scherer Péter (a polgármester), Hunyadi László (maffiavezér), Spolarics Andrea (népművelőnő) Kárpáti Enikő telitalálat jelmezeiben, Árvai György ötletes díszletei között úgy megy le kutyába, hogy a Szeszélyes évszakokban lenne a helyük, ráadásul még eljátszhatnak egy amatőr esztrádműsort is, szándékosan hamisan énekelve olyan örökzöldeket, mint a Kósza szél vagy a Találkozás egy régi szerelemmel, hogy csak kettőt említsünk a megszámlálhatatlan közül.
A útszéli poénkodások mellett ezek a dallamok jelentenék a Titanic vízirevü másik humorforrását, ami azért nem valami komoly fegyvertény. Ráadásul éppen ettől válik az előadás elviselhetetlenül hosszúvá, olyanná, mintha soha nem érne véget. Bármilyen szomorú, tényleg csak ez, a terjedelem különbözteti meg a produkciót mondjuk a Mikroszkóp Színpad elcsépelt jelenethalmazaitól. Viszont Sas Józsefék legalább tudják, meddig tart a közönség türelme.
Legát Tibor
