1989 tájékán rendszert váltottunk. Izgalmas félóra volt. Utána szeretkeztünk, elmentünk moziba, nem is volt ezzel baj, laissez faire lógott a levegőben, a békés forradalmak tárgyalóasztalnál végződnek, hagytuk a dagadt EKA-t másra. A legtöbben tették, amit a lélek és az ismeret diktált, hős kevés volt, aki akart, szervezkedett, tüntetett; ez volt az az időszak, amikor Bayer Zsolt még tudott írni, a négyigenes Fidesz még nem látta meg Pozsgayban a magyar polgárt, én még azt hittem, van emberarcú, nem-komcsi baloldal. Rég volt, szép volt, de azért valami félresiklott, enyhén elbaszódott a rendszerváltás, gondolják ebben az országban elég sokan, és mondja helyettük tizedik éve a jobboldal - ahelyett, hogy a liberális demokraták mondanák.
Kezd visszaütni a közhely, hogy ebben az országban nincs normális konzervativizmus. Ahogyan nincs európai szintű szociáldemokráciánk, angolszász libertariánus államszkepszisünk, német adómorálunk, svéd utcai kutyaszar-felszedő kultúránk. Persze honnan is lenne konzervatív elitünk, hát pont ti akadályoztátok meg az elit- és rendszerváltást, ti mondtátok, hogy nem vagyunk szalonképesek - állítja évek óta a jobboldal, amely szociális retorikájú, és konzerválni a Kádár kori állami szociális garanciákat konzerválná, hogy legyen pénz háromgyerekes családmodellre, nyilván.
Most viszont, és ez jó dolog,
először lépett színre
egy új, értelmes konz... nemzeti-szocdem elit, szép, vaskos kötetben, a Fidesz-közeli Polgári Demokraták Társaságának tagjaiként vagy holdudvaraként: fideszizált Antall-tanácsadók és -funkcik (Diczházi Bertalan, Martonyi János, Matolcsy György, Mellár Tamás, Sepsey Tamás), történészek (Gergely András, Schmidt Mária), fiatal demokrata sajtómunkások, magyar polgárok, részben volt SZDSZ-es értelmiségiek.
A normális konzervativizmus hiánya leginkább azért üt vissza, mert mintha nem lenne nyelv/jel/forma mindannak a kommunikálására, amiben igazságuk van. És a Janus-arcú rendszerváltozás szerzőinek, ezt szögezzük le, sok mindenben van igazságuk. Jó lenne, ha egyszer a véleményformáló szoclib szürkezóna is elismerné, hogy tényleg botrányos volt a kárpótlás; tényleg alig volt igazságtétel, elszámolás, 56-os sortűzper; tényleg túl sok kompromittálódott figura maradt a posztján, az ügynöktörvény és végrehajtásának morálja pedig úgy röhej, ahogy van.
A szoclib tábor ezt így persze nem nagyon fogja elismerni, mert az a nyelv és mód, az az utcai hangulat és képi világ, ahogyan mindez fel lett vetve, tíz évig
nem volt szalonképes,
részben ma sem az, hiszen sokszor csak nettó zsidózás, Mein Kulturkampf. A kezdetben csak csurkista nyelvezet és gondolkodásmód azonban nem múlt el teljesen nyomtalanul az MDF- és Fidesz-elit életében (jó, a kozmopolita szót a "globalokraták" és "univerzalista" pótolja). A sokszor első generációs értelmiségi Fidesz, amely régen egyszer túl akart lépni a népi-urbánus konfliktuson, nemrég beállt a konfliktusba, és úgy civilizálta a népieket, hogy maga is kapott egy dózis összeesküvés-elméletet. A kötet javára írandó egyébként, hogy még racionális keretek között van tartva a paranoia.
A kötet (szerkesztési elv: a szerzők ábécésorrendje) egyik lényeges üzenete (Bárány Anzelm, Schmidt Mária, Tóth Gy. László) az MSZP-SZDSZ-garnitúra tudatos nemzetrontása, a politikai és médiaértelmiség szándékos árulása. Azok a szoclib lépések azonban, amik a bűntett példáiul szolgálnak, nem éppen bizonyító erejűek; én például Horn Gyuláról, aki nem a szívem csücske, egyetlen pillanatig sem feltételezem, hogy szántszándékkal ártani akar a Magyar Köztársaságnak. Õróla vagy Kuncze Gáborról, Orbán Viktorról, Maczó Ágnesről azt feltételezem, hogy a maguk módján használni akarnak -- legfeljebb különbözőképpen akarnak használni, és erről már lehet vitatkozni. Vagy: a Demokratikus Charta valószínűleg tényleg túl lett lihegve anno. Sok szempontból hiba volt - de nem elementáris ősbűn, démoni gaztett, mint ahogy az a könyvben többször visszaköszön.
És mit kezdjünk azzal, hogy Tóth Gy. László
"úgynevezettnek"
nevezi a Kádár kori demokratikus ellenzéket? Hogy Tellér Gyula azt feltételezi a liberális tulajdon hirdetőiről, hogy csak "uralkodni akarnak" a "morális közmegegyezés nélküli társadalmon"? Tellér egyébként "alkalmi terminológiával" megkülönböztet "személyliberalizmust" és "tulajdonliberalizmust". Én ezt hadd nevezzem alkalmi terminológiával baromságnak. Egyéni szabadság = tulajdonhoz való jog. A volt szabad demokrata (ez nincs a kötetbeli életrajzában) Tellér Gyula figyelmébe pedig hadd ajánljam sok szeretettel Friedrich A. Hayek Miért nem vagyok konzervatív? című írását (a kötet nyilván megvan neki).
Bárány Anzelm egy amúgy korrekt rendszerváltó/médiatörténeti összefoglaló keretében szándékos dezinformálást és ködösítést tételez fel a sajtóról - arról a sajtóról, amely kirobbantotta és rajta van a Tocsik-ügyön és száz másik afféron; az SZDSZ-ről azt feltételezi, hogy már 1990-ben "hallgatólagos szövetséget" kötött az MSZP-vel - erről esetleg akkor kellett volna írnia, amikor pártja ´93-ban együttműködést írt alá a gazfickókkal. (Igazságmag: a chartisták részéről túl hamar történt meg az MSZP ártalmatlanná nyilvánítása.) A médiaháborút azonban ő is, akárcsak Schmidt Mária, annak tulajdonítja, hogy a volt médiakomcsik és liberálisok kezdettől utálták az MDF-et. Amiben megint van igazság, de nem így, elvégre Csúcs és Nahlik nemcsak erre volt reakció. Schmidt Mária ennél tovább megy: tézise az, hogy a rendszerváltáskor zsidó és nem zsidó komcsi és liberális értelmiségiek egy köre félt a diktatúrában betöltött szerepük lelepleződésétől, ezért
antiszemita műbalhékkal
(hordóügy, Hanákné, Fónay, médiaháború) állt elő figyelemelterelés és légkör-hiszterizálás céljából. Ismét csak: igen és nem.
El kell ismerni, volt egyfajta túlhiszterizáltság az Antall/Boross éra jobbos áthallásaiban. Nem volt és ma sincs fasiszta veszély. De azért állj. Volt sok skin-támadás, volt Csurka-dolgozat, Kónya-dolgozat, Kossuth tér, Kolumbusz utca, "igazságos háború" (Kéri Kálmán), rendőri erőszak. Sok minden, de nem minden volt alaptalan, ami zsidó polgártársainkból zsigeri félelmeket hozott elő. Ugyancsak problematikus a kétfajta elit érdekeinek összekapcsolása, hiszen a liberális médiamunkások sok esetben pont a volt komcsikkal szemben tágították a nyilvánosságot, úgyhogy ez lehetne árnyaltabb. (A Szombat zsidó kulturális lap egyébként, úgy tudni, őszi számában részletesen foglalkozik majd a népi-urbánus konfliktussal, benne a Schmidt-tanulmánnyal.) Külön aggasztónak tartom, hogy ki mindenki fogja majd felhasználni Schmidt Mária dolgozatát milyen célokra, de ez már más tészta.
Mindemellett a színtiszta Holló színházas humor is feltűnik a kötetben. Molnár Attila Károlynak hívják azt az embert, aki eztet papírra vetette: "Ebben a fejetlen lábságban egyre kevesebbeknek van szabadsága, a többség szabadsága legfeljebb csak az, hogy választhat a homoszexualitás és a kábítószerfüggés közt." Egy magyar polgár megszólalt.
Seres László
Kairosz Kiadó, Budapest, 1998, 448 oldal, 1790 Ft
