Fun-da-mental: Erotic Terrorism. A hetedik éve működő Fun-da-mental az angol etno-techno punkja - és legalább annyira no future, mint a Prodigy. A pakisztáni származású Aki Nawaz annak jegyében alapította - visszatérve New Yorkból, a radikális Nation of Islam szervezettől-, hogy hangot adjon dühének: az ázsiaiak éppoly kilátástalan elnyomástól kínlódnak a londoni, mint a feketék a bronxi utakon. A Fun-da-mental, ha úgy tetszik, politikai akció: a valamikori angol punk éle, a rap agitálása és az ázsiai zenei hangminták összefonódó hagyománya; egyszerre harc és mulatság (lásd: fun). Az Erotic Terrorism - a kislemezeket és remixeket leszámítva - a zenekar második albuma, füzetkéjében az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával, illetőleg megkínzott, megcsonkított fiatalok fényképeivel. Megérkeztünk - mondanám, mindazonáltal e lemez "szerethetőbbnek", változatosabbnak, muzikálisabbnak tetszik a korábbinál, qawwali-darabjai már-már himnikusak is. Ha mocskosabb volnék, azt gondolnám: oda vagyunk csalogatva, indulhat a mészárszék.
(Nation/HMK) * * * *
Szakcsi: Virágom, virágom. Miközben közhelyszámba megy a dzsessz népzenei gyökereinek firtatása, a fúziójuk meglehetősen macerás. Az etno-dzsessznek az a típusa, amelynek meghatározó, spirituális eleme a népzenei ihletettség, jó húsz éve húzóága dzsesszéletünknek, Szabadostól Dreschen át a fiatal Dél-alföldi Szaxofonegyüttesig. Ugyanakkor arra a típusra, amely népdalok (dzsesszesített) feldolgozására törekszik, igen sok veszély vár. Szabó Gábornak időnként összejött, a kiváló Raduly Mihálynak nem. (Nem a Syriusszal készített, hanem a New York-i felvételeire gondolok.) És nem sikerült Szakcsi Lakatos Bélának sem.
Azt tapasztaltam, egy-egy feldolgozáson belül minél nagyobb teret kap egy-egy népdal a maga letisztultságával, zárt szerkezetével és egységes stílusával, annál kisebb esélye van a dzsessz lényeges pillérét képező improvizációnak egységes, szerves szövetet alkotni vele. Ha sarkíthatok, azt kell mondanom, ezúttal gyönyörű magyar népdal-strófákat hallhatunk Écsi Gyöngyitől, aztán jön Szakcsi, de hiába zongorázza ki a lelkét, e két egységnek vajmi kevés köze lesz egymáshoz. Eddig azonban inkább tanulságos, mint drámai a kudarc. Igazán gázossá a másik énekes, Horváth Ádám teszi. Õ tudniillik egy operaénekes, s a "kiállásából" ez azonnal átjön. Nesze neked nemes egyszerűség, e dalokhoz hangnyi köze sincs. Ennek pedig már a fele sem tréfa; innentől úgy fest, mintha valami beteges kísérlet folyna. Brrr.
(Hungaroton-Gong) * *
Taj Mahal: Hula Blues. Taj Mahal, még mielőtt mauzóleum lett Indiában, Henry Saint Claire Fredericks néven Massachusettsben járt egyetemre, később egy kalap olyan blueslemezt készített, amelyen a Mississippi a Karib-vidékeket és Nyugat-Afrikát nyalogatta. A kilencvenes években Ali Farka Tourével és az indiai Vishwa Mohan Bhatt-tal kollaborált, mintegy kiruccanva Hawaiiból. A hula, mint közismert, Hawaii tradicionális muzsikája s tánca - részben ennek bűvöletében töltött Mahal tizenkét esztendőt a szigeten. Jól összejött a helybéliekkel, pecázgattak, ukuleléztek, szóval az isten is úgy akarta, hogy felvegyék ezt a lemezt. És mondhatni: paradicsomi állapotok uralkodnak rajta. Reggae és blues, hawaii melódiák és egy-két Mahal-klasszikus, kókuszdió és napfény és az óceán. Meglehet, a bluestól kissé idegen ez a szuvenírfíling, én mindenesetre csomagolok.
(Tradition & Moderne) * * *
Kocani Orkestar: l´orient est rouge. Esett már szó arról: érkezhetnek bárhová a cigány muzsikusok, megteremtik jellemző stílusukat, úgy a vándorlás, mint a letelepedés élményeiből. Meg azt is írtuk, a Balkánon ahány falu, annyi rézfúvós cigányzenekar ex-Jugoszlávia-szerte. A Kocani Orkestar Macedónia legjobbjának hírlik, a l´orient est rouge pedig a második - és minden eddiginél jobb - albuma. A balkáni basszistákra jellemző, jobbára kötelező mixtúrát halljuk: benne indiai filmzene, kínai komcsi sláger, rumbás motívumok és persze a térség tradicionális táncai; mégis kitűnik a Kocani hangja - tangóharmonikával színezve, halál pontos aszimmetrikus ritmusokkal, fúvósainak egymásra bőszült szólóival. Úgy népzene, hogy dzsessz, nincs apelláta.
(CramWorld) * * * * *
Gary Lucas: Busy Being Born. Beefheart kedvenc gitárosa John Zorn - radikális zsidó zenékre szakosodott - kiadójánál publikálta albumát. De semmi durvulás. Ez egy gyermekek számára készített lemez, legyenek akárhány évesek - miként a borító jelzi, hozzátéve: s még csak zsidónak sem muszáj lenniük. Részemről rendben: köztes állapotú vagyok.
Jobbára akusztikus darabokat hallunk szólóban, vagy alkalmasint Greg Cohen, John Zorn, Jonathane Kane és Misako Kano társaságában. Lucas gyerekkori emlékeit, illetve azt, ami/ahogy ma van - zsidó népzenét, a Popeye, a Fiddler on the Roof vagy az Exodus dallamát, s persze (Lucas) külön bejáratú szárnycsattogásait is. Akik ismerik a korábbi dolgait, felfedhetnek önismétléseket, üresjáratokat, mégsem rendülnek meg. Azok tudják, ez szinte lényegtelen. Lucasnak úgymond engedélyezve van, hogy tizenöt-húsz percről szóljanak a lemezei, annyi a légszomjhoz és a hátborzongáshoz, szóval a függőséghez épp elég. A Busy Being Born is ilyen. Vagy ilyenebb egy kicsit.
(Tzadik) * * * *
Khaled: Hafla. Khaled jelképes figurája a nyolcvanas évek rai-robbanásának. ´88-ban az ő dalaival lepte el az utakat a "zavargó" ifjúság; mondhatni, az a pasas, akinek a sorsán és a művészetén egyaránt mérhető az algír társadalomban és zenében végbemenő változás. A rai rebellis ifjúsági popzenévé vált ezekben az években, a kávéházakból áttelepedett a csarnokokba, beszippantott egy kis reggae-t, funkyt, rumbát, és a tradicionális hangzásból nagyjából annyit őrzött meg, amennyi átjött a szintetizátorokon. Ezzel az áradással persze rengeteg gagyi is a felszínre került, gyakorlatilag elkerülhetetlenné vált a hígulás; Khaled azonban eleve a spanyol, a francia és az arab muzsikák közös befolyásával cseperedett fel Oránban, és jól ismerte a klasszikus és folkzene előadásmódjait ahhoz, hogy ne lépje át kontroll nélkül a határt.
A Hafla koncertlemez, s mint ilyen, afféle best of. Rajta azok a slágerek - így a Didi, a Chebba vagy a N´ssi, N´ssi -, amelyekkel befutott, és persze az utolsó soralbum, a Sahra erősségei. Etno-popról van szó, ne kelljen mondanom; most bulizni kéretik, később majd megvilágosodunk.
(Barclay/PolyGram) * * * *
Marton László Távolodó
